Létezik olyan árvízvédelem, ami miatt nem kell tarra vágni az erdőt

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság általunk is publikált közleménye szerint egy nyárfák alkotta „idős, puhafás állományt” vágtak ki január 20-ára Tiszaug határában a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság által megbízott favágók. 

Vagyis csak az alpár-bokrosi ártéri öblözethez tartozó 90 éves őshonos fekete nyárak (Populus nigra), és nem az enyves égerek (Alnus glutinosa) és magas kőrisek (Fraxinus excelsior) alkotta védett tiszai ligeterdő esett áldozatul annak a beavatkozásnak, amellyel a vízügyi szakemberek arról gondoskodtak, hogy a terület „szakszerűen megújuljon, illetve a növekvő árvizek levezetése miatt szükséges gyepfelület kialakítása megtörténjen”. 

Az árvízi védekezés ugyanakkor az efféle tarvágások és sok százmilliárd forintba kerülő védművek építése nélkül is megoldható lenne. Évtizedek óta léteznek olyan kidolgozott modellek, amelyek a folyók természetes életciklusát figyelembe véve, a víznek teret engedve az ártéri vagy fokgazdálkodásnak nevezett hagyományos metódussal hoznák közös nevezőre a jelenleg egymással szemben álló vízügyi és természetvédelmi érdekeket. A módszer a Szövetség az élő Tiszáért Egyesület 10 évvel ezelőtt elkezdett, szórványosan máig működtetett modellkísérletei, az Ártéri gazdálkodás című Facebook-csoport, illetve a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozó Gemenc ártéri erdősége nyomán ismerhető.

Szabályozott szabályozatlanság

A rendszerváltás után művelődési miniszterként működő Andrásfalvy Bertalan által négy évtizede feltárt – A Duna menti népek ártéri gazdálkodása című 2007-es kötetében részletezett – fokgazdálkodás a vízjárás természetes ciklusain alapult. 

Tudható, hogy a 19. századi szabályozások előtt nem szorították össze a folyókat, az ártereket a víz szabályozott szétterítésén alapuló – ma természetvédelminek mondott – tagolt rendszerrel művelték. A természetes és mesterséges oldalági csatornák ki- és berekesztésével operáló fokgazdálkodás a halászat, a legeltetés és a gyümölcstermesztés hármasságát jelentette, aszerint váltogatva a művelési módokat, ahogy azt a vízjárás diktálta. 

A Kárpát-medence víz borította és árvíz járta területei a 19. századi folyószabályozások előttForrás: Wikipédia

Ökológusok és tájgazdálkodással foglalkozó agrár- és vízügyi mérnökök szerint a fenti tradíciók megújításával növelhető lenne a vízzel borított területek nagysága, ezzel a szélsőségeknek leginkább kitett tiszai Alföld vagy a Duna–Tisza közének vízháztartását is egyensúlyba lehetne hozni. 

Ma, mint az köztudott, a szabályozott folyókon az áradásokat a töltések között vezetik le, ami együtt jár a gátak folyamatos magasításának és erősítésének kényszerével. Vízbőség esetén a folyók egyre alkalmatlanabbakká válnak a többlet problémamentes elvezetésére, miközben a part menti területek folyamatosan gyorsuló ütemben szárazodnak. 

A jelenlegi vésztározókat szinte csak a gátszakadás előtti utolsó pillanatban nyitják meg, a víz pedig az árasztáshoz legfeljebb a tiszaugi módon alkalmassá tett területekre zúdul. Pedig a ciklikusan érkező ár hasznosulhatna is, ahogy az a szabályozások előtt a mély fekvésű, csapadékhiányos területeken történt: a gyepek, gyümölcsösökkel tarkított természetes ligeterdők és a vizes élőhelyek szivacsként tárolták el a nedvességet a száraz időszakokra.

Ártéri modellek

A Budapesti Műszaki Egyetem vízi közmű és környezetmérnöki tanszékvezetője, Koncsos László által jegyzett évtizedes kutatások, számítógépes modellek szerint a Tisza mentén a „használaton kívüli” mélyárterek bevonásával szinte azonnal meg lehetne kezdeni az alternatív védekezés megvalósítását. A modern vízügyi szakértelemmel felvértezett emberi beavatkozással a változó vizet fokról fokra vezetnék ki a főmederből, precízen szabályozva az elöntés mértékét. 

Kétségtelen, hogy a ma szinte folyamatosan szivattyúzott belvizes szántóföldek ezzel kikerülnének a művelésből. Koncsos munkáiból tudható, hogy Magyarország 4,7 millió hektár szántóföldjéből 500 ezret érintene a funkcióváltás. Ezek a sekély, az év egy részében tocsogós, vadban gazdag területek ugyanakkor a magasabban fekvő szomszédos területek vízellátását is szavatolnák, pótolva az elsivatagosodással fenyegető krónikus talajvíz- és csapadékhiányt.

Belvíz Tiszavasvári határában.Fotó: Balázs Attila / MTI

A lehetséges vízborításhoz, domborzathoz illeszkedő, egészséges ökológiai egyensúlyt teremtő fokgazdálkodás hívei szerint mindez nem hagyományőrzés, hanem a megmaradás záloga. A már említett művelési ágak mellett (vagy helyett) a legmodernebb zöld technológia is bevethető ezeken a helyeken. Az áradó víz kivezetésével és elrekesztésével az időszakosan vízzel borított területek vegetációja közvetlen energiaforrássá is válhat. A biomassza fermentálásán alapuló biogázüzemek, biomassza-erőművek egész településeket is kiszolgálhatnak. De működtethetnek hűtőházakat is, amelyekbe az ártéri gyümölcsösök termése kerülhet.

Több mint érdekes, hogy a 2004-ben a Tisza völgyének árvízvédelmi biztonságáról és az azzal kapcsolatos fejlesztésekről szóló Vásárhelyi-tervről rendelkező (LXVII. számú) törvényben a vésztározókat eredetileg a Koncsos-féle tanulmányokban is emlegetett víz járta, úgynevezett tájgazdálkodási területeken alakították volna ki, a fokok összefüggő rendszereként. Ám végül ez nem valósult meg. De még most sem lenne késő legalább kipróbálni. 

A jelenleg érvényben lévő, a vidék alkotmányaként becikkelyezett 2012-2020-as vidékfejlesztési stratégia keretei ugyanis lehetővé teszik az évszakonként változó vízjáráshoz alkalmazkodó, a birtokkategóriákra és földhasználatra is kiterjedő agrárgazdasági modell integrálását.  

Neked is fontos, hogy hitelesen tájékozódj tudományról, technológiáról, klímaharcról: az emberiség jövőjéről? Nekünk az. Támogasd a munkánkat Te is!

Korábbi kapcsolódó cikkeink: