Costa Ricában a visszaerdősítésnek köszönhetően a növény- és állatvilág fajgazdagsága újra elérte az erdőirtások előtti múlt század közepi szintet, a biodiverzitás hathatós védelméről pedig a kiterjedt nemzeti parki hálózat gondoskodik – erről számolt be Carlos Alvarado Quesada, a Costa Rica-i Köztársaság elnöke januárban az idei davosi Világgazdasági Fórumon. 

Quesada gazdasági mutatók helyett azzal dicsekedett, hogy a közép-amerikai állam területének felét mára ismét őserdő borítja, pedig negyed százada ez az arány épp hogy elérte a 20 százalékot. 

A zöldítésből azért a gazdaság sem maradt ki:  2018-ban a közép-amerikai ország teljes energiaszükségletének 99 százalékát megújuló forrásokból biztosította. A 39 éves elnök szerint a természet- és környezettudatosság honfitársai közérzetére is kihat, nem véletlenül vezeti Costa Rica az ENSZ és a Gallup közös országboldogság listáját, a Happy Planet Indexet.  

Quesada Davosban nem tért ki rá, de Costa Rica annak is köszönheti párját ritkító eredményeit, hogy negyed évszázaddal ezelőtt akadt néhány progresszív közgazdász, akiknek formabontó ötletét elfogadta az ország parlamentje – szinte teljes politikai konszenzussal –, és az erdőtörvényként emlegetett jogszabályi keretrendszerrel megteremtette a természet unortodox kiárusításának lehetőségét.

A kis közép-amerikai állam az úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatásait dobta piacra. Ez azt jelentette, hogy a természetvédelmi oltalom alá helyezett, még meglévő trópusi vadon tudományos kutatásáért éppúgy pénzt kértek, mint a turistáktól az erdei kalandokért vagy a helyi favágóktól a szigorúan csak természetkímélő módon kitermelhető nyersanyagért. A biznisz beütött: 1997 és 2012 között az államkincstár 340 millió dolláros közvetlen bevételt könyvelhetett el.  

Aki belép a védett zónába, az fizet

Az ökológiai és közgazdasági szakirodalomban fizetős ökoszisztéma-szolgáltatás (payments for ecosystem services, PES) néven ismert modell, valamint az ennek köszönhetően több százmillió dollár értékben elnyert világbanki és ENSZ-pályázatok tették lehetővé a nagyszabású erdősítési, természet- és környezetvédelmi, valamint megújulókra alapozott energetikai programok finanszírozását, derül ki a rendszert elemző 2013-as országjelentésből. 

„A PES lényege, hogy a potenciális hatóanyagok után kutató gyógyszergyári farmakológusok és az ökoturisták többet, a zoológusok és a botanikusok kevesebbet, de mindenki fizet, aki belép a védett zónákba” – ismertette a Qubitnek a Vietnámtól Kenyáig a világ szegényebb régióiban sikerrel alkalmazott, de állami szintre eddig csak Costa Ricában emelt konstrukciót Pataki György, a Budapesti Corvinus Egyetem döntéselméleti tanszékének docense. 

A természet ára

Az ökoszisztéma-szolgáltatás nem csupán a védett területek turisztikai vagy eszmei beárazását jelenti, hanem az olyan „ingyenes” szolgáltatásokét is, mint a flóra szén-dioxid-megkötő képessége, az adott ökoszisztéma reprodukciós potenciálja, genetikai variabilitása vagy a haszonnövények beporzását is végző rovarpopuláció mérete – mondta a Pataki, az irányzat egyik magyarországi úttörője. 

A magyar-amerikai Polányi Károly, a német-amerikai Karl William Kapp és a román-amerikai Nicholas Georgescu-Roegen 20. század közepi közgazdasági munkássága nyomán a gazdasági rendszereket és folyamatokat a természettudományokhoz hasonló módszerekkel vizsgáló, a gazdaságot a természeti környezettől nem elválasztó ökológiai közgazdaságtan az 1980-as években szökkent szárba. Párhuzamosan azzal, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá vált: a természetet pusztán kiaknázandó erőforrásnak tekintő irányzatok nagyban hozzájárultak a globális éghajlatváltozás felgyorsulásához, a növény- és állatfajok tömeges pusztulásához, a világméretű környezetszennyezéshez, valamint az édesvíz-készletek drasztikus megcsappanásához. 

Az ökológiai közgazdaságtan művelői nem száműzték az ár-érték relációt elméleteikből, a költséghaszon-elemzések részét képezik számításaiknak. Pataki szerint azért is szükséges az erős számszerűsített elemzés, mivel csak így lehet olyan ügyekben célt érni, mint amilyen a mézelő méhek és a növényvédő neonikotinoidok mérgező konfliktusa. Az európai döntéshozókat állítólag az ökológiai modellszámítások győzték meg, amikor 2018 őszétől megtiltották ezen szerek szabadtéri alkalmazását. „Az egyedi számítások kellő politikai lobbierővel egyre inkább átmennek a döntéshoztalai procedúrán, de rendszerszinten csak ritkán tudunk ilyeneket letenni az asztalra, annál ugyanis jóval bonyolultabb összefüggésekről van szó, amelyek csak részben számosíthatók” – mondta a közgazdász.

A New York-i csapvíz és az ökoszisztéma-szolgáltatás 

A természet- és környezetvédelmi programok finanszírozására Ugandától Vietnámig hatékonyan alkalmazott PES mellett a szakirodalom másik sikertörténete a New York városának vízellátását részben ma is biztosító vízbázistársulás, a Catskill Watershed két évtizeddel ezelőtti reformja. Az előzmény: az 1990-es évekre egyre intenzívebben kezdték művelni a New Yorktól északnyugatra található Catskill-hegység lábánál lévő mezőgazdasági területeket, köztük a 9 milliós világváros természetes vízbázisának számító, a Delaware folyó forrásvidékén, a természetes és mesterséges tavak mentén fekvő földeket. 

A vízparti telkekre is egyre többen építkeztek, így az évtized közepére olyannyira szennyezetté vált a víz, hogy a városvezetés milliárd dolláros invesztíciót igénylő tisztítórendszer telepítését fontolgatta. A megvalósíthatósági tanulmányok elkészítésével megbízott stáb ökológus tagjai azonban egy ennél jóval olcsóbb megoldással álltak elő. A két évtizeddel ezelőtt publikált összefoglalóban részletezett modellkísérletben  a vízbázis területén gazdálkodó és élő polgárokat pályázatokkal, támogatásokkal tették érdekelté abban, hogy a környezetet legkevésbé szennyező technológiákat használják. Ezzel párhuzamosan az ökoszisztéma-szolgáltatás beárazására hivatkozva megnehezítették a betelepülést, korlátozták a telkek beépíthetőségét, ugyanakkor segítették a vegyszermentesen előállított termékek piacra jutását. Az 1990-es évekre sikerült fenntarthatóvá alakítani a területhasználatot és a helyi mezőgazdaságot, ezzel megtisztítva a vízbázishoz tartozó természetes vízeket. 

A költségek nem lépték túl a 200 millió dollárt, és mint kiderült, az ökológiai közgazdászok ezzel legalább 2 milliárdot spóroltak New York városának – a víztisztító rendszer kiépítése ugyanis alsó hangon is ennyibe került volna. 

Globális kalkulációk 

Pataki szerint az ökológiai közgazdaságtan nem csak a fent vázolt spórolásra vagy a zöld programok finanszírozását biztosító módszerek kidolgozására alkalmas. A modellszámításokkal egyrészt beárazható például a vad rovarok beporzó tevékenységének értéke, amely a visszafogottabb becslések szerint globálisan meghaladja az évi 150 milliárd eurót. Vagy például az, hogy mennyibe kerülne a veszélyeztetett madárfajok megvédése. Ez utóbbiról 2012 végén a Science és a Nature folyóiratokban Stuart Butchart, a Cambridge-i Egyetem zoológusa és kutatócsoportja publikált egy ma is érvényesnek tartott globális elemzést. Kiszámolták azt is, hogy az összes fenyegetett madárfaj kihalási kockázatának csökkentéséhez évi 0,88-1,23 milliárd dollár szükséges. 

Az ember által a kipusztulás szélére sodort más állatfaj-populációk állapotának javítása további 3,41-4,76 milliárd dollárba kerülne. A kutatók az élőhely megóvásának és fenntartásának költségeit a madarak számára globális védelmi jelentőségű szárazföldi területek alapján számolták ki. A Természetvédelmi Világszövetség, az IUCN jelenleg 11 731 madárvédelmi területet tart számon a világon. A biológiai sokféleség szempontjából kiemelten fontos, részletesen felmért, de a globális nemzeti parki hálózatnak csak 28 százalékát kitevő élőhelyek optimális kezelése évente 7,2 milliárd dollárt tesz ki – Butchart és kollégái ezt az összeget vetítették a jelenleg védett teljes területre. A jelentés szerint az ENSZ 1993-ban hatályba lépett Biológiai Sokféleség Egyezményében, az aláíró országok által vállalt feladatok ellátása, beleértve a védett területek fenntartási, működtetési és 2020-ig bezárólag a beruházási költségeket is, összesen 76 milliárd dollár volna évente. 

Ez az összeg alig 20 százaléka az egy évben a Föld lakói által üdítőitalokra fordított összegnek. Még inkább fillérekről van szó – állítja a tanulmány –, ha azt vesszük, hogy a védett területek ökológiai szolgáltatásainak értéke meghaladja az évi 2 ezer, és elérheti az évi 6 ezer milliárd dollárt is.  

Klímakockázatok és a biztosítók

Az ökológiai szemlélet Pataki szerint már nem csak a természet- és környezetvédelmi szakközgazdászok körében hódít. „A klímaváltozás a biztosítási piacot is átalakítja, olyannyira, hogy a nagy nemzetközi társaságok az egyik legnagyobb finanszírozói az ökológiai kutatásoknak” – mondja a Corvinus docense. A biztosítóknak szimplán az üzleti racionalitás alapján szükségük van a kockázatok ismeretére, ehhez kell szabniuk ugyanis a fizetési konstrukcióikat. Pataki szerint nagyon erős pénzügyi ösztönzők hajtják őket arra, hogy minél mélyebben megértsék a folyamatokat. A mezőgazdasági biztosításoknál az aszályok és az áradások, az ingatlanoknál a heves viharok alakítják át a bevált formákat, és akkor az Ausztráliától Svédországon át az Egyesült Államokig a szeszélyesen szaporodó bozót- és erdőtüzek által okozott vagyoni károkat még nem is említettük.  

„Nyilvánvaló, hogy mára az időjárási anomáliák és extrémitások nem kivételek, hanem a szabály részei. Ehhez igazodnia kell a piacnak is” – mondta Pataki. Vagy úgy, hogy a bevált kártérítési formák megszűnnek, vagy úgy, hogy törvényileg előírt kötelező biztosításokká válnak, mint a gépjárművek esetében. 

Korábban az alábbi cikkeinkben foglalkoztunk a tudományággal: