Ki fizesse a szabad sajtót?
Rövidesen az ausztrál parlament elé kerülhet az a törvényjavaslat, amely arra kötelezné a két amerikai óriáscéget, a Google-t és a Facebookot, hogy ossza meg bevételeit, illetve felhasználói és technikai adatait a szolgáltatásaikban megjelenő hírtartalmak előállítóival. Magyarul az amerikai óriáscégeknek fizetniük kellene azért, hogy a platformjukon, így a Google híraggregátorában, a Google Newsban vagy a Facebook feedjeiben megjelennek a Sydney Morning Herald vagy az Adelaide Review cikkei.
Josh Frydenberg ausztrál pénzügyminiszter áprilisban kérte fel a helyi fogyasztóvédelmi hatóságot egy törvénytervezet elkészítésére, azt követően, hogy a hivatal, az ausztrál médiacégek és az internetes óriáscégek közötti alkudozás zátonyra futott. A tárgyalások kiváltó oka a covid-járvány volt, amely Ausztráliában több tucat újság megszűnéséhez vezetett.
A tervezett törvény szerint minden olyan ausztrál piacra dolgozó médiacég követeléssel állhatna elő a Facebooknál és a Google-nél, amely független szerkesztőséggel rendelkezik, és legalább százötvenezer dolláros bevételt ér el egy évben. A helyi lapokat 28 nappal előre kellene értesíteni a híreket és a velük megjelenő hirdetéseket rangsoroló algoritmusban bekövetkező változtatásokról.
Az ausztrál fogyasztóvédelmi hivatalt vezető Rod Sims szerint a tervezett törvény alól nem bújhat ki a Google, ahogy például korábban Spanyolországban a bevételekről zajló vita végül a spanyol Google News bezárásához vezetett (ld. lentebb), mivel az a keresési eredményekben megjelenő linkekre és a Youtube-on publikált tartalomra is érvényes.
A Google helyi szóvivője közölte, hogy a törvényt kissé túlkapásnak érzi, főleg annak fényében, hogy a cég jelentős forgalmat irányít az ausztrál tartalomszolgáltatókhoz, komoly reklámbevételt termelve nekik. A Facebook annyit közölt, hogy az ausztrál állam igazságtalanul pécézte ki a céget, de az ügymenetben semmilyen jelentős változást nem okoz majd, ha az ausztrálok letiltják az országban keletkező tartalmak megosztását a Facebookon.
Duopoly, a népszerű társasjáték
A Facebook és a Google 2017 óta duopóliummá fejlődve uralja az online hirdetési piac 70 százalékát. A Google reklámbevétele durván 135 milliárd dollár volt 2019-ben, a Facebooké 70 milliárd dollár – összehasonlításképp a világ egyik legnagyobb és legismertebb lapja, a New York Times 2020 első negyedévében összesen 106 millió dolláros reklámbevételt könyvelhetett el. Annak, hogy a globális sajtó póráza a kaliforniai techcégek kezükbe került, főleg a csodálatos felhasználói élmény az oka.
A szabad sajtó gerince a helyi újság, amelyet a közönség magához közel érez, szeret és megbízhatónak tart, az ott megjelenő hirdetésekkel együtt. Egy helyi lapban hirdetést elhelyezni azonban napokig vagy akár egy hétig is eltarthat, vagyis nem az a gördülékeny folyamat, amire a mobil kijelzőjén potyogó cukorkákhoz szokott felhasználók számítanak. A Facebook hirdetéskészítő felülete ezzel szemben maga a modern felhasználói élmény: a hirdető maga intéz és kontrollál mindent, és percek alatt önkiszolgáló módon, tetszőleges összegért reklámozhatja magát, ráadásul a végletekig finomíthatja, hogy pontosan kiket szeretne elérni a hirdetéseivel a tizenéves nagyvárosi kisállattartóktól a nagy lábon élő vidéki kiskirályokig. A duopólium ezzel a működéssel vont be az elmúlt évtized során több tízmillió kis- és középvállalatot a hirdetési rendszerébe, és ezen a területen nem lehet őket megszorítani.
A világjárvány azonban felkavarta a az állóvizet: új erőre kaptak a nagy IT-cégek befolyásával és visszaéléseikkel kapcsolatos vádak. Az Apple, az Amazon, a Facebook és a Google tulajdonosa, az Alphabet idén július végén arra kényszerült, hogy az amerikai képviselőház igazságügyi bizottságának trösztellenes meghallgatásán válaszoljon a felhasználói adatokra épülő üzletüket firtató kellemetlen kérdésekre. A meghallgatás kifejezetten jól zárult a négy óriás számára, de a Google hirdetési rendszerét továbbra is vizsgálják, ráadásul az anyacég, az Alphabet 2020 júliusának végén kiadott üzleti jelentésében a cég 21 éves története során először kénytelen volt bevételcsökkenésről beszámolni.
A Google és Facebook fő problémája nem az, hogy fizetniük kellene a tartalomért, hanem az, hogy övék a legsikeresebb 21. századi üzleti modell, aminek lényege az aggregáció, vagyis az, hogy platformjaikon nem saját anyagaikat, hanem a mások által előállított tartalmat teszik elérhetővé a tömegeknek.
Azok a hírtartalmak, címek, ajánlók, és ajánlóképek, amelyek a Google híraggregátora, a Google News felületeit vagy az alap androidos Google alkalmazás nyitó képernyőjét, illetve a Facebook hírfolyamát benépesítik, ingyenesen biztosítanak szórakozást a felhasználóknak, annak ellenére, hogy elkészítésük egyáltalán nem ingyenes. Az újságok fizetsége lényegében az átkattintás, az elérhetőség, a potenciális olvasottság, a koppanások a fizetőfalon, amelyek jó esetben a cikkoldalakon elhelyezett hirdetésekből származó bevételekben testesülnek meg. Ha egy újságcikk prominens helyen szerepel a Google Newsban vagy elég sokan osztják meg a Facebookon, az elméletileg mindkét félnek, tehát a tartalom megosztójának és eredeti előállítójának is hasznos; csakhogy a gyakorlat a felszínre hozott jó néhány patológiás hatást, köztük a clickbait néven elhíresült olvasócsalogató módszert.
Első fejezet
Az internet legnépszerűbb hírgyűjtő oldala, a Google News bétaváltozata 2002-ben indult, és már 2005-ben találkozott az ellenállás nulladik hullámával, a francia nemzeti hírügynökség, az AFP haragjával a hírek és képek jogtalan felhasználása, például a gyorsítótárból, a cache-ből történő kiszolgálása miatt.
Az ellentámadás fő sodra 2006-ban indult: a párizsi székhelyű, újságokat és kiadókat tömörítő nemzetközi szervezet, a World Association of Newspapers and News Publishers (WAN-IFRA) ekkor kezdte az aktív lobbimunkát az európai törvényhozóknál a Google megsarcolása érdekében.
Németországban 2009-től fogva szervezkedtek a lapkiadók a Google ellen. Három év alatt sikerült kilobbizniuk egy olyan törvényjavaslatot, ami kezdetben az átlagbloggert is díjfizetésre kötelezte volna egy cikk ajánlásáért (az utóbbi előíráson aztán lazítottak). A járulékos szerzői jogi törvény rendelkezéseinek életbe lépése után a Google megkérdezte a hírszolgáltatókat, hogy hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a cég ingyen megossza híreiket, és amennyiben nem járultak hozzá, a kereső törölte őket az indexből. Az ágazati törekvéseknek ezzel be is fellegzett. A legnagyobb európai digitális kiadó, a berlini székhelyű Axel Springer még kihasználta a lehetőséget, hogy elvégezzen egy kísérletet: egyik kiadványánál hozzájárult az utánközléshez, a másiknál nem. Az utóbbi esetben ajánló helyett csak címeket adott a cikkeknek a Google, és persze az ajánlóval ellátott tartalom nem meglepő módon mintegy negyven százalékkal nagyobb forgalmat vonzott.
A spanyol lapkiadók eredményesebben kötötték az ebet a karóhoz, és sikerült kilobbizniuk a Google-adóként elhíresült törvényt, amelynek lényege, hogy a híraggregátor oldalakon megjelenített tartalmakért jogdíjat kell fizetni. Válaszul 2014 decemberében a Google egyszerűen bezárta a spanyol Google News-t.
Franciaországban ugyanakkor megegyezésre jutottak a felek: 2013 februárjában François Hollande francia elnök és a Google akkori vezérigazgatója, Eric Schmidt aláírtak egy megállapodást, amelynek alapján a cég 60 millió eurót ad egy közalapítványnak, amely a lapok digitális átállását és digitális üzleti modellek kialakítását támogatja.
Végül ez utóbbi lett az első hullámot lezáró megoldás-sablon: az alapítványi pénzosztás, újító és jobbító szándékkal, lefegyverzendő a politikai nyomást és a gazdasági ellenérveket. A Google 2015-től Digital News Initiative néven kezdte osztani a pénzt, és ugyanerre a szekérre pattant fel a Facebook is, ami 2017-ben, már Trump megválasztása után Facebook Journalism Project néven pengette meg a jótékonykodás húrjait.
Második fejezet
Egy héttel azelőtt, hogy felröppent a tervezett ausztrál törvény híre, a Google bejelentette, hogy Németországban, Ausztráliában és Brazíliában sikerült megegyeznie néhány helyi médiacéggel a tartalmaik felhasználásról.
A Google gyakorlatilag globális akció keretében, nem kis visszhangot keltve indított stratégiai megelőző csapást, hiszen ekkor már tudta, hogy az ausztráliai alkudozás kudarcba fulladt. Brazíliában még érdekesebb helyzet alakult ki: a sajtóorgánumok mintegy 90 százaléka megadta a blöfföt, és kilépett a Google rendszeréből, ami ráadásul közlésük szerint nem okozott jelentős visszaesést a forgalmukban.
Európában a tavaly óta hatályos egységes szerzői jogi törvény miatt kényszerülnek védekezni. Franciaországban gyakorlatilag az ausztrál szcenárióval szinte teljesen azonos módon a helyi fogyasztóvédelem közvetítésével küldték tárgyalóasztalhoz a sajtót és az internetes óriáscégeket.
2019 augusztusában a Facebook jelentette be, hogy évi hárommillió dollárt fizet különböző sajtótermékeknek a tartalmuk utánközléséért. A lépésnek volt egy kis pótcselekvés hangulata, mivel a behozott tartalmakat egy olyan menüpont alá gyűjtötték, amit nagyon nehéz megtalálni. A lényeg inkább az autonómia elérése volt, vagyis az, hogy a Facebook a pénzéért cserébe maga válassza meg a hírforrásait, és egy picit meg is bontsa az egységesen ellene nyomuló mezőnyt. Mindezzel pár millió dollárért elodázta a szembenézést a hírszakma mély válságával, ami a cég esetében komoly PR-problémaként csapódik le.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: