A farkasok hódvadászattal szabályozzák a vizes élőhelyek ökoszisztémáját
Az ökoszisztémák természetes szabályozásának sajátos törvényszerűségeit fedezték fel amerikai és kanadai vadbiológusok. A Science Advances folyóiratban a napokban megjelent tanulmány a Minnesota északi részén, a kanadai határ szomszédságában található Voyageurs Nemzeti Park területén tapasztaltak alapján mutatja be, miként is alakítja át még a tájat is a ragadozó-zsákmány viszony speciális dinamikája.
A kutatók az őshonos kanadai hódok (Castor canadensis) és a szintén idevalósi szürke farkasok (Canis lupus) békésnek egyáltalán nem mondható együttélést vizsgálták.
Terepi kutatásokkal és a ragadozók műholdas nyomkövetésével éveken át figyelték a viszonyrendszert. Eleinte csak arra figyeltek fel, hogy egyes farkasfalkák szó szerint hódvadász életmódot folytatnak, akadt olyan alfahím, amely bizonyíthatóan egy év alatt 36 hóddal végzett – ez a kutatók szerint megfelelt hét komplett hódcsalád létszámának. Tüzetesebb vizsgálat után azonban kiderült, hogy a ragadozók nem családírtók, mivel szinte kizárólag azokat az egyedeket ejtik el, amelyek a lakott hódváraktól messze, korábban elhagyott, vagy éppen új vizes élőhelyek után kutatva magányosan kóborolnak a rengetegben.
A felfedező hódok vadászatának eredményeként a vizes élőhelyek kolonizálása, illetve rekolonizálása az adott évben elmarad, ahogy a természetes duzzasztóművekként szolgáló gátak és várak építése is, így a területet sem önti el egész évben a víz. Ezzel a kutatók szerint a környező erdők megújulása dinamikusabbá válhat az adott évben.
Ugyanakkor a kutatók szerint a tavak és vizes élőhelyek tarkította nemzeti parkban nem csökkent jelentősen a hódpopuláció, annak ellenére, hogy megfigyeléseik szerint egyes farkasfalkák a területükön élő hódok 40 százalékával is végezhettek egy-egy évben. A gátéptő tevékenységük okán ökoszisztéma-mérnököknek is nevezett hódok területi elterjedtsége azonban időről-időre megváltozott. A kutatók úgy találták, hogy egyfajta dinamikusan változó egyensúly állt be aszerint, hogy a ragadozók merre vadásztak többet. A ragadozó-zsákmány viszony a tájra is hatással volt, változott a hódtavak kiterjedtsége és helyzete, ugyanakkor az összkép változatlan maradt.
A kutatók szerint e folyamat szabályozói egyértelműen a farkasok, azzal, hogy hatással vannak a tájalakításban kulcsszerepet betöltő hódok tevékenységének tér- és időbeli dinamikájára. Érvényesül tehát az úgynevezett kaszkádhatás.
A konzervációbiológiai szakirodalom szerint az ökoszisztémákban betöltött szabályozó hatás ugyanis kétirányú lehet. Amikor lentről felfelé szabályozódik egy állomány vagy az egész rendszer, akkor a táplálékpiramis alapját alkotó termelők (növények) a legfontosabb szabályozók. Kevesebb növény esetén szűkösebb forrás áll rendelkezésre az elsődleges fogyasztók, a növényevők számára, és ez hatással van a másodlagos fogyasztókra, a ragadozókra is.
Az állományszintű szabályozás másik esete, amikor a táplálékpiramis csúcsán elhelyezkedő csúcsragadozók az elsődleges fogyasztók (növényevők, rágcsálók) zsákmányolásával ezeknek a népességeire gyakorolnak markáns hatást. Erre jó példa, hogy a farkas mint csúcsragadozó zsákmányszerzésével, valamint közvetett hatásával (például a prédafajokban keltett félelemérzettel) csökkenti például a hódállományt, amelynek fogyatkozása pedig segítheti például az erdők regenerálódását. Mindez hatással van a fészkelő madarak populációira vagy éppen a talaj erodálódására. Ezek a több szinten átívelő, hullámként terjedő és az ökoszisztéma több szereplőjére kiható változások a kaszkádhatások.
Korábbi kapcsolódó cikkeink: