Az oroszok és az amerikaiak majdnem közösen léptek a Holdra, de aztán lelőtték Kennedyt

Mindeddig csak az Egyesült Államoknak sikerült embert juttatnia a Holdra, pedig ha bejött volna Kennedy terve, a hidegháború kellős közepén az Egyesült Államok és a Szovjetunió félretehették volna az ellentéteiket, és közösen vághattak volna bele az Apollo-programba. Ha sikerült volna, meglepő módon a Hold építhetett volna hidat a két földi nagyhatalom között. Végül Kennedy meggyilkolása tett pontot az óvatos barátkozás végére. 

Miért ne mennénk együtt?

Kennedy először 1961 júniusában vetette fel Hruscsovnak a közös holdprogram ötletét („miért ne mennénk együtt?”), a szovjet vezető ekkor parkolópályára tette a dolgot, míg nem sikerül megegyezniük a nukleáris tesztprogramokról . Amerika nem adta fel: az elnök többször is felvetette az együttműködés lehetőségét, a barátkozásnak viszont nem nagyon használt az 1962-ben kitört kubai rakétaválság és a berlini fal 1961-es felhúzása sem. 

Hruscsov és Kennedy első és egyetlen találkozójukon, BécsbenFotó: Ann Ronan Picture Library/Photo12

Az egyre inkább elmérgesedő viszony közepette Kennedy épp az űrkutatásban látta a lehetséges enyhülést hozó pontot: a Hold kellőképpen messze van ahhoz, hogy félretegyék a földi ellentéteket, ráadásul teljesen fölösleges ugyanazokat a teszteket kétszer lefuttatni. Az együttműködés egyébként sem lett volna példa nélküli, az 1958-as Nemzetközi Geofizikai Évben hatvanhét ország folytatott tudományos együttműködést, amelynek során több kutatóbázist is létesítettek az Antarktiszon. Egy évvel később, 1959. december elsején írták alá az Antarktiszi Egyezményt, ennek értelmében létrejött egy demilitarizált kontinens, az itteni kutatásokban pedig szovjet és amerikai tudósok is részt vettek. 

Úgyis kémkednek

Robert C. Seamans, a NASA igazgatóhelyettese épp az antarktiszi együttműködés mintájára képzelte el a közös holdprogramot, bár ő már óvatosabban fogalmazott, mint Kennedy: szerinte is van helye az együttműködésnek, de ahogy az Antarktiszra is külön utaztak a tudósok, úgy a Holdra is mindenki menjen maga, a kutatások eredményeit viszont megoszthatják egymással. Robert Gilruth, a holdraszállás projekt vezetője mérnökként a technikai problémákat látta a legnagyobb akadálynak: arra hivatkozott, hogy gyakran még a NASA különböző beszállítói is egymással inkompatibilis alkatrészeket gyártanak, az pedig egészen biztos, hogy az orosz és az amerikai technika nem fog passzolni egymáshoz. 

Korai tervek a közös munkáraFotó: NASA

A szovjetek nem voltak olyan lelkesek az együttműködés gondolatától, Hruscsov elmismásolta a kérdést, az újságok sem foglalkoztak túl bőven a témával, de Kennedy nem adta fel: 1963 szeptemberében az ENSZ közgyűlésén is felvetette az együttműködés gondolatát. Itt az elnök az egész világ együttműködését szorgalmazta az űrkutatásban, erre a Szovjetunió sosem adott hivatalos választ. A pletykák szerint Hruscsov hajlott volna rá, hogy elfogadja az ajánlatot, a szovjet katonaság viszont tartott tőle, hogy az amerikaiak kihasználják majd az alkalmat, hogy a rakétaprogramjuk után kémkedjenek. Hruscsov a fia elmondása szerint úgy vélekedett, hogy Amerika amúgy is kémkedett a haditechnika után, tehát a közös holdprogrammal valószínűleg nem jutottak volna túl sok új információhoz.

Merénylet és puccs

Kennedyt két hónappal az ENSZ-ben tartott beszéde után agyonlőtték Dallasban, Hruscsovot pedig 1964-ben eltávolították a hatalomból, az együttműködést pedig egy bő évtizedre elfelejtették. 

A szovjet-amerikai együttműködésben a legnagyobb előrelépést utóbb az 1975-ös Szojuz-Apollo-program jelentette, ez volt a két nagyhatalom első közös űrrepülése, a „kézfogás az űrben”. Bár a lépés történelmi jelentőségű volt, nem követte folyamatos enyhülés: Jimmy Carter 1977-es megválasztásával ismét romlott a két ország űrviszonya, az elnök ugyanis nem szerette volna az Egyesült Államok technikáját szovjet kézre adni, amikor pedig a Szovjetunió 1979-ben megtámadta Afganisztánt, újabb diplomáciai bonyodalmak következtek.

Fotó: NASA

Újabb feszültségek

A hidegháború végeztével az Oroszország és az Egyesült Államok közötti viszony virágzásnak indult, a Nemzetközi Űrállomással pedig minden eddiginél szélesebb körű űregyüttműködés jött létre. Annak ellenére, hogy Jim Bridenstine, a NASA igazgatója tavaly többször is megerősítette, hogy az orosz-amerikai diplomáciai problémák nem hatnak ki a közös űrprogramra, a Krím 2014-es orosz elcsatolása miatti feszültség az űrügynökségek között is észlelhető. A legnagyobb problémát Dmitrij Rogozin 2018. májusi kinevezése okozza a Roszkozmosz élére – arról a Rogozinról van szó, aki miniszterelnök-helyettes volt a krími események idején. 

Együttműködésre márpedig szükség lenne: 2011 óta a Roszkozmosz szállítja a legénységet és a felszerelést a Nemzetközi Űrállomásra. A NASA szerint továbbra sincs veszélyben a közös munka, Rogozin viszont 2014-ben, a Krím miatti szankciók bevezetésekor azt javasolta az amerikai űrügynökségnek, hogy kezdjen el egy őrületesen nagy trambulint fejleszteni – ezzel arra a lehetőségre utalt, hogy a Roszkozmosz megtagadja az amerikaiaktól a szállítóhajók használatát. 

Az űrprogram mindenesetre egyelőre működik, méghozzá nemzetközi részvétellel – ahogy erre a Nature cikke is figyelmeztet, külön nemzeti programokat indítani egyszerű idő- és pénzpazarlás lenne. Tennivaló akad bőven: a NASA öt éven belül megismételné a Holdra szállást. A Hold csak az első lépcsőfok lenne az Artemis programban, a következő kihívás a Marsra szállás lesz – ehhez pedig nem ártana, ha a földi problémák a Földön is maradnának. Az, hogy a hidegháború kellős közepén ezt már majdnem sikerült összehozni, némi reményre adhat okot.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: