Ráfázunk, ha azt a világot vesszük természetesnek, amit az előző generációk ránk hagytak

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Az egyes generációk közötti különbségek régóta és szüntelenül foglalkoztatják az embereket, legyen szó az okostelefon-függő fiatalokon zsörtölődő szülőkről, a márka célcsoportjának megfejtésére hajtó marketingesekről, a Strauss–Howe-elméletet tanulmányozó szociológusokról vagy épp „a mindent jobban tudó” gőgös fiatalokról elmélkedő Arisztotelészről. A pszichológusok által „Kids these days” (Ezek a mai fiatalok) effektusnak nevezett jelenség legalább az időszámításunk előtti 624. évig, az ókori görögökig visszavezethető az írásos emlékekben, ami arra utal, hogy az elkövetkező generációk hanyatlásáról szóló megállapítások csak egy általános emberi illúzió megnyilvánulásai.

A kutatók szerint ez a jelenség elsősorban annak tudható be, hogy az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy ők maguk is változtak az évek során, ezért az egy vagy több generációval fiatalabbak szokásait és világnézetét is állandónak, örökké tartónak gondolják. Létezik azonban a generációk feledékenységének egy másik típusa is, amelynek már valóban komoly hatása lehet mindenki életére, függetlenül attól, hogy melyik nemzedékhez tartozik: ezt generációs amnéziának nevezik.

A világunkat a történelem, vagyis a korábbi generációk tettei formálták olyanná, amilyen, de erről is hajlamosak vagyunk megfeledkezni, és az emberek többsége nem tudja vagy nem is akarja magát beleképzelni a közeli vagy távoli múltban élők helyzetébe. A mai fiataloknak magától értetődő, hogy a telefonjukon és az interneten keresztül akármikor, azonnal kapcsolatba tudnak lépni a világ bármely pontján élő ismerőseikkel; hogy az elkészített fényképeket több hét helyett tizedmásodpercek alatt megtekinthetik; vagy hogy a több mint egy évszázadnyi film- és zenetörténet bármelyik darabjához azonnal hozzáférhetnek.

A technológiai vívmányokhoz mindig is nagyon gyorsan hozzászokott az emberiség – az antibiotikumoktól a vakcinákig, a mikrohullámú sütőtől a hűtőszekrényig, az elektromos világítástól az angol vécéig –, de ugyanígy a pozitív társadalmi változásokat megelőző erőfeszítések is feledésbe merülnek: a modern társadalmakban már nem kérdéses a nők választójoga vagy a rabszolgatartás helytelensége.

A generációs amnézia elmélete szerint ugyanakkor ennél nagyobb probléma, hogy a negatív változásokat sem tartjuk számon a mindennapokban, és így gyakran elődeink azon tetteit is hajlamosak vagyunk elfeledni, amelyek eredményeként rosszabb hellyé, élhetetlenebbé vált a világ.

Fridays for Future-tüntetés Washingtonban, 2019-benFotó: ERIC BARADAT/AFP

Az emberek elfogadják azt a világot, amit örököltek

Minden a halakkal kezdődött. Amikor a francia tengerbiológus, Daniel Pauly az 1990-es évek elején a túlhalászat hatásait vizsgálta, arra lett figyelmes, hogy ugyan objektív feljegyzések mutatják bizonyos halpopulációk régóta tartó hanyatlását, a halkutatók minden egyes generációja automatikusan azokat az állományadatokat (egyedszám, sokféleség) fogadta el kiindulási értéknek, amiket az előző kutatók rájuk hagytak. Az egyik kollégájának nagyapja például még arról panaszkodott az 1920-as években, hogy az Északi-tengerben állandóan a hálójába akadnak a kékúszójú tonhalak, míg a kilencvenes évekre azok teljesen eltűntek a területről, de a kortárs kutatók már készpénznek vették a faj hiányát.

Pauly 1995-ben írta meg azt a nagy hatású levelét a Trends in Ecology & Evolution nevű folyóiratba, amely erről a vakfoltról számolt be: a kutató „változó kiindulási érték szindrómának” (shifting baseline syndrome) nevezte azt a jelenséget, hogy a tudósok nem veszik számításba az eltűnő fajok lassú hanyatlását, és minden egyes generáció azt a csökkent tengeri biodiverzitást tartja normálisnak, amivel a pályája elején szembesült.

Szintén a kilencvenes években a Washingtoni Egyetem pszichológusa, Peter Kahn egy másik területen számolt be hasonló jelenségről. Az amerikai kutató Houston fekete közösségeit járva igyekezett felmérni, hogy a gyerekek hogyan vélekednek a városi környezet minőségéről. Mint kiderült, a fiatalok tisztában voltak a légszennyezettséggel, és még azt is fel tudták sorolni, hogy melyik amerikai nagyvárosokban tapasztalható hasonló szennyezés, de azt a folyamatot már nem látták át, hogy az évtizedek során hogyan vált Houston az Egyesült Államok egyik legnagyobb légszennyezettségű városává – egyszerűen azt az állapotot fogadták el normálisnak, amibe beleszülettek.

Kahn és kutatótársai szerint minden ember ennek a környezeti generációs amnéziának a rabja. Itt már nem arról van szó, hogy az emberek elfelejtik, hogy milyen volt a világ, amikor fiatalok voltak, hanem arról, hogy az újabb generációk megjelenésével az emberiség kollektív emlékezete már nem terjed ki arra a természeti és környezeti állapotra, ami évtizedekkel vagy évszázadokkal korábban jellemezte a Földet.

Egy kisfiú a heves esőzések nyomait igyekszik eltüntetni a belgiumi Rochefort-ban, 2021. július 17-énFotó: JOHN THYS/AFP

Nem nehéz észrevenni, hogy a generációs amnézia hogyan jelenik meg a klímaváltozás területein. A melegrekordok, a sarkvidéki jég olvadása, a tengerszint emelkedése egyre kevésbé érik el a hírfogyasztók ingerküszöbét, hiszen egyre többen vannak azok az emberek, akik például már arra sem emlékezhetnek, hogy milyenek voltak a kiszámíthatóan és nagyjából egyenletesen négy évszakból álló évek. Hiába jön ki a kutatás, miszerint a szélsőséges hőhullámokkal járó nyarak 200-szor nagyobb eséllyel fordulnak elő ma, mint ötven éve, ha erről egyre kevesebb embernek van szubjektív tapasztalata.

Egy megoldás létezik: újra kapcsolatba kell lépni a természettel

Egy tavalyi felmérésben a Londoni Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak, hogy mennyire tudják követni a britek a kerti madarak populációinak változását: arra kérték az interjúalanyokat, hogy tíz tipikus madárfaj példáján keresztül hasonlítsák össze, mennyit látnak belőlük ma, és milyen gyakran tűntek fel a kertekben akkor, amikor 18 évesek voltak. Minél fiatalabb alanyokat kérdeztek, annál kevésbé tudták felmérni a hosszú távú ökológiai hanyatlás mértékét, pedig nem kis változásról beszélünk: a seregélyek például egykor a brit kertek állandó vendégei voltak, de 1967 és 2015 között 87 százalékkal csökkent a populációjuk.

Ugyanez a hatás érvényesül a szélvédő-jelenségben: az idősebbek még meglepőnek tartják, hogy egyre kevesebb rovar kenődik el az autók szélvédőjén, míg a fiatalok, mivel nincsenek tisztában az évtizedekkel korábbi állapotokkal, a rovarok hiányát tartják természetesnek.

Peter Kahn szerint az ilyen típusú generációs amnézia elkerülésére egyetlen megoldás létezik: a fiatalok, az újabb generációk természet- és környezetismereti oktatása. Ezt nem feltétlenül az iskolapadban képzeli el, sokkal inkább a mindennapokban: a gyerekeket ott kell megismertetni a természetes környezetükkel, ahol lehet. Persze nem kell állandóan sűrű, vadvilággal teli erdőkben kirándulni, elég, ha a tó- vagy folyóparton sétálva fedezik fel az élővilág sokszínűségét, vagy csak néha kifekszenek a fűbe, ahol több lehetőségük van rovarokat, madarakat, virágokat és más élőlényeket megfigyelni, mint bent a szobában.


Kahn és kutatótársa, Thea Weiss egy seattle-i óvoda példáját emelte ki a tanulmányban. A Fiddleheads Forest School igazgatója, Kit Harrington olyan tantervet állított össze a kicsiknek, aminek a szabadban történő tevékenységek állnak a központjában. Az óvodában olyan készségeket fejlesztenek, amelyek a felnőttek számára természetesek, hiszen ők még a szabadban töltötték a gyerekkorukat, de a legújabb generációt már meg kell tanítani rájuk: ilyen a madárhangok felismerése, a különböző rovarokat rejtő talaj ásása, vagy éppen az, hogy miként védjék meg a testüket, ha elesnének – Kahn észrevételei szerint ugyanis még ez sem magától értetődő. „Itt van egy teljes generáció, amely már annyi időt tölt a képernyők előtt, hogy ha kimegy a természetbe, nem tudja, hogyan lépjen vele kapcsolatba, vagy hogyan védje meg magát” – mondta a kutató.

Az sem lehet kifogás, ha valaki városi környezetben él. Mint írják: „Ha egy bicikliút, egy játszótér vagy egy tanösvény a hozzád legközelebb eső »természet«, akkor azt kell kihasználni. A természettel való közös nyelv kifejlesztése, vagyis az olyan környezeti élmények, amelyek pozitív érzéseket eredményeznek, jó kezdet lehet a környezeti generációs amnézia visszafordítására.”

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: