A járvány egyszer talán véget ér, de az egyetem nem lesz többé ugyanaz, mint volt
Érthető, ha az egyre súlyosbodó járvány közepette az ember elsőre nem az egyetemekért aggódik: ilyenkor az elsődleges az élet védelme, a hatékony védekezés megszervezése. A járvány viszont egyszer el fog múlni, és akkor nem lesz mindegy, milyen állapotban lesz a felsőoktatás.
Három okból nem mindegy. Egyrészt az világosan kiderült a koronavírus elleni védekezésből, hogy az emberek a tudománytól várják a válaszokat, azaz a tudósokban jobban bíznak, mint a politikusokban. A tudósok egy jelentős része pedig a felsőoktatásban dolgozik. Másrészt az is egyértelmű, hogy a koronavírus hatására rengetegen fogják elveszíteni az állásukat, és komoly esélye van annak, hogy az elveszett állások nem időlegesen szűnnek meg, mert a gazdaság alkalmazkodik a hiányukhoz, a robotizáció és a technológiai fejlődés feleslegessé teszi őket. Ez pedig azt jelenti, hogy sokaknak lesz szükségük oktatásra, hogy újra munkát találjanak. Egy amerikai felmérés szerint a megkérdezettek egyharmada további oktatás nélkül képtelen lenne hasonló állást találni, mint amit most betölt. Harmadrészt a tudományra, elsősorban a bölcsészettudományokra hárul majd a trauma feldolgozásának egy része: az események magyarázatát a természet- és társadalomtudományok adják, de az egyéni életesemények értelmezéséhez a bölcsészettudomány tud segítséget nyújtani.
A most elindult változások egy része valószínűleg rövid életű lesz, mint a zoom-meetingeket rasszista vagy pornográf tartalmakkal széttrollkodó zoombombing, amelyek az új helyzethez való alkalmazkodás során megszűnnek, a korlátozások feloldásával eltűnnek. Lesznek valószínűleg olyanok is, amelyek azonban hosszan velünk maradnak.
Nemzetközi kapcsolatok
Az egyetem a középkor óta az egyik leginkább nemzetközi intézmény, amelynek egyik fő funkciója, hogy a nemzeti kereteken kívülről is bevonzza a hallgatókat, és a politikai határokon átívelő tudományos diskurzust folytasson. Úgy tűnik, hogy ezen a téren a koronavírus-járvány ambivalens következményekkel jár. Egyfelől a tudományos diskurzus az online lehetőségeket kihasználva minden eddiginél szélesebb és sokszor inkluzívabb jelleget öltött. A SARS-válsággal ellentétben a laboratóriumok a kutatási eredményeiket azonnal szabadon elérhetővé tették. Az oktatás egyik napról a másikra történt virtuálissá tételének végrehajtására nemzetközi workshopok jöttek létre, ahol az azonos tudományterület művelői a világ minden részéről összegyűltek, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat, és összegyűjtsék a jó gyakorlatokat. Elkezdték megszervezni az első teljesen online konferenciákat. A konferenciákra történő bejutás esélyei kiegyenlítődtek, hiszen a részvételt nem korlátozzák az előadók pénzügyi és földrajzi helyzetében fennálló különbségek (az ilyen kezdeményezések kísérleti jellege miatt még nem tudni olyan esetről, hogy részvételi díjat kértek volna, ez jó lenne, ha így is maradna), vagy az, hogy akadálymentes-e a konferencia helyszíne.
A tudományos diskurzussal ellentétben a nemzetközi hallgatók státusza tekintetében csupa negatív fejleményről lehet beszámolni – és itt nem csak az iráni hallgatók magyar hatóságok általi indokolatlan vegzálására kell gondolni. A világ majdnem minden országa a határok lezárásával reagált a vírusra, ráadásul szinte minden ország más intézkedéseket léptetett életbe: azt, hogy az EU-n belül ez az elzárkózás és széttartó reakció mennyire abszurd helyzetet eredményez, jól mutatja a holland-belga határon fekvő bolt esete, amelynek az egyik fele zárva tart, míg a másik oldalán szabadon lehet vásárolni az eltérő szabályozás miatt. Egy ilyesfajta szabályozás azt eredményezi, hogy a másik országból érkező hallgatók, ha tehetik, a legtöbb esetben gyorsan hazatérnek, ami bevételkiesést jelent az egyetemeknek. Kérdéses, hogy a hazatérés sokszor menekülésszerű élménye mennyire lesz meghatározó, nem fogják-e sokan – részben a gazdasági válság hatására szűkülő források miatt is – inkább a hazai vagy online képzéseket választani a távoli, nagyobb presztízzsel járó képzések helyett.
Szétnyílik az olló
Amikor intézmények gazdasági túléléséről van szó, minden eddigi tapasztalat abba az irányba mutat, hogy a gazdagok és szegények közötti különbség intézményi és egyéni szinten is növekszik. Intézményi szinten ez azt jelenti, hogy az olyan nagy presztízsű egyetemek, mint a brit Oxford és a Cambridge, illetve az Ivy League, a nyolc legnevesebb amerikai magánegyetem szövetsége megtehetik, hogy ne változtassanak a felvételi követelményeiken, és ne tegyenek engedményeket – például a csökkentett tandíj vagy a személyes jelenléttel szembeni követelmény lazításának formájában, hiszen a top intézmények diplomáira mindig lesz elég kereslet. Azonban az alacsonyabb presztízsű egyetemek, különösen a kétes hírnevű magánegyetemek kénytelenek lesznek könyörtelen harcot folytatni egymással a túlélésért, ami valószínűleg csökkenő tandíjakat, lazább felvételi kritériumokat és nagyobb arányú online oktatást jelent. Vagyis egyik oldalon meg fognak maradni a magas bevételekkel rendelkező top intézmények (ahova a felvételt csak a gazdagok engedhetik meg maguknak), ahol nagyjából minden megy tovább a régiben, a másik oldalon pedig növekedni fog az elszegényedő rétegeket kiszolgáló, kétes értékű oklevelet nyújtó magánegyetemek és online képzések aránya.
A gazdag, nagy presztízsű és a szegény, feltörekvő egyetemek különbségét az is mutatja, ahogyan az elhúzódó válságot kezelik: míg a bevételre jobban ráutalt egyetemek, mint a California State University vagy a Fullerton az őszi félévet online tervezik megkezdeni, a gazdag elitegyetemek megtehetik, hogy a minőség védelmére hivatkozva a 2020/2021-es tanév kezdetét 2021 elejére halasszák.
Már most világos, hogy az online oktatásra való gyors átállással egy óriási, és a jövőben valószínűleg amúgy is elkerülhetetlenné váló közterhet sikerült magánosítani, hiszen a koronavírussal kapcsolatos krízis közepén senki nem merte feltenni a kérdést, hogy ki fizeti a home office berendezésének költségét? Akinek nem volt otthon gyors internete, megfelelő számítógépe, nyugodt munkakörnyezetet biztosító otthona, az vagy önerőből megteremtette a feltételeket, vagy lemaradt, és ezzel megnőtt a kihullásának veszélye. Ezt mutatja az a felmérést is, miszerint Amerikában a hagyományosan nagyobb presztízzsel járó, fizetőképesebb diákokat vonzó egyetemek különösebb fennakadás nélkül át tudtak állni a távoktatásra, míg a hagyományosan alacsonyabb státuszú diákokat vonzó közösségi főiskolák (community colleges) kénytelenek voltak a könyvtáraikat a tomboló járvány idején is nyitva tartani, mert a hallgatóknak egyszerűen nem volt lehetőségük otthonról tanulni.
Pénzügyi megszorítások
Ez azzal jár, hogy valószínűleg sok egyetem meg fog szűnni. Egy felmérés szerint az Egyesült Államokban a felsőoktatási intézmények akár 20 százaléka is áldozatul eshet a krízisnek. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy jövő héten bezár mondjuk a Yale, hanem hogy a kisebb presztízsű, magukat főleg tandíjakból fenntartó intézmények lesznek azok, amelyek először dobják be a törölközőt. Míg hosszú távon a nemzetközi hallgatók számának csökkenése jelenthet komoly bevételkiesést, rövid távon sok egyetem szenved el komoly anyagi veszteségeket az elmaradó kollégiumi díjak és visszakért tandíjak miatt. Az Arizonai Egyetemet, amely több másik egyetemmel együtt dolgozói körében 5–20 százalékos fizetéscsökkentést jelentett be, a hallgatók csoportosan be is perelték, amiért nem fizette vissza a tandíjuk egy részét – válaszul az egyetem az összes jövő tanévre tett PhD-ösztöndíjajánlatát visszavonta. Ezen a téren a Central Washington University-é a kétes dicsőség: Amerikában elsőként, már március 24-én „gazdasági vészhelyzetet” hirdetett, ami lehetővé teszi a határozatlan idejű (tenured; a véglegesítés USA-ban szokásos elnevezése) szerződések felmondását is.
A világjárvány azonban minden intézményt érint így vagy úgy, hiszen a magánegyetemek vagyonát általában értékpapírokban tartják, amelyek értéke a válság hatására csökken, míg az állami fenntartású egyetemek költségvetése kedvelt célpontja az állami megszorító intézkedéseknek. Gyanítható, hogy az európai Erasmus+ programnak is a tervezettnél kisebb költségvetéssel kell beérnie az EU-s válságkezelő intézkedések miatt. Az Egyesült Államokban majdnem minden nagyobb egyeteme létszámstopot hirdetett, és informálisan valószínűleg az európai intézmények nagy része is követte a példájukat.
Különösen rossz helyzetben vannak most a határozott idejű, legtöbbször fél évre szóló szerződéssel foglalkoztatott oktatók, akiknek a szerződését egyik napról a másikra fel lehet mondani. Bizonyos felmérések szerint az Egyesült Királyságban és Németországban az egyetemi oktatók 70 százalékának ilyen rövid távú szerződése van. Ennek megfelelően Angliában már most több száz oktatót bocsátottak el az állásából, ami valószínűleg oda vezet, hogy más területen keresnek állást, és ez a drágán képzett munkaerő örökre elvész a tudományos szektor számára.
Ritkábban ugyan, de vannak örömteli hírek is, mint például az, hogy az Ohió-i Egyetem a járvány idejére felfüggesztette a csökkenő hallgatói számok által kikényszerített és régóta tervezett létszámcsökkentését.
Nyílt hozzáférésű tartalmak
Kérdés az is, hogy mi lesz a tudományos publikációk sorsa. Miközben a különböző kalózoldalak és fenntarthatatlan kiadói gyakorlatok miatt ez a szektor eleve mély válságban volt, a koronavírus hatására rengeteg kiadó igyekezett őszintén vagy látszat szintjén online ingyen elérhetővé tenni a tartalmait. A jelenlegi helyzetben kevés dologra mernék fogadást kötni, de arra feltennék egy közepes összeget, hogy a szellemet már nem lehet majd visszazárni a palackba. A kérdés csak az, hogy ha elül a válság, ki fizeti meg az átállás költségeit.
A szerző a grazi Karl-Franzens-Egyetem és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem doktorandusza. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható, Facebook-oldaluk pedig itt érhető el.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: