A világ egyetlen patkánymentes nagyvárosából patkányparadicsommá válhat Budapest
A huszadik század közepén úgy tartották, hogy a világ nagyvárosi trendjeihez hasonlóan Budapesten is annyi patkány él, ahány ember, így a statisztikák kétmillió rágcsálóval számoltak. A Bábolnai Fertőtlenítő Állomás 1972-ben végzett a főváros 21 hónapon át tartó patkánymentesítésével, akkor a jelentések szerint 1000-1500 rágcsáló maradt életben. Egy másik statisztika szerint 1970-ben a budapesti épületek, telkek (objektumok) 32,8 százaléka fertőzött volt, az irtás után ez 0,5 százalékra csökkent, a 2010-es évekre pedig már 0,1 százalék fölé sem nagyon emelkedett.
A bábolnaiak akcióját az Egészségügyi Világszervezet (WHO) rágcsálószakértője a világ legjobban szervezett hosszú távú patkányellenes programjaként jellemezte egy 1998-as tanulmányban. A nevét időközben Bábolna Bio Kártevőirtó Kft.-re változtató cég az egykori közegészségügyi és járványügyi hivatal, a Köjál adataira hivatkozva állítja: Budapest az egyetlen milliós lélekszámú város a világon, ahol a patkányok az elmúlt közel 50 évben nem okoztak közegészségügyi és gazdasági károkat, valamint nem rontották az általános közérzetet. Budapesten 2017-ben száz lakosra kevesebb mint egy patkány jutott, míg például Párizsban egy emberre 1,3 patkány, a körülbelül 8 millió lakosú New Yorkban pedig egyes becslések szerint 16 millió patkány él, tehát kétszer annyi a rágcsáló, mint ahány ember lakja a várost. Ezek alapján híresztelik, hogy Budapest a világ egyetlen patkánymentes nagyvárosa – bár ez a szó szoros értelmében nem igaz, a szaknyelvben egy néhány ezer patkánnyal rendelkező milliós város patkánymentesnek számít.
Legalábbis 2018. június 30-ig biztosan ez volt a helyzet, akkor járt le ugyanis a Bábolna Bio szerződése a budapesti Főpolgármesteri Hivatallal, a patkánymentesség fenntartására kiírt közbeszerzésen pedig – többszöri, a végül győztes cégnek kedvező pályázatmódosítás után – a négy vidéki cégből álló RNBH Konzorcium nyert. A tagvállalatoknak (a gyulai Bogármérnökség Kft., a szegedi Hygiénia Kártevőirtó és Szolgáltató Kft., a kecskeméti Növényvédő és Kártevőirtó Kft. és a békési Rovért Kft.) szerteágazó a tevékenységük, de nem a patkányirtás a fő profiljuk: elsősorban szúnyog- és rovarirtással, valamint növényvédelemmel foglalkoznak.
Kiesett három hét, de csak az ujjal mutogatás és az adatok titkosítása megy
Miután három hétig senki nem foglalkozott a patkánymentesség fenntartásával, július 23-án megkezdte tevékenységét az RNBH – ugyanazt vállalták, mint korábban a Bábolna Bio: kerületektől függően 1-2 ezrelék alatt tartani a fertőzött objektumok számát. Ettől kezdve megszaporodtak a patkányészlelések (óvodában, iskolában, telefonfülkében, vécében, szavazóhelyiségben), amit az RNBH vezetője is elismert, de mindig más magyarázatot fűzött hozzá:
- egyszer azt, hogy három hétig senki sem irtotta a patkányokat július nagy részében;
- aztán, hogy a száraz idő miatt a csatornákban elszaporodott az állomány;
- később a fővárosban zajló sok építkezésre fogta a patkányburjánzást;
- végül azzal takarózott, hogy 2012 óta folyamatosan nő a patkányok száma, és amikor átvették az irtást, a valós szám sokkal nagyobb volt, mint amit addig kommunikáltak.
A Bábolna Bio erre azt válaszolta, hogy „2013-tól valóban tapasztalható volt a patkányszám növekedése, de ez mindvégig a szerződésben meghatározott patkánymentességi szint alatt volt. A Bábolna Bio intézkedései nyomán 2018 első félévére a patkány-előfordulásokat sikerült újra csökkenteni, és Budapesten ebben a helyzetben fejezte be kényszerűségből a szolgáltatást 2018 június végén. Mindezt a kormányhivatal ellenőrzéseinek hivatalos számai is igazolják”. Eközben a 2018 júliusa óta lezajlott mérésekről semmilyen információt nem tették közzé – egyedül a Rovért Kft. által Oláh Lajos DK-képviselőnek kiadott adatokra támaszkodhat a nyilvánosság.
Ezekből annyi kiderül, hogy 79 százalékkal több bejelentés érkezett az RNBH-hoz, mint korábban egy hasonló időszakban a Bábolna Bióhoz, de a valósnak bizonyult észlelésekről már nem számolt be a konzorcium (ez a Bábolna Bio szerint az elmúlt időszakban 1500-2000 volt évente).
Több pénz, több patkány
Az ügy leggyanúsabb részletét a HVG csak „szokásos fideszes módszernek” nevezte. Az RNBH ugyanis hivatalosan annak köszönheti a tendergyőzelmet, hogy a Bábolna Bio 21,13 millió forintos nettó havidíjával szemben havi 17 millió forintért vállalta a patkányirtást. Ez a vállalt ötéves ciklus egészét tekintve már számottevő különbség: 1,268 milliárd forint az 1,02 milliárd ellenében. Csakhogy 2018 decemberében a Fővárosi Közgyűlés úgy döntött, 648 millió forintos többletforrást irányoz elő az patkánymentesség fenntartására a megelőző öt hónapban kialakult patkányhelyzet miatt, így máris 400 millióval többre jön ki a konzorcium ötéves díja.
Bár semmivel sem indokolták, miért éppen 648 millió forintra van szükség a patkánymentes állapot visszaállítására, az ok egyszerűnek tűnik: ez a maximum összeg, amivel meg lehet emelni az RNBH vállalási díját. A decemberi közgyűlésen a Bábolna Bio vezetői levelet írtak a képviselőknek és Tarlós István főpolgármesternek, amelyben szakmai tapasztalataik alapján kifejtették, hogy „a kialakult helyzet nem indokolható sem a patkánymentesség fenntartási munkálatok háromhetes szünetelésével, sem a szokásosnál szárazabb őszi időjárással”, és hogy „a közbeszerzési kiírásban meghatározott szakmai munkával mindkét körülmény ellensúlyozható lett volna az eltelt öt hónapban a patkánymentességfenntartási szolgáltatás keretein belül.” A levél tartalmát végül meg sem vitatták, arra hivatkozva, hogy a helyzet komolysága miatt sürgősen kell dönteni, ehhez képest az összegből április végéig egy forintot sem használtak fel.
Végül május 7-én kihirdette a fővárosi önkormányzat, hogy a következő héttől megkezdődik a célzott patkányirtás a többletpénzből. A bejelentés napokkal az után történt, hogy Tarlós elmondta: nincs patkányhelyzet, és amúgy is, már csökken az észlelések száma – ezt egyébként a Rovért által kiadott adatok cáfolták.
A kaotikus magyarázatok helyett sokkal inkább az húzódhat a megnövekedett patkányészlelések mögött, hogy az RNBH felhagyott a Bábolna Bio által sikerre vitt és évtizedekig bevált, nemzetközi fórumokon is dicsőített modellel, és a bejelentésre történő irtás mellett elhanyagolta a preventív tevékenységet – vagyis a gondos kutatás után megtervezett, bizonyos objektumoknál végzett rendszeres irtást. Enélkül viszont nemhogy a patkánymentes állapotot nem lehet fenntartani, de nehéz elkerülni, hogy más nagyvárosokhoz hasonlóan az emberi lélekszámhoz hasonuljon a patkányok egyedszáma.
Mégis, miféle patkányok ezek?
A patkányok két legelterjedtebb faja a vándorpatkány (Rattus norvegicus) és a házi patkány (Rattus rattus). Budapest területén körülbelül 99-1 százalék arányban osztozik a két faj, és persze a vándorpatkányok vannak túlnyomó többségben. Európában elsőként a kisebb testű, hosszú farkú, a meleg helyeket (például a padlásokat) kedvelő házi patkány jelent meg, amely az ókorban jutott el kontinensünkre, míg a vándorpatkány inváziószerűen csak a 18. században, a nemzetközi hajózási útvonalak kiépülésével szállta meg Európát.
A tudományos kísérletekben is népszerű, a csatornákat és a pincéket kedvelő vándorpatkányoknak köszönhető, hogy a pestis szinte eltűnt a Földről (Magyarországon 1738-ban volt az utolsó nagy pestisjárvány). A pestist ugyanis a házi patkányokon megtelepedő bolhák terjesztették, csakhogy az agresszív, területüket minden eszközzel védő, szervezetten fellépő vándorpatkányok gyakorlatilag elüldözték a házi patkányokat.
A két faj legjellemzőbb tulajdonságairól így írt a Kapu folyóirat 2013-ban:
„A patkányok mozgási körlete, akciórádiusza 300-500 méter, de ha a táplálékért messze kell vándorolniuk, naponta akár egy kilométer bejárására is képesek. Aktivitásukat az óvatosság és gyanakvás határozza meg, amelyet az újtól való ösztönös félelem (neofóbia) és a mérgezett csalétektől való kifejezett tartózkodás (bait shyness) jellemez. A házi patkány remek kúszó — a vándorpatkány sem ügyetlen, de elmarad a házi patkány légtornász képességeitől -, a vándorpatkány pedig kitűnő úszó. Mindkét faj szaglása, hallása, tapintása kitűnő, fényérzékelésük jó, de a kísérletek és tapasztalatok szerint is színvakok. A patkányok magatartása territoriális, vagyis a kisebb-nagyobb csoport általában a 15-30 egyedből álló család saját területét megjelöli és agresszívan védelmezi.”
De mikor és hogyan terjedtek el a patkányok Magyarországon? Mikor és hogyan próbálták először irtani őket közösségileg és hatóságilag? És hogyan vált végül a világ egyetlen patkánymentes nagyvárosává az irtás terén évtizedekig bénázó Budapest?
19. század: a kísérletezgetés ideje
A magyar sajtóban először 1857-ben jelent meg nagyobb elmélkedés a patkányirtás lehetséges módjairól, amikor a Vasárnapi Ujságban először egy olvasói felhívásnak adtak helyet („Miként lehetne a lak környékén elhatalmazott házi poczokat, vagy patkányokat minél sikeresebb módon kiveszteni?”), majd a „Gazdákat érdeklő rovat” alatt három számon keresztül közölték a beérkezett válaszokat. Az összesen 15 megjelentetett javaslat között voltak a következők:
- „Vettünk néhány lat szivacsot, azt megapritottuk, jó sós zsirban kirántottuk és a patkányjárta helyeken elszórtuk. A patkányok eltűntek, és csak ollykor hányt ki a közel folyó malompatak egy-egy földuzzadt patkányhullát a viz felszinére.”
- „Töltsön az ember több tányérba annyi édes tejet mint egy adag étel, tegyen mindenikbe egy evő kanál választó vizet, keverje össze, tegye azon helyre, hol a patkányok, egerek szoktak lenni.”
- „Meg kell fogni elevenen egy patkányt, annak mind két szemét kiégetni s szabadon ereszteni. Ettől a patkánysereg ollyannyira megijed, hogy menten elhagyja a házat.”
- „Tapasztalásból tudom, hogy igen hatásos szer ellenök, ha gabonatárakban és padlásokon mezei nyulak tartatnak; ekkor innen és a környékből minden patkány elmegy vagy elpusztul. Hihetőleg a patkányokat zavarja a nyul izgékonysága, vagy valóban félnek a nyulaktól s szaguk iránt ellenszenvvel birnak.”
- „A készítendő méreg alkatrészei állanak : phosphor, kukoriczadara, czukor, és meleg vízből. (...) Az igy elkészült keverékből tiszta kukoricza-csutkákra kenetik, egyre-egyre mintegy fél kalánnyi, s ollyan helyre helyeztetik, hol a patkányok járása van.”
- „A hol patkányturást látok a falban, ott egy vésővel (ugyan benn a patkány üregbe) egy gödröcskét ások, abba teszek egy evő kanálnyi oltatlan meszet és egy pálinkás pohárral büdöskősavanyt (Schwefelsäure) és ugyanannyi sósavanyt (Salzsäure); egy csomó papirossal vagy rongygyal, a mit készen kell tartani, a lyukat bedugom azonnal.”
- „Meg voltam én is látogatva patkánynyal; előjöttek szemem láttára, az éléskamrában, sőt a konyhában és csöndesebb szobában is; többek közt a VI-ik szám alatt közlött „phosphor"-os mérget vettem alkalmazásba; mellytől az igaz, egyre döglöttek, de nem pusztultak ki; azonkívül a jó házi kutya is áldozat lett. Csakhamar ismét megszaporodtak, — ekkor 5 macskára tettem szert, és csak ezek pusztították ki s óvják meg egészen házamat a patkányoktól s egerektől. Nem fölösleges a patkányirtó macskának, néha faolajas tejet adni, hogy a patkány mérge ne ártson neki.”
1897: Lipótvárosban egy katonai épület lerombolása nyitotta fel a szemeket
1897-ig azonban hatalmas előrelépés nem történt a patkányirtás intézményesítése terén, a Magyar Közigazgatás folyóirat szerint a lakosok teljesen legálisan mérgezhették a patkányokat, de az irtás nem minősült foglalkozásnak.
Az év novemberében a mai Szabadság tér helyén állt lipótvárosi Újépület, vagyis Gebäude nevű, erődszerű katonai épület bontása szolgáltatta a témát patkányügyben, a Pesti Hírlap beszámolója szerint ugyanis annyian húzódtak meg a „pincéiben, odvaiban, csatornáiban és mellékudvaraiban”, hogy ha lerombolják az építményt, több ezer patkány lepi el az egész kerületet, majd az egész várost.
„Az V. ker. választmány tehát, ha későn is, de helyesen cselekedett, amikor ezeket a patkányokat megfontolta és megvitatta. Határozatba ment ugyanis, hogy a tanácshoz előterjesztést fognak tenni a hatóságilag foganatosítandó patkányirtás érdekében. Valójában nem is kellene egyéb, mint nehány kiló arzenikum- mai vagy strichninnel mérgezett szárított hús, amelyet azonban a katonaság kivonulása után már nyomban el kellett volna helyezni az épület patkánylakta részeibe és úgy hagyni mindaddig, amíg a patkányok alaposan ki nem élvezték rajta magukat. Most már ez a dolog kissé el van késve s hozzá még a patkányoknak tudvalevőleg szintén van magukhoz való eszük” – írta a Pesti Hírlap november 4-én.
A kerületben felállt a patkányirtó bizottság, és még abban a hónapban megbíztak egy vállalkozót, aki sikeresen elvégezte az irtást. De az akció novellába illő véget ért, amiről a Pesti Napló számolt be 1898. január 30-án:
„A V. kerületi elüljáróság megbízásából egy vállalkozó kiirtotta az Újépület patkányait, amelyeknek elszaporodásától s pusztításától joggal tartott az egész Lipótváros. A dolog egy darabig teljesen rendben ment, a patkányok elpusztultak, a vállalkozó pedig megkérte az elüljáróságot, hogy a munkájáért járó 500 forintot fizesse meg neki. Az elüljáróság a számlát teljes rendben találta és átküldötte a tanácshoz, hogy a pénzt kiutalványozzák. Itt azután megakadt a dolog. A tanács kijelentette, hogy a pénzt nem utalványozza, mert őt a patkányok nem bántották s nem is bízott meg senkit kiirtásukkal. De hogy jóakaratát kimutassa, a számlát átküldötte a közmunkatanácshoz, hogy fizessen 500 forintot, ha akar. A közmunkatanács még soha ilyen számlát nem látott s hetekig tanácskozott afelett, hogy mit tegyen ezzel az exotikus aktával. Végre is visszaküldötték a tanácshoz azzal a megokolással, hogy a patkányirtásra nincs pénzük. Már most a bíróságnak kell eldönteni, hogy ki köteles ezt a pénzt megfizetni, mert hogy a pénz a vállalkozót megilleti, azt mindenki elismeri, bár fizetni senki sem akar.”
A 20. század elején megjelennek a patkányirtó cégek, és velük együtt a korrupciógyanús közbeszerzések
1922-ig, a Bethlen-kormányig kellett várni az első jogszabályokra, amelyek kötelezővé tették a patkányirtást minden telek, ház, lakás és intézmény tulajdonosa számára. Először a Bernolák Nándor népjóléti és munkaügyi miniszter adott ki körrendeletet a városi és vármegyei törvényhatóságoknak (ennek bevezetője olvasható alább), majd Vass József vallás- és közoktatásügyi minisztere terjesztette ki a rendeletet Budapestre.
„A köztisztaságnak a háború óta bekövetkezett elhanyagoltsága miatt a patkányok egész Európában és így hazánkban is módfelett elszaporodtak. Eltekintve azoktól a jelentős gazdasági károktól, amelyeket ezek az állatok a lakóházak és más épületek rongálásával, terményeknek, élelmiszereknek megrágásával és bemocskolásával, baromfiak pusztításával stb. okoznak, elszaporodásuk a közegészséget és a háziállatok egészségét is veszélyezteti, mert igen veszedelmes emberi és állati betegségeknek (pestis, bányaféreg, trichinabetegség) hordozói és terjesztői. Ezen betegségek legveszedelmesebbike a pestis, az elmúlt év őszén Olaszország több városában és Párisban szórványosan jelentkezett, Törökországban, különösen Kisázsiában pedig sűrűbben fordult elő s attól kell tartani, hogy országunkba behurcolása esetén az itt tömegesen élő patkányok útján könnyen elterjedhet.”
Ez az akció azonban még kevés gyakorlati eredménye lett, ugyanis az irtás költségeit a lakosoknak kellett állniuk, kiterjedt ellenőrzés hiányában pedig kevesen végezték el a rendszeres patkányirtást. Amikor 1930-ban újra kitört a patkánypánik Budapesten, Sipőcz Jenő polgármester úgy döntött, a főváros megosztozik a kötelező irtás költségén a lakossággal. Míg a hatósági engedéllyel rendelkező irtószerek (kedvelt alapanyagok: tallium, bárium, foszfor, tengeri hagyma) árusítói ellepték az újságok apróhirdetési oldalait, a központi patkányirtásra közbeszerzést írtak ki, amelynek botrányairól a Magyarság című napilap számolt be.
Az először 1930 májusának végén megtartott patkányirtó hét lebonyolítására kiírt tendert a Tresz Gyógyszervegyészeti, Ipari és Kereskedelmi Rt. nyerte el, amely nem elég, hogy egy cseh testvérpár Magyarországra bejegyzett cége (tehát a magyarok elől vette el a munkát a lap bírálata szerint), de pofátlanul nagy hasznot is húzott a budapesti üzletből. A főváros 640 ezer kilogrammot rendelt a csehek által szabadalmaztatott Ratopax szerből, kilogrammonként 5 pengő 40 fillérért, vagyis közel 3,5 millió pengőt tett zsebre a cég, miközben a boltban 2 pengőért hozzá lehetett jutni a szerhez, így a plusz adminisztratív és reklámköltségeket is beleszámítva 1,8 millió pengős tiszta hasznot könyvelhetett el a lap által csak patkányirtó-kartelnek nevezett cég.
Ezt a patkányirtást a korábbi próbálkozásoknál sikeresebbnek ítélték, de a tökéletes szert még ekkor sem sikerült megtalálni (a Kis Ujság című, szenzációhajhászatáról ismert lap egyik cikke szerint: „Patkányok helyett kutyák, macskák és a hasznos madarak egész serege pusztul ki Budapesten”), ráadásul még az 1940-50-es években végzett patkányirtások kihirdetésénél is másfél-kétmillió Budapesten élő patkányt becsültek – igaz, magyarázat nélkül, tehát elképzelhető, hogy csak az azonos ember-patkány arányszám néphiedelmére alapozva.
Az alkalmi, kampányszerű akciók legfeljebb rövid távú sikerességét látva 1952-ben határozta el a Budapesti Városi Tanács, hogy állandó jellegű, folyamatos patkányirtásra van szükség a fővárosban, majd ezt 1953-ban rendeletbe is foglalták. Ettől kezdve évente kétszer elvégezték az irtást a Supratan nevű szerrel, amely szárított csalétekanyagokat és patkánymérget tartalmazó por formájában volt kapható, de sűrű péppé keverve kellett kihelyezni – a keveréshez víz helyett még hatásosabbnak tartották a vízben szétfőzött hal-, kolbász- vagy sajtreszeléket, hogy a szer még jobban csalogassa az ínyencségükről ismert patkányokat. Az irtás után a három legtisztább kerületet pénzjutalommal díjazta a fővárosi tanács.
1969: a Köjál és az orvosok nyomására szigorítanak a pályázaton, amin egy falusi gazdaság nyer
A budapesti patkányirtás évi 20 millió forintot vitt el a fővárosi költségvetésből, de a rágcsálók okozta kárt ennek tízszeresére-hússzorosára becsülték. A tavaszi-őszi patkányirtási rutin megbukott. A hatvanas években egyre több olyan orvosi vélemény jelent meg, amely szerint újra kellene gondolni a patkányirtás gyakorlatát, majd 1969-ben a Közegészségügyi és Járványügyi Állomás (Köjál) nyomására a Fővárosi Tanács kiírt egy pályázatot az irtás kivitelezésére, amelynek egyik legfontosabb követelménye az volt, hogy a nyertes vállalatnak szavatosságot kell vállalnia a munkájáért – vagyis csak akkor kapja meg a pénzét, ha sikeresen kiirtja a patkányokat. Erre azért volt szükség, mert a nemzetközi példák azt mutatták, hogy hiába fedezték fel a tökéletesnek tűnő irtószert, ellenőrzések hiányában rövid időn belül tömegesen visszatértek a városokba a patkányok.
A tökéletesnek tűnő szer egyébként a Racumin volt, amelyről a Magyarország című hetilap így írt 1976-ban: „Hatása kettős, egyrészt megszünteti a vérerek belső bevonatát — így a vér áttör az ereken — másrészt meggátolja a véralvadást, az állat belsővérzésben pusztul el.” Ezt először az NSZK-beli Cuxhaven városában, 1956-ban vetették be, és azért válhatott be, mert tünetei csak fogyasztás után 4-5 nappal jelentkeztek, így az egyébként okos patkányok nem tudják összekapcsolni a szer elfogyasztását a halálesetekkel.
A kemény kritériumok miatt egyetlen, meglepő jelentkező volt a pályázatra: a Bábolnai Állami Gazdaság. A komárom-esztergomi községen 1948 óta működő gazdaság akkor kezdett el patkányirtással foglalkozni, amikor a hatvanas években a nagyüzemi broilertenyésztés bevezetésével megkezdődött az iparszerű állattartás, a mesterséges termelési környezet (fűtés, zárt istállók, fehérjékben és vitaminokban gazdag takarmányok) pedig lehetővé tette a rágcsálók megtelepedését és nagymértékű elszaporodását.
1965-ben megalakult a Bábolnai Fertőtlenítő Állomás, amelynek elsőként a bábolnai gazdaság teljes területét sikerült patkánymentesítenie, majd miután híre ment munkájának, a környező mezőgazdasági üzemekben, élelmiszeripari vállalatoknál, kórházakban és ipartelepeken is sikeresen végezte el a patkányirtást. Ehhez a német Bayer cégtől kellett megvásárolniuk a bábolnaiaknak a Kumadic nevű, vérérzékenységet okozó vegyszer licencét, és ezt a szert keverték el zabpehellyel, kukoricaliszttel és tejporral, hogy a legválogatósabb patkányokat is a méreghez csábítsák.
Később ezt a technológiát adaptálták nagyvárosi viszonyokra, amivel elnyerhették a budapesti pályázatot. A tender kiírásától az irtás megkezdéséig két év telt el, ahogy a Magyarország írta: „Hoszszú előkészület és részletes haditerv előzte meg a munkát. A főváros közigazgatási területén egyetlen épületet, üres telket, csatornát sem volt szabad kihagyni.” Budapestet három szektorra osztották (A: Buda és Csepel, B: Pest Duna-parti kerületei és Kispest, C: a többi kerület), és 1972 végéig három ütemben végezték el a patkányirtást.
„Nemcsak a fővárost osztották szakaszokra, így oszlik meg a munka menete is. Az első a méreg kihelyezése. A következő lépés az úgynevezett méregmezők ellenőrzése, az esetleg fennmaradt gócok felderítése. Az ellenőrzést kéthavonta megismétlik, hogy a patkánymentes állapotot fenntarthassák. Mihelyt a fővárost a bábolnaiak patkánymentesnek jelentik, a munka befejező szakaszában védősávot hoznak létre a főváros körül, nehogy a mezőkről, a falvakból újabb patkányseregek özönölhessenek be"
– írta 1972-ben a Magyarország, amely szerint a legnagyobb gócpontok a csepeli kikötő, az óbudai hajógyár, valamint a pályaudvarok és a piacok voltak.
Annyira patkánymentessé vált Budapest, hogy majdnem ebből lett a baj
18 brigád összesen 1600 tonna, vagyis 500 teherautónyi csalétket helyezett el a városban, elsősorban csatornákban és föld alatti búvóhelyeken – a patkányok 95 százaléka e helyeken pusztult el. A munka azonban ezzel nem ért véget:
„Az ellenőrzést a Köjál végezte, olyan módszerrel, amit még soha, sehol nem alkalmaztak. A laboratóriumban paraffinnal átitatott kockákat készítettek, s ezek a méreg kivételével ugyanazokat az anyagokat tartalmazzák, mint a csalétkek. Ezekből több tízezret helyeztek el, s ha valahol patkányfog nyomait találták rajtuk, akkor azonnal mozgósították valamelyik bábolnai brigádot. Más helyeken fehér port szórtak el, és ha ezen patkány lábnyomait fedezték fel, ott rögtön megismételték az irtást.”
Később plakátokat helyeztek el szerte a városban, amiken arra hívták fel a lakók figyelmét, hogy amennyiben valahol patkányt látnak, azt azonnal jelentsék a bábolnaiaknak. A lakossági bejelentés gyakorlata aztán a Budapesten terjedő pletykák miatt mondott csődöt: azt beszélték, hogy ha az irtás után valahol patkányt találnak, levetetik a házak faláról a „Tiszta udvar, rendes ház” feliratot. Így előfordult, hogy a lakók jelentették a rágcsálók feltűnését a házfelügyelőnek, de ő már nem továbbította az értesülést az illetékesek felé. Mindezek ellenére 1972 decemberére Budapest gyakorlatilag patkánymentes övezetté vált.
A nagyszabású akció 180 millió forintjába került a budapesti állami intézményeknek, vállalatoknak, ház- és telektulajdonosoknak – igaz, ebből még három évvel az irtás után is 30 millió forinttal tartoztak az utóbbi csoport tagjai, akik (a jegyzőkönyvek tanúsága ellenére) azt állították, hogy náluk ugyan nem jártak a bábolnaiak. A vállalat 1977. december 31-ig szerződött le a fővárossal, hogy gondoskodjon a fenntartási munkáról, vagyis folyamatosan irtson azokon a területeken, ahol állandó rágcsálókárral lehet számolni (vágóhidakon, csatornákban, kikötőkben, pályaudvarokon, élelmiszerraktárakban), valamint a lakossági bejelentésekre is 48 órán belül reagáljon. Ez további 24 millió forintjába került évente a fővárosnak, ami alig volt több a korábbi, haszontalannak bizonyult őszi-tavaszi irtások éves költségénél, de ki is esett az a 300-400 milliós kár, amit a rágcsálók okoztak.
A már említett 2013-as Kapu-cikk szerint egyébként a bábolnaiak pesti tevékenysége némileg túl is lőtt a célon, ugyanis a biológiai egyensúly úgy borult fel, hogy a pesti csatornákban elképesztő módon elszaporodtak a patkányok fő táplálékául szolgáló férgek és csótányok, amelyek szintén invázióval fenyegették a lakosságot. Ráadásul „a kis csatornabefolyók el-eldugultak, hiszen a patkány ezeken átette magát, szőrével pedig pucolt”. Így az irtás után, rövid időn belül tervezett visszatelepítést kellett végezni, jobbára ivartalanított példányokkal.
„Kétmillió rágcsálóból mindössze 1000-1500 maradt” – szóltak a hírek, és annak ellenére, hogy ezt a milliós nagyságrendet adatokkal sosem bizonyították, máig ezt az arányt hangoztatják a Bábolna világraszóló patkányirtását éltető írások. Az biztos, hogy az 1970-es évek elején-közepén egymást váltották a világ nagyvárosainak küldöttségei, az egyedülállóan sikeres módszert tanulmányozva, az Egészségügyi Világszervezet pedig 1974-ben Budapesten rendezte meg a nemzetközi patkánymentesítési konferenciáját, ahol kimondták: Budapest a világ egyetlen olyan milliós lélekszámú nagyvárosa, ahol a társbérlő státusz helyett csak statisztaszerep jut a patkányoknak.
Ezt a kiváltságos helyzetet adhatja most fel Budapest, ha a világhírt kiharcoló Bábolnát rejtélyes körülmények között felváltó konzorcium továbbra sem tud mit kezdeni a patkányhelyzettel.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
