2019-ben kihoztuk a világűrből, amit csak lehetett

Egyre közelebb a Marshoz

Jupiterrel szoros versenyben idén a Mars érdemli ki leginkább az év bolygója  címet. Na, nem azért, mert közelebb jutottunk volna az első emberes Mars-utazáshoz, vagy marslakókat találtunk volna. A lassan Mars-körüli dugókhoz vezető amerikai és európai űrszonda-flotta viszont idén sem pihent, és ez fontos felfedezésekhez vezetett.

2019 elején elbúcsúztunk a 2004-ben landoló robotgeológustól, az Opportunity-től, amely összesen 45 kilométert barangolt a vörös bolygó felszínén, majd egy 2018 nyári porvihar végzett vele. Ezután a Curiosity egy ideig magányosan maradt a felszínen, de nem kellett sokat várni, a NASA küldte az utánpótlást, novemberben megérkezett az InSight. Az egy helyben álló, szuper-precíz szeizmométerével a bolygó belsejét vizsgáló szonda nem okozott túlzott izgalmat – egészen addig, amíg meg nem érkeztek az első eredményei. Aztán ezt tetézte az év végi bejelentés, miszerint a szonda 300 marsrengést érzékelt, két nagyobbat ezek közül a Cerberus Fossae törésvonalból, ami így az első földön kívül igazolt tektonikusan aktív régióvá vált. Nem ment azonban minden simán az InSight számára, a Mars belső hőjét vizsgálni hivatott vakondjának megmentésén még mindig küzdenek a mérnökök.

Eközben az európai Trace Gas Orbiter (TGO) keringőegység még inkább összezavarta a képet a Mars egyik legnagyobb rejtélye, a metán jelenléte kapcsán. A TGO nem talált metánt, amely ellentmond a Curiosity korábbi méréseinek. Ennek az ellentétnek a feloldása nem lesz egyszerű feladat.

Curiosity-fronton sem volt unalmas az év: a fúrásos mintavételek és szelfik között a Gale-kráter közepén lévő hegyet megmászó marsjáró egy kiszáradó bolygóra talált bizonyítékokat – potenciálisan megtalálva azt az időszakot, amikor az addig folyékony vízzel borított Mars klímája végleg megváltozott. Eközben a JPL-kutatóintézetben elkészült a Curiosity ikertestvére, a jövőre induló Mars 2020 marsjáró és a rajta utazó helikopter is. Igen, hamarosan napelemes helikopter reped majd a Marson. Legalábbis, ha minden jól megy. A marsjáró feladata egykori életnyomok keresése lesz az erre kiválóan alkalmas Jezero-kráterben.

A helikopterezés mellett a bolygókutatók nagy örömére az év végén elkezdett körvonalazódni az is, hogy jutnak majd vissza a Földre a Mars 2020 által gyűjtendő minták. Ezt egyébként Apollo-szintű kihívásnak nevezik a szakemberek, amellyel nem igazán túloznak: többek között az első idegen bolygón végzett rakétaindítás és az első Földtől távoli dokkolómanőver kell majd hozzá.

Kicsi az égitest, de fontos

6,6 milliárd kilométerre a Naptól, avagy a Nap és a Föld átlagos távolságának 44-szeresére kering az emberiség által eddig meglátogatott legtávolabbi objektum. A Naprendszer jeges, távoli roncstelepén, a Kuiper-övben az elmúlt 4.5 milliárd évet nyugalomban eltöltő Arrokoth (2014MU69)-ot idén egy földi látogató zavarta meg.

Január 1-jén a NASA 2015-ben s Plutót felderítő legendás szondája, a New Horizons száguldott el a kis, 36 kilométer hosszú, lapos hóemberre emlékeztető égitest mellett. A szondán dolgozóknak a vártnál izgalmasabb Pluto után itt is szerencséjük volt, a szaknyelven érintkező kettősnek nevezett, két bolygókezdemény összekapcsolódásából keletkezett Arrokoth-ra esett a választás.

A Naprendszer hajnala óta szinte érintetlen, parányi Arrokoth jelentősége óriási a tudomány számára. Megerősíteni látszik a bolygókeletkezés jelenleg elfogadott akkréciós elméletét, betekintést enged a Naprendszer keletkezésének viszonyaiba, és új információkkal szolgál az eddig helyben nem sokat vizsgált Kuiper-övről is.

Minden eddiginél közelebb a Naphoz

Idén nagyon erős volt az űrszonda mezőny, rekordok sora dőlt meg, öreg harcosoktól búcsúztunk, és számtalan komoly felfedezés született. De az év űrszondája cím annak az űreszköznek jár, amely közel egy évvel indítását követően máris átalakította a hozzánk legközelebbi csillagról, a Napról alkotott képünket.

A NASA Eugene Parker asztrofizikusról elnevezett Parker Solar Probe-ja több rekordon is átgázolt, minden korábbinál közelebb jutott a Naphoz, eközben a valaha volt leggyorsabb űreszközzé vált, és nem mellesleg elképesztő tudományos adatokat gyűjtött. A szonda által bejárt szélsőséges környezetben ezt a jármű szén-szén kompozit hővédőpajzsa, illetve innovatív hűtő- és napelemrendszere tette lehetővé. A tavaly augusztusban indított Parker különleges pályáján eddig 24,8 millió kilométeres közelségbe jutott a Naphoz. 2024 végére viszont ez semminek fog tűnni, mert akkor 6,9 millió kilométerre - közel 9 Nap-sugárnyi távolságra - száguld majd el  csillagunktól.

Az első Nap-közeli elhaladások eredményeiről nemrég részletes cikkben számoltunk be. Az űrszonda lényegében átírta az ismereteinket a napszélről és a Nap mágneses teréről, segít megérteni a Napkorona titokzatos folyamatait, de megmutatta azt is, hol járnak a kutatók jó nyomon. A legtöbb űrszondával ellentétben a Parkernek van még egy előnye: olyan égitestet vizsgál, amelynek jobb megértése kulcsfontosságú technikai civilizációnk számára. A szonda által gyűjtött adatok pontosabb űridőjárás előrejelzéshez vezethetnek, amely jó hír az űrhajósok, a műholdak, az elektromos hálózatok és így mindannyiunk számára.

Dinó + kisbolygó = :-(

Ha egy szűk területet veszünk, ahol a legnagyobb tudományos áttörések születtek idén, akkor egyértelműen a 66 millió évvel ezelőtti Kréta-Paleogén (K-Pg) kihalás lefolyásának megértésére kell gondolnunk. A földtörténet ötödik tömeges kihalása során emlős őseink legnagyobb örömére eltűntek a Földről a nem madár dinoszauruszok, megnyitva az utat az emlősök korszaka előtt. Az elkövető nem más volt, mint egy 10-15 kilométeres kisbolygó, amely a lehető legrosszabb helyen találta el a Földet.

Áprilisban egy elképesztő tanulmány egy olyan amerikai lelőhelyet mutatott be, ami a globális katasztrófa napjának eseményeit rögzíti. Ezt már csak az tetézte, amikor kutatók a Yucatán-félsziget melletti becsapódási kráterből vettek mintákat, rekonstruálva a becsapódás utáni órák történéseit. Egy újabb kutatás az óceánok hirtelen elsavasodásában állapította meg a tengeri élővilág összeomlásának okait. Végül ismét egy amerikai lelőhely tárta fel, hogyan született újjá a szárazföldi élővilág a kihalás után és kapcsolt turbó módba az emlősök evolúciója.

A kutatások együtt az eddigi legpontosabb képet festik a 66 millió évvel ezelőtti kataklizmáról és lényegében egyértelművé teszik, hogy a Föld élővilágának háromnegyedét elsöprő kihalás kiváltója a Chicxulub kisbolygó volt. Balszerencséjük ellenére azonban ne becsüljük le a dinoszauruszokat, hiszen 230 millió évvel kialakulásukat követően még mindig itt röpködnek felettünk - köszönhetően a K-Pg-t átvészelő madaraknak, amelyek éppen annyira dinoszaurusznak számítanak, mint egy T-Rex.

Neked is fontos, hogy hitelesen tájékozódj tudományról, technológiáról, klímaharcról: az emberiség jövőjéről? Nekünk az. Támogasd a munkánkat Te is!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: