Sajátos magyar rekordot állítottak be nem sokkal a második világháború után: 1946. július 10-én világrekordot döntött az infláció, az árak 11 óra alatt a duplájukra nőttek, és míg 1945 augusztusában egy kiló kenyér 6 pengőbe került, jövő év júniusának végén már 5,85 milliárd pengőt kértek érte. 

A helyzetet Czene-Polgár Viktória jogász és történész szerint tovább súlyosbította az 1945-ös év rossz búzatermése – olyannyira, hogy a lakosságot már az éhezés fenyegette, Budapesten súlyos élelmiszerhiány uralkodott. Mindehhez jött még a jóvátétel: a terhek együtt minden pluszkiadás nélkül az éves költségvetés 40 százalékát felemésztették. Visinszkij marsall és a hivatalos szovjet álláspont szerint viszont minden csodálatosan ment, és egyvalami tényleg növekedett is, ez pedig az adózási kedv volt. Nem csoda: a pénz úgysem ért semmit. 

A pengő olyan iramban romlott, hogy az emberek naponta kaptak fizetést, a pénzt pedig minél hamarabb megpróbálták elkölteni, hiszen óráról órára kevesebbet ért – tartós befektetésként pedig leginkább dollárt vagy aranyat vettek rajta. Mindenből hiány volt, a feketepiac virágzott, abban mindenki egyetértett, hogy valahogy rendet kell tenni. A Magyar Kommunista Párt szovjet mintára egy sor rendelettel és a készletgazdálkodás bevezetésével próbálta megfékezni a gazdasági káoszt. Elrendelték a beszolgáltatás kötelezettségét, az pedig, aki nem tudta (túl)teljesíteni akár önhibáján kívül a tervet, alaposan megjárta, a bíróság komoly büntetési tételekkel dolgozott – hangzott el a kutató előadásán az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában csütörtökön. 

A 22-es csapdája

Czene-Polgár ennek illusztrálására felidézte Sólyom József gazdálkodó perét, ami valahol a 22-es csapdája és Kafka között kaphatna helyet az abszurd skálán. Az alapvető probléma egyszerű volt: Sólyomnak a terv szerint adott mennyiségű krumplit kellett volna beszolgáltatnia, de ez nem sikerült neki. Ez első fokon egy hónap felfüggesztett szabadságvesztést és némi pénzbüntetést ért, és itt kezdődött Sólyom József kálváriája. A későbbiekben mégis képes volt krumplit szolgáltatni, de későn; egy alkalommal a krumpli minőségével akadt gond, de mire szebbet tudott volna szállítani, már megint megbüntették, az egy hónapból négy lett, a pénzbüntetés meg egyre növekedett. 

A szerencsétlen ember eddigre már büntetett előéletűnek számított a korábbi krumpliügyek miatt, ami súlyosabb büntetést vont maga után, az ügy egy bizonyos pontján pedig kiderült, hogy a 4,5 holdon gazdálkodó férfinál egy időben szolgált egy háztartási alkalmazott is, tehát kulák. Ha pedig kulák, nem kap vetőmagot sem, de a tervben meg van szabva, hogy miből mennyit kell leadni, a tervtől eltérni pedig nem lehet, úgyhogy oldja meg – és így tovább.

Eljáráscunamit foganatosítottak

Nem Sólyom volt az egyetlen mesterbűnöző: 1945 és az 1962-es új Büntető Törvénykönyv hatályba lépése között a legóvatosabb becslések szerint is minimum 400 ezer eljárás indult gazdasági bűnügyekben, mások pedig 600 ezerre teszik a hasonló ügyek számát. Ezek közé tartozott például, hogy négy férfi – egy valóságos bűnszervezet – a vidéken vásárolt malacokat drágábban akarta tovább passzolni Pestszentlőrincen, mint amennyiért vette őket. Ez az egyszerű üzleti lépés ugyanis a második világháború után illegálisnak számított. 

Fenyvesi Mihály, Kiss Antal, Fekete István és Tóth Károly súlyos büntetést kapott azért, mert haszonnal adta tovább a disznókat: az első három vádlottat három év hat hónap, Tóth Károlyt pedig három év börtönre ítélték – és még nem ők jártak a legrosszabbul, 1950 után ugyanis a gazdasági bűncselekmények esetében is lehetővé vált a halálbüntetés kiszabása. A két legfőbb gazdasági bűntett az árdrágítás és a közellátást veszélyeztető cselekmények voltak. 

Az ilyen és ehhez hasonló esetek mögött a sima hivatali packázáson túl a gazdasági törvények büntetésközpontúsága és az 1947-ben felállított népbíróságok hozzá nem értése állt – mondta Czene-Polgár. Miután a párt a jogot elsősorban büntetés céljából használta, és deklaráltan a pártérdek érvényesítését, nem pedig az igazságszolgáltatást tekintette elsődleges céljának, nem csoda, hogy aránytalannak tűnő szankciókkal sújtották mindazokat, akik valamilyen módon veszélybe sodorták a tervteljesítést. 

Ennek megfelelően amikor Sólyom József képtelen volt teljesíteni a tervet, az ügy már nem is a krumpliról szólt: a vádlott ún. tervbűncselekményt hajtott végre. Ebből lehetett aktívat vagy passzívat is elkövetni, az előbbi esetben az ember nem adta oda a krumplit, az utóbbiban meg sem termett, de a bűn attól még bűn maradt.  

Munkásbíróságok és gazdasági rendőrök

A korábbi bírói kart a kommunista párt reakciósnak és megbízhatatlannak bélyegezte, ráadásul eleve nem is lett volna elegendő bíró ahhoz, hogy az irdatlan mennyiségű vádemeléssel megbirkózzon. Emiatt hozták létre 1947-ben a munkásbíróságokat, ahol egy, gyakran csak rövid gyorstalpalón átesett „bíró” vezényletével a munkásosztályból kikerülő tagok ítéltek. Ez okozhatta, hogy gyakran a törvényes formák betartásáról is megfeledkeztek, illetve azt is, hogy ugyanaz a bűncselekmény egészen sokféle szankciót vonhatott maga után a bírságtól a hosszú börtönbüntetésig attól függően, hogy épp mennyire voltak vérmes kedvükben a bíróság tagjai.

Egy külön rendőrségi osztály létrehozását is megkövetelte, hogy ilyen súlyt kaptak a gazdasági cselekmények: a Gazdasági Rendőrségi Osztály 1945 szeptemberében kezdte meg a működését, a korabeli sajtó pedig folyamatosan címlapon hozta a GRO változatos sikereit. Czene-Polgár ezek közül a Chesterfield cigaretták esetét idézte: állampolgári bejelentés érkezett a gazdasági nyomozókhoz arról, hogy egy fiatalember egy doboz cigarettát adott el valakinek. A dologból napokon át tartó titkos megfigyelés kerekedett, majd a rendőrség lecsapott: több karton cigit találtak az illetőnél, majd csakhamar meglett a csempészbanda feje is.  

Megtörték a vastörvényeket

A lapok a sikereket olyan szólamokkal ünnepelték, mint hogy „megtörtük a kereslet-kínálat vastörvényeit”, és maguk is siettek felhívni a figyelmet a helyes hozzáállásra: egy 1946-os cikkben például arról számoltak be, hogy a kukás talált ötven dollárt a szemetesben, és szó nélkül beszolgáltatta a rendőröknek. Az ismeretlen tiszt úgy vélte, hogy „ennél érdekesebb és egyben megkapóbb élménye nemigen lesz rendőri pályafutása során”. 

A GRO nem válogatott: a leggyakrabban valutázás és csempészet ügyében nyomoztak, ami gyakorlatilag bármilyen árucikkre vonatkozhatott: miután semmit sem lehetett kapni, zsilettpengét ugyanúgy megérte illegálisan behozni, mint cigarettát. 

Hiába a népszerűség és a fergeteges sikerek, a GRO csakhamar ellentétbe került az Államvédelmi Hatósággal, mert feszült volt a két szervezet vezetői, Villányi András és  Péter Gábor közötti viszony, de emellett a két szerv féltékeny is volt egymás kiváltságaira. A torzsalkodásból végül az ÁVH került ki győztesen, Villányit pedig a Szebenyi Endre és társai-ügy másodrendű vádlottjaként halálra ítélték és 1950-ben kivégezték. 

Kapcsolódó cikk a Qubiten: