Egyre több kutató állítja, hogy a lassú kognitív tempó, az SCT nem az ADHD egyik tünete, hanem különálló zavar

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Kevés olyan mentális zavar létezik, amit annyira félreértelmeznének, mint a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart, az ADHD-t. A figyelemzavar, az impulzivitás és a hiperaktivitás különböző kombinációit magában foglaló rendellenesség becslések szerint a magyar iskoláskorú gyerekek közel 5 százalékát érinti, vagyis nagyjából minden általános és középiskolai osztályban lehet legalább egy ADHD-s diák.

Mivel a szülők és a tanárok gyakran elintézik annyival, hogy a gyerek rossz, túl izgága vagy nem képes figyelni az órán, az ADHD-s gyerekek háromnegyedénél túl későn vagy egyáltalán nem ismerik fel a rendellenességet. Ez szinte kivétel nélkül tanulási nehézségekhez és magatartási problémákhoz vezet, a diákok továbbtanulási lehetőségei, munkaképessége és társadalmi beilleszkedése előtt is gátat vetve.

Az ADHD számos formában jelentkezhet, és bár egyes alfajait évtizedek óta vizsgálják, a határok még mindig tisztázatlanok. Az ADHD-val diagnosztizált emberek egy része például a hiperaktivitás jeleit egyáltalán nem mutatja, cserébe viszont gyakran elmerülnek saját gondolataikban az munka, tanulás vagy olvasás közben, sokszor bambulnak a semmibe, és általános fáradtságról, levertségről számolnak be. A sluggish cognitive tempo (SCT) néven leírt tünetegyüttes vizsgálata azonban annyira a perifériára szorult a figyelemzavarok kutatásában, hogy nem is találni rá egységes magyar megnevezést, leginkább lassú (vagy lomha) kognitív tempóként hivatkozik rá a magyar nyelvű szakirodalom.

Mi is az az ADHD?

A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarnak hivatalosan három altípusa van. Az amerikai Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvének aktuális kiadása (DSM-5) elkülöníti az elsődlegesen figyelemhiányos ADHD (ADHD-I, vagy gyakran használt nevén ADD) és az elsődlegesen hiperaktív ADHD (ADHD-H) eseteit, valamint a kettő kombinációját (ADHD-C). Az ADD tünetei a feledékenység, a koncentráció hiánya, a szétszórtság, a lomhaság vagy a közöny, míg a hiperaktív altípusba tartozókat többek között a beszédesség, a mozgékonyság, a türelmetlenség és az önkontroll hiánya jellemzi. És ugye ott a kombinált csoport.

Az ADHD kiváltó okait egyelőre nem sikerült teljesen feltérképezni, de a legtöbb kutatási eredmény azt sugallja, hogy egy elsősorban genetikai alapú idegrendszeri fejlődési rendellenességet takar. Kialakulásában szerepet játszhatnak a szülés során fellépő problémák vagy a terhesség alatti káros behatások (pl. az anya alkoholfogyasztása vagy dohányzása) is, ugyanakkor a kutatások tanulsága szerint a pszichoszociális tényezők (nevelés, családi gondok, gyerekkori traumák) hatására kialakulni nem, csak súlyosbodni tudnak a már meglévő ADHD-tünetek – vagyis a kiegyensúlyozott, megértő és odafigyelő környezet sok esetben megelőzheti a figyelemzavar súlyosabb állapotának kialakulását.

Figyelemzavaros gyerekek tábora a connecticuti New FairfieldbenFotó: BRENDAN SMIALOWSKI/Getty Images via AFP

A zavar mechanizmusa ezzel szemben viszonylag jól ismert. Az ADHD-s gyerekeken végzett agyi képalkotó vizsgálatok során rendellenességet találtak az idegsejtek közötti kommunikációban (vagyis az ingerületátvitelben) a figyelemért, a fegyelemért és a szervező-tervező funkciókért felelős homloklebenyi területeken. Ezt leginkább két ingerületátvivő anyag (neurotranszmitter), a dopamin és a noradrenalin szabályozásának zavara okozza – előbbinek többek között a motivációban, a jutalmazásban vagy a végrehajtó funkciókban, míg utóbbinak a figyelem és az éberség szabályozásában van szerepe.

Az ADHD diagnosztizálása régóta vitatott folyamat. Már az egyes kritériumrendszerek között is nagy a különbség, hiszen az amerikai DSM-5-ben leírtak alapján nagyjából háromszor több gyereket azonosítanak ADHD-sként, mint az Európában is használt BNO-10 (vagy ICD-10) definíciója szerint. Az ADHD tünetei ráadásul átfedést mutatnak számos más mentális zavar (depresszió, szorongás, bipoláris zavar), illetve olyan egyéb betegségek, mint az alvási apnoe vagy a pajzsmirigy-túlműködés lehetséges tüneteivel. Egyes kutatások szerint az ADHD-s eseteknek mindössze az egyötödét észlelik és kezelik, míg a figyelemzavar diagnosztikáját megalapozó Keith Conners 2014-ben azt állította, túl lazák a kritériumok, így túldiagnosztizálják az ADHD-t.

A kérdés az Egyesült Államokban különösen nagy vitákat gerjeszt, részben a kapzsi gyógyszercégek elleni közhangulatnak köszönhetően. Egy 2016-os felmérés szerint a 18 év alatti amerikaiak 9,4 százalékánál, vagyis 6,1 millió gyereknél állapították már meg a rendellenességet, amelyre az orvosok már szinte reflexből írják fel az amfetamintartalmú Adderallt és más erős stimulánsokat, már 6 éves kortól. A jelenség az elmúlt évtizedben került a figyelem középpontjába, azóta nagy hatású dokumentumfilmek készültek a kezelt gyerekek mindennapi életére és a túlzott gyógyszerezés társadalmi összefüggéseire is fókuszálva.

És akkor mi ez az SCT?

A gyerekek mentális rendellenességeivel kapcsolatos kutatásokat bemutató Journal of Abnormal Child Psychology 2014-ben dobta le az atombombát: januári számában 136 oldalt szánt egy új betegség körülírására, és ezzel azt tervezte, hogy átrajzolja a figyelemzavarok térképét. Nem teljesen jött be: bár a tematikus kiadvány sokat tett azért, hogy az évtizedek óta kutatott lassú kognitív tempót jobban elfogadják az ADHD-tól különálló figyelemzavarként, az Amerikai Pszichiátriai Társaság máig nem ismeri el az SCT létezését, így a diagnosztizálásához sincs kapaszkodójuk a szakembereknek.

A tanulmányokban leírtak szerint az SCT-t olyan tünetek különböztetik meg az ADHD típusaitól, mint a letargia, a gyakori ábrándozás vagy a lassú mentális feldolgozás, ami a kutatók becslése szerint az USA-ban 2 millió gyereket érinthet. Russell Barkley, a Dél-karolinai Orvosi Egyetem pszichológusa ekkor már jó harminc éve kutatta az ADHD-t, és az évek során azt vette észre, hogy egy új figyelemzavar nőtte ki magát, és az SCT létezését többé nem lehet megkérdőjelezni.

„Amikor álmodozásról, ábrándozásról és hasonló viselkedésformákról beszélünk, mindig van valaki, aki ráismer a saját gyerekére, és azt mondja, nekem ez a saját tapasztalataimból ismerős. Tudják, miről beszélünk” – mondta egy interjúban Keith McBurnett, a San Franciscó-i Kaliforniai Egyetem pszichiátriaprofesszora, egyben a Journal of Abnormal Child Psychology szerkesztőségének tagja. McBurnett és néhány társa ugyanakkor azt is jelezte, hogy a frissen körbeírt figyelemzavar pontos tüneteiről egyelőre nincs konszenzus, és a megfelelő tudományos vizsgálatok nélkül veszélyes lehet új betegségről beszélni, felesleges diagnózisoknak és gyógyszeres kezelésnek kitéve a gyerekeket.

A folyóiratban megjelent kutatások szerint az SCT elismerése megoldhatná a félrediagnosztizálás problémáját, és nemcsak a korábban ADHD-val diagnosztizált, de a hiperaktivitás jeleit egyáltalán nem mutató gyerekek állapotát írja le jobban az új figyelemzavar kritériumrendszere, hanem körülbelül még egymillió gyerek lehet az USA-ban, akire illenek a tünetek, azonban az ADHD kritériumainak nem felel meg. „Ezek a gyerekek nem nehezítik meg túlságosan a szülők életét, így nehezebb is észrevenni. Ők azok, akik nappal álmodoznak, akik elfelejtik beadni a megírt házi feladatot, akik lehagyják a nevüket a dolgozatról, átugranak kérdéseken, és hasonlók miatt teljesítenek rosszul az iskolában. Ezért bármilyen kutatás hasznos, ami segít jobban megérteni, mi zajlik le ezekben a gyerekekben” – mondta McBurnett.

Fotó: RUSS ROHDE/Image Source via AFP

A New York Times ekkor azt írta, az amerikai ADHD-s gyerekek kétharmada szed naponta Adderallt vagy más erős gyógyszert, ami ugyan általában segít megoldani a túlzott impulzivitásból és figyelemhiányból fakadó problémákat, de mellékhatásai között van az álmatlanság és az étvágytalanság is, valamint a hatásukra gyerekekben és felnőttekben is kialakulhat a függőségekre való hajlam. Egyes kutatók ezért attól tartanak, hogy egy újabb figyelemzavar elismerése még nagyobbat dobna a gyerekek túlgyógyszerezésének problémáján. „A tudós énem azt mondja, hogy gyarapítanunk kell a tudásunkat, de tudjuk, hogy az emberek könnyen ráfogják majd, hogy a gyerekük ebben szenved, és az orvosok már azelőtt elkezdik felállítani a diagnózist és felírni a gyógyszereket, hogy megbizonyosodnánk, valóban létezik-e a betegség. Az ADHD közegészségügyi és társadalmi kérdéssé vált, joggal tartunk az SCT-től” – mondta a lapnak a folyóirat egy másik szerkesztője, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen pszichológiát oktató és kutató Steve S. Lee.

Külön betegség vagy csak egy újabb skatulya?

Hogy miért van szükség az SCT-re, amikor az ADD nagyjából leírja a hiperaktivitás nélküli ADHD tüneteit? Russell Barkley szerint a klinikai vizsgálatok azt mutatják, hogy ugyan az SCT-vel diagnosztizált embereknél az esetek felében az ADD tünetei is jelentkeznek, de rendre azt vették észre, hogy ha az SCT tünetei alapján válogatják szét őket, akkor sokkal homogénebb csoportot alkotnak, mint amikor az ADHD különböző kritériumai szerint próbálják csoportba rendezni a pácienseket. Ez a különbség abban is jelentkezik, hogy az agy mely területeit érinti a két figyelemzavar.

„Az adatok az átfedést mutató tünetekre való tekintettel is azt mutatják, hogy az ADHD súlyosabb és átfogóbb zavart okoznak a végrehajtó funkciókban, míg az SCT jobban gyengíti a közösségi léthez és a kikapcsolódáshoz szükséges készségeket” – mondta a Healthline-nak Lee Ann Grisolano gyermek-neuropszichológus. A kutató szerint az SCT és az ADHD közötti különbségek feltárása nagyon fontos abból a szempontból, hogy az eredmények megkönnyíthetik a napi működésben jelentkező, az egyes figyelemzavarok okozta károk előrejelzését. A pontosabb diagnózishoz pontosabb gyógykezelés is társulhat, az ADHD-gyógyszerek ugyanis a hiperaktivitást mutató gyerekeknél válnak be a leglátványosabban, a figyelemhiányt kevésbé tudják kezelni.

Bár az SCT-vel szemben még mindig nagy a szkepticizmus, a figyelemzavar kutatói már összeálltak az Eli Lilly gyógyszercéggel, hogy kiderítsék, az ADHD-ra felírt Strattera (amelynek hatóanyaga az atomoxetin, egy noradrenalin-visszavétel gátló) a lassú kognitív tempó esetében is hatásos-e. Emiatt többen attól tartanak, hogy az SCT elfogadása még több begyógyszerezett gyereket hoz majd magával, és a gyerekkorhoz tartozó normális viselkedésformákat (mint az ábrándozás) stigmatizálja.

„Klinikai gyerekpszichológusként az a problémám, hogy folyamatosan címkéket keresünk, amelyekkel beskatulyázhatjuk a gyerekeket valahova, miközben a gyerekekre egyénekként kellene tekintenünk, azokat az egyedi pszichológiai funkciókat azonosítva, amelyek az adott gyereknél tanulási, érzelmi vagy viselkedési problémákat okoznak. Ezeket kellene terápiával, és ha szükséges, gyógyszerrel kezelni” – mondta Robert Myers, az irvine-i Kaliforniai Egyetem klinikai pszichiátere.

Az SCT leghangosabb ellenzője a Duke Egyetem emeritus professzora, Allen Frances pszichiáter, aki az eggyel korábbi diagnosztikai kézikönyv, a DSM-IV összeállítását végző csoport elnöke volt. „Ahogy 15 éve az ADHD volt a legdivatosabb diagnózis, most egy újabb trend kezdődik. Ez egy közegészségügyi emberkísérlet, amit gyerekek millióin végeznek. Nincs kétségem afelől, hogy vannak gyerekek, akik megfelelnek ennek az új dolognak a kritériumainak, de ez nem változtat semmin. Az SCT zászlóvivői diagnosztizálatlan gyerekekről beszélnek, de mi van azokkal a gyerekekkel, akiket felcímkéznek betegként, miközben semmi bajuk? Ezeket a kutatókat nem érdekli a valóság” – mondta Frances a New York Timesnak.

Abban mindenki egyetért, hogy még rengeteg dolguk van a kutatóknak az lassú kognitív tempó elfogadásáig, a nagy mintás klinikai vizsgálatoknak például még mindig híján van a terület, de az időnkénti hírveréssel talán az SCT ügyéért harcoló pszichológusok és pszichiáterek is azt szeretnék elérni, hogy az új figyelemzavar minél inkább bekerüljön a mainstreambe. Az elmúlt néhány évben így az érintett közösségekig is eljuthatott az SCT híre, tematikus Facebook-csoportok és subredditek jöttek létre, és a kutatások is fellendülni látszanak. Barkley szerint jó hír, hogy megtalálják egymást azok, akik magukra ismertek az SCT tüneteit böngészve, de fontos, hogy szakember is lássa őket, mielőtt messzemenő következtetéseket vonnának le az interneten található információkból: „Az öndiagnózis a kezdet, nem a cél.”

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: