Idén januárban egy nyárfák alkotta „idős, puhafás állományt” vágtak ki Tiszaug határában a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság által megbízott favágók.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság általunk is publikált közleménye szerint csak az alpár-bokrosi ártéri öblözethez tartozó 90 éves őshonos fekete nyárak (Populus nigra), és nem az enyves égerek (Alnus glutinosa) és magas kőrisek (Fraxinus excelsior) alkotta védett tiszai ligeterdő esett áldozatául a beavatkozásnak. A favágással a vízügyi szakemberek úgymond arról gondoskodtak, hogy a terület „szakszerűen megújuljon, illetve a növekvő árvizek levezetése miatt szükséges gyepfelület kialakítása megtörténjen”.

A szezonális rekordokat sorra döntő őszi esőzések miatt újra aktuális árvízi védekezés ugyanakkor az efféle tarvágások és sok százmilliárd forintba kerülő védművek építése nélkül is megoldható lenne.

A természetvédelmi világalap (WWF) magyar munkatársai – Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője, Gruber Tamás az Élő Folyók program vezetője, Dedák Dalma környezetpolitikai szakértő és Kajner Péter, az Élő Folyók program szakértője – a tiszaugi tarvágás apropóján rendhagyó ökológiai esszét küldött a Qubitnek.

Amazóniai tanulságok a Kárpát-medencében

„Képzeljük el, hogy a világ legnagyobb egybefüggő, az Amazonas folyót kísérő trópusi erdősége 95 százalékban eltűnik a szándékosan gyújtott tüzek nyomán, és a helyén szinte mindenhol mezőgazdasági kultúrák és faültetvények jelennek meg. Színes papagájokat, kolibriket itt-ott látni még, jaguárt már mutatóban sem. De ami a legfájóbb, hogy a milliónyi apró rovarnak, folyami halnak, különös gyümölcsöket termő fáknak otthont adó hatalmas erdőség eltűnésével oda az élővilág szövete, összetett rendszere – és vele a helyben élő emberek létének addigi alapja. Ami táplálékot, gyógyszert, építőanyagot, élményeket adott, nincs többé. Az áradások a lakott területeket fenyegetik, így műszaki megoldásokkal kell a folyót kordában tartani, ami elvágja az életet adó vizet a környező tájtól. Az egyre romló környezeti állapotok olyan kihívásokat rejtenek, amit a gazdasági nyereségek egyre kevésbé ellensúlyoznak, miközben a természettel való békének, az egyensúly látszólagos fenntartásának egyre nagyobbak a költségei”

– fogalmaznak a WWF Magyarország szakértői.

Mint írják, Amazóniában ez a sokakat aggasztó folyamat csak néhány évtizede indult, a méretét és globális jelentőségét tekintve jóval kisebb Kárpát-medencében viszont már lényegében lezajlott az elmúlt 150 évben. „Alföldünk Európa egyik leginkább átalakított tája. Mi egy erdőktől megfosztott, mezőgazdasági területekké alakított, szárazodó vidéket kaptunk örökül, ahol a természettel már csak mutatóban találkozunk, és ahol mégis, ott sem olyannal, mint amilyen volt korábban” – így a szakértők.

Tudható, hogy az Alföld a nagy erdőirtások és a folyószabályozások előtt egy változatos, vizekkel gazdagon átszőtt, erdők és füves területek mozaikjaként jellemzett táj volt. A folyók gyakran változtatták medrüket, eljuttatva az életet adó és tápanyagot szállító vizet a síkság minden részére. A vizek mentén kiterjedt, vadonszerű erdőségek húzódtak – főként tölgyesek. „Aki látott már parkban, temetőben 3-400 éves kocsányos tölgyet, el tudja képzelni, hogy micsoda pompás erdők tűntek el Alföldről, különösen a török hódoltság idején, majd ismét egy nagyobb hullámban a jobbágyfelszabadítások után. A megmaradt tölgyes foltokat név szerint ismerjük – Kunpeszéri Tilos Erdő, Újszentmargitai erdő, Dédai erdő –, ezek apró szigetek az egyhangú szántóföldek között” – fogalmaznak a szakértők.

A területek többsége ugyan ma már védett, ám a WWF szakértői szerint ez nem jelent elegendő garanciát, mivel ahol nem fenyeget annak kockázata, hogy természetvédelmi szempontból szinte értéktelen faültetvénnyé alakítják át őket, ott is megjelentek bennük a leromlásukhoz vezető idegenhonos fafajok, cserjék és lágyszárú özönnövények, a mélyre süllyedt talajvíz egyre kevésbé elég a zárt lombsátor fenntartásához.

Vadonoktól a nyárfaültetvényekig

Legtovább a folyók partját szegélyező, nyár- és fűzfákból álló puhafás ligeterdők maradtak sértetlenül, hiszen az árterek legmélyebb részein sokáig nem lehetett biztonságosan kultúrnövényeket termeszteni.

„Az alig százötven éve megkezdett folyószabályozások azonban az ártéri erdők sorsát is megpecsételték. Hosszú ideig tartott, amíg az árterek és a termőföldek közé mindenhol megépültek az árvízvédelmi töltések, kettévágva az egykor összetartozó tájelemeket. A szántók területe óriási mértékben nőtt, a természetközeli területek rovására. Sok helyen igen gyenge minőségű talajokat is művelésbe fogtak a vizek elvezetése után. A termőföldek és a mellettük létrejövő települések ugyan védetté váltak az árvízzel szemben, ám lassan elkezdtek kiszáradni, miközben a beszűkített ártereken hatalmas mennyiségű víznek kellett lefolynia. A hömpölygő, gyors sodrású víz nem kedvez az árterek lassú áramláshoz szokott élővilágának, ami a távoli tájakról behurcolt agresszív fajok terjedését is segíti. A növényzet maradéka – különösen a sűrű cserjések – pedig akadályozzák a víz levonulását. A töltések közé szorított szűk sávban egymás ellenségévé vált a víz, az ember és a természet”

– írják a szakértők.

A leggyengébb ellenfélnek az erdő bizonyul. Bár jelentős megújuló képességgel rendelkezik, idős állományai csak száz év alatt épülnek újjá. „Sajnos erre ritkán látunk példát; hamarabb bekövetkezik az újabb tarvágás, amit az esetek egy részében az erdő faültetvénnyé alakítása követ. Innentől kezdve nem beszélhetünk többet természetes környezetről. Az ártéri erdők 95 százaléka már eltűnt teljes élővilágával együtt, és a maradék is fogyatkozik. A 24. órában vagyunk, miközben egyre nagyobb fenyegetést jelent a klímaváltozás, számos hozadékával – köztük aszályos nyarakkal és pusztító árvizekkel” – fogalmaznak a WWF munkatársai.

Tiszaugi példa

„2020 januárjában a Közép-Tisza vidék egyik legidősebb, hazai nyárfajokból álló erdejét vágták tarra. A helyszínre érve döbbenetes látványt nyújtottak a majd’ egy méter átmérőjű, részben még szanaszét heverő rönkök, a szétrombolt cserjeszint, a gumiabroncsok által felszántott talaj. A fák kivágása egy olyan erdőrészletben történt, amelyet a természetvédelmi szervek hivatalos álláspontja szerint nem háborgathattak volna. Még feledésbe sem merült a sajtóban is nagy port kavaró ügy, amikor augusztusban ismét hasonló eset történt, néhány száz méterrel távolabb. Miközben alapvető elvárás, hogy a felelősöket megtalálják, az ügy mindenek előtt a rendszerszintű problémákra hívja fel a figyelmet. Kérdés, hogy a jelenlegi jogszabályok jól alkalmazhatók-e, biztosítják-e a megfelelő védelmet az ártéri erdők számára? A Tisza teljes hazai szakaszát tekintve megállapítható, hogy természetvédelmi szempontból a helyzet drámai”

– állítják a természetvédők.

Mivel az ártéri erdők egy ideje a tájhasználat mostohagyerekeivé váltak, nem meglepő, hogy a jogszabályi keretek is egyre inkább elősegítik az átalakításukat, felszámolásukat. Erős a nyomás, hogy az ártéri ligeterdők még a természetvédelmi oltalom alatt álló területeken is ültetvényekké alakíthatók legyenek – anélkül, hogy ezzel megváltozna az erdő besorolásuk. A hivatalos statisztikákban nem fogyatkozik Magyarországon az erdőterület – sőt ha lassan is, de reménykeltőn növekszik. A WWF szakértői szerint az összefoglaló országos adatok ugyanakkor nem világítanak rá arra, hogy a gazdag élővilágú erdők miként adják át helyüket a jövedelmezőbb, ám élőhelyként alig értékelhető, lényegében mezőgazdasági kultúrának számító ültetvényeknek. Ártereken az úgynevezett tág hálózatban telepített ültetvények az árvíz levezetése szempontjából is kívánatosabbak, mint a dzsungelszerű természetes ligeterdők – ezért a víz- és az ültetvényszerű erdőgazdálkodás érdekei egy irányba mutatnak.

„Az árterek feliszapolódása, a hegyvidéki vízgyűjtőkön végzett tarvágások miatti gyors csapadéklefolyás egyaránt hozzájárul az árvízszintek növekedéséhez, a klímaváltozás pedig gyakoribbá teszi az időjárási szélsőségeket, növeli pusztító erejüket. Ugyanakkor a Tiszán 10 éve nem volt számottevő árvíz, a folyó medre mélyül, a mezőgazdasági területek és a természetes élőhelyek egyre inkább a vízhiánytól szenvednek. Nem kizárt azonban, hogy jönnek még a lassan másfél évtizedes rekordot is felülmúló árvizek. Az egyre növekvő árhullámok kezelését a jelenlegi vízgazdálkodási rendszer főként a szűk hullámterek vízszállító képességének növelésével próbálja kezelni. Számos jogszabály született, amelyekben az árvízvédelmi szempontok védett természeti területeken is kiemelt szerepet kapnak, csakhogy ami a paragrafusokban megjelenik, azt a természetes folyamatok gyakran felülírják”

– állítják a szerzők.

A szabályozás szerint a hullámtérben levezető sávokat kell kialakítani, ahol az árvíz tömegének nagy része – a számítások szerint – levonul. Ezekben a sávokban a természetes élőhelyek átalakíthatók, a fajösszetétel megváltoztatható, a cserjeszint eltávolítható – vagyis a természetes növényzet itt is súlyos veszteségeket szenved a kezelések miatt . „Sok állatfaj – kiváltképp a madarak és a denevérek – kötődnek az erdők cserjéihez és más elemeihez. Megfelelő búvóhely nélkül eltűnhetnek az élőhelyről, aminek olyan következményeivel is számolni kell, mint a szúnyogok tömeges megjelenése. Az élővilágvédelmi problémák mellett azonban árvízvédelmi szempontból is kétséges, hogy érdemes-e egyáltalán ezt az óriási pusztítással járó beavatkozást véghez vinni” – teszik fel a kérdést a szakértők.

Az erdő zárt szerkezetének megbontása ugyanis egyúttal az idegenhonos özönnövények – mint például a gyalogakác – robbanásszerű terjedését is garantálja, amely a természetes növényzetnél jóval sűrűbb és szaporább cserje. Könnyen belátható, hogy az árhullámok levonulását sokkal inkább akadályozza az agresszívan terjedő, sűrű bozót, mint egy őshonos fajokban gazdag ligeterdő. Ezek visszaszorítása és kordában tartása igen költséges és sokmilliárdos uniós és költségvetési forrás bevonása mellett is reménytelennek látszik.

A WWF munkatársai szerint jelenleg számos projekt zajlik a Tisza mentén, amelyek az árvíz akadálymentes levezetését célozzák, meggyorsítják a lefolyást, és ehhez útban vannak az erdők. A természetvédelmi és erdészeti hatóságok, valamint a kezelők – így az Országos Vízügyi Főigazgatóság, illetve a nemzeti park igazgatóságok – szakmai együttműködése hivatott biztosítani, hogy ne minden erdő essen áldozatul a jelenlegi keretek között mérnöki szempontból optimális megoldásoknak. „A megengedő jogszabályi keretek azonban nyilvánvalóan nem jelentenek megfelelő védelmet természeti értékeink számára; az intézmények közötti kommunikáció és a terepi ellenőrzések hiányosságai pedig tovább súlyosbítják a problémát. Tiszaugnál a januári tarvágás után az alvállalkozóra kiszabott jelképes összegű bírság láthatólag nem volt elrettentő erejű: néhány hónappal később a fairtás újrakezdődött” – így a természetvédők.

Tiszaug példája szerintük azzal a tanulsággal szolgál, hogy hiába tűntek el szinte teljes mértékben az ország idős ártéri erdei, egyetlen megmaradt állományuk sincs biztonságban. Sem a törvények nyújtotta keretek között, sem azokon túl.

Megoldható a megoldhatatlan?

Jelenleg a Tiszát kísérő árvízvédelmi töltések az aszályos és a gazdaságosan nem művelhető szántóföldeket is ugyanúgy megvédik a víztől, mint a sűrűn lakott településeket – állítják az ökológusok, akik szerint a vízlevezetés mindenhol fontosabb, mint a víz visszatartása vagy a védett természeti értékek oltalma.

„A töltéseken túli, mentett oldaltól a vizet távoltartjuk, holott napjainkban a klímaváltozás kihívásaival – aszályokkal, szélsőséges csapadékeloszlással – is meg kellene küzdeni. Ehhez a tájnak, a gazdálkodásnak, a társadalomnak vízre van szüksége. A mára kialakult kedvezőtlen helyzeten az javíthatna, ha több teret adnánk a folyóknak. Ahol a jelenlegi hullámtér szűkös, ott annak bővítése lenne szükséges. Ki szabad és ki kellene lépni az árvízvédelmi töltéseken kívülre, a víz megtartására éppen úgy koncentrálva, mint a katasztrófával fenyegető árvizek kezelésére. Teret kellene adni a folyóknak és a víznek a tájban, nem pedig a víz villámgyors levezetését megoldani a keskeny hullámtérben. A víz jelenlétét tűrő, sőt igénylő, természetkímélő tájhasználat bevezetésével az árterek bővítése a mezőgazdálkodás lehetőségeit sem csorbítja, sőt új lehetőségeket nyújthatna. A vizek visszatartásával, kivezetésével a tájat természetkímélő módon, a talajvízszint emelésével alulról öntözhetnénk”

– fogalmaznak a WWF munkatársai.

Tározótereket ugyanis, mint a Qubit is megírta, már sok évvel ezelőtt kijelöltek a Tisza mentén és közülük néhányat meg is építettek a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése keretében.

„Ezek azonban árapasztó tározók, nem segítik a víz megtartását. Csak katasztrófával fenyegető árvízszintek esetén nyitják meg őket – ilyen esetre mindössze egyetlen egyszer volt eddig példa. Átalakításuk és a víz befogadására, valamint megtartására való használatuk ugyanakkor nyilvánvaló lehetőség. Az igazi lehetőség azonban az alacsony fekvésű, de a víztől jelenleg elzárt, Tisza menti mélyárterekben rejlik. Ezeket szintén a víz megtartására lenne érdemes használni. Nemcsak a katasztrofális árvizek kezelésére, hanem a rendszeresen érkező, éltető víz befogadására” – így az ökológusok.

A számítások szerint akár a Balaton víztérfogatával megegyező mennyiséget is meg lehetne ezekben tartani. A vízgazdálkodás szemléletében a természetes megoldások alkalmazása a víz biztonságos jelenlétével, természetes vízpartokkal, jó természeti állapotokkal és megőrzött – akár idős – ártéri erdőkkel kecsegtet. „Alighanem mindannyian olyan országban élnénk szívesen, ahol a településeket megvédjük a folyók áradásaitól, de közben a folyók vize életet hoz a természeti területeknek és a gazdálkodóknak is” – zárják a kórképnek is felfogható esszéjüket az ökológusok.

(A WWF Magyarország Zöld helyreállítás címen meghirdetett egy új normát, amelynek elfogadásával és aláírásával bárki csatlakozhat a kezdeményezéshez.)

Korábbi kapcsolódó cikkeink:

link Forrás

link Forrás

link Forrás