Pánik és hamis biztonságérzet: nem tudunk eleget az emberek viselkedéséről ahhoz, hogy kezelni tudjuk a járványt

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A COVID–19-világjárvány kezelésében főként az orvostudomány játszotta a központi szerepet – egy világos folyamat eredményeképp kevesebb mint egy éven belül elindult egy világszintű oltási program, ami elképesztő siker. Azonban más tudományágak is kivették a szerepüket a küzdelemből. Fizikusok értették meg, hogyan terjedhet a vírus a levegőben, adattudósok már jóval a klinikai vizsgálatok előtt jelezték, hogy a vírus az idegrendszert is megtámadhatja. És, bár ritkán nevezték nevén, de a viselkedéstudománynak is kijutott egy nem feltétlenül nemes szerep: rá hivatkozva hoztak vitatható döntéseket az egyes kormányok.

Főleg a járvány kezdeti szakaszában merültek fel viselkedési elméletek, amelyekről nem álltak rendelkezésre a járványhelyzetben használható eredmények. Az Egyesült Királyság 2020-ban jelentős késéssel reagált a járványra, arra hivatkozva, hogy az emberek „járványfásultság” miatt csak rövid ideig lennének képesek az intézkedéseket betartani. Később az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is megerősítette, hogy ilyen fásultság létezik, azonban nem rövid időtávon következik be, és a hosszú távú hatásai továbbra sem ismertek. Már a járvány kirobbanása után, egy neves harvardi kutató ismeretterjesztő cikkben fejtegette, miért pánikolnak az emberek kis valószínűségű veszélyhelyzetekre.

Egy másik fontos témában a WHO járt élen, és a járvány korai szakaszában kikelt a maszkhasználat ellen, azt állítva, hogy azok hatása nem ismert, az emberek képtelenek lennének megtanulni a helyes használatukat, és a használható maszkok kínálata véges. Nem sokkal később szinte minden állításuk megdőlt. A viselkedéstudományra való hivatkozás sem maradt ki: a maszkok közösségi használatáról szóló útmutatójuk szerint a maszkok hamis biztonságérzetet keltenek, és ezáltal aláássák a többi intézkedést. Az érvelés szerint a maszkhasználatot az emberek tévesen elégségesnek találják a vírus elleni védelemhez, ezért elhanyagolják a személyes higiéniát és a kötelező távolságtartást.

Maszkos és maszktalan emberek a londoni Tate Modern múzeumban kialakított oltóponton, 2021 júliusában, Pfizerre várvaFotó: TOLGA AKMEN/AFP

Az utóbbiról valójában nem állt rendelkezésre bizonyíték. Az érvelés a „kockázati kompenzáció” elméletére alapult, amely először a biztonságiöv-használat elterjedésénél merült fel Sam Peltzman közgazdász 1975-ös cikkében. Ő azon az állásponton volt, hogy a biztonsági öv figyelmetlen és gyors vezetésre készteti az autóvezetőket, így összességében nem feltétlenül csökkenti a balesetek számát. A kezdettől fogva vitatott elméletről nem alakult ki szakmai konszenzus. Más témákban, például bukósisak vagy gumióvszer használatnál sem sikerült hasonló eredményt reprodukálni. Ha csak ebből indulunk ki, kevés ok volt rá, hogy ezzel az elmélettel akadályozzák a maszkhasználat elterjedését. A WHO jelenleg is érvényes útmutatása kizárólag olyan tanulmányokra hivatkozik, amelyek biztonsági eszközök, például a biztonsági öv gyerekekre való hatását vizsgálták.

A terepkísérletek rácáfoltak a WHO elméletére

Az elmélet több tanulmányt is szült. Egy, a PNAS nevű tudományos lapban idén megjelent, a 2020–21-es empirikus tanulmányokat összefoglaló cikk megállapításai szerint a valóságban a maszkhasználat semmilyen módon nem rontja a szabálykövető viselkedést: növeli a távolságtartást a közösségi terekben és a kézmosás gyakoriságát, illetve csökkenti az arc fogdosását. Egy 2021-es, több településre kiterjedő, nagyszabású kísérlet megerősítette ezeket az eredményeket. Ebben a kísérletben bangladesi falvakat figyeltek meg, részben maszkhasználatra ösztönözve a lakosokat. Nem találtak semmilyen intézkedést, amelyet ezekben a falvakban kevésbé tartottak volna be, mint a többi településen.

A tudományos módszertan a fenti cikkekben elsősorban terepkísérletekre épül. Ezekben a kutatók nem laboratóriumban, hanem közösségekben figyelik meg az emberek viselkedését különböző körülmények között. A legelterjedtebb módszer a randomizált kontrollált vizsgálat, amit minden kísérleti tudományágban referenciának tekintenek. Ilyen kísérletekben a megfigyelt alanyokat vagy két csoportra osztják, és megfigyelik két különböző helyzetben. Ilyenek például a gyógyszerkísérletek is, ahol az alanyok fele a vizsgálandó gyógyszert kapja, míg a másik fele, a kontrollcsoport placebót. A módszer előnye, hogy a két csoport összehasonlítható, hiszen ezt a véletlen kiválasztás garantálja.

Az első publikált munka, amely a maszkok távolságtartásra való hatását mérte, egy berlini kísérlet volt, amit a Berlini Humboldt Egyetemen dolgozó kollégáimmal együtt végeztünk el két hullámban, 2020 áprilisában és májusában: egyszer a zárt terekben kötelező maszkhasználat előtt, egyszer pedig utána. Az alábbi ábra bemutatja, hogyan.

Az adatgyűjtés boltok előtt zajlott, ahol ebben az időszakban gyakran hosszan kígyózó sorok alakultak ki. A kutatásban résztvevő személy a sor végére állt, a javasolt 150 centiméteres távolságra az utolsó embertől. Ezután megvárta, amíg a következő személy, az alany megérkezett. Ezután egyszerűen megmérte a távolságot kettejük között egy telefon segítségével. A beavatkozás az volt, hogy míg a kísérleti csoportban a kísérletet végző személy viselt maszkot, addig a kontrollcsoportban nem. A mérés előtt véletlenszerűen, egy érme feldobásával dőlt el, hogy az alany melyik csoportba került – eszerint ez egy randomizált kontrollált vizsgálat volt. Érdekes módon mind az áprilisi, mind a májusi adatfelvétel azt az eredményt hozta, hogy a kísérleti csoportban nagyobb távolságot tartottak az emberek, ellentmondva a WHO érvelésének.

A maszk azt jelzi, mit tart fontosnak a viselője

Felmerül a kérdés, hogy miért nem figyeltünk meg a berlini kísérletben kockázati kompenzációt. Az első hullám után, 2020 áprilisában, egy kapcsolódó online kérdőívet kitöltő személyeknek megmutattuk valamelyik kísérletet végző személy képét, véletlenszerűen maszkban vagy anélkül, és kérdéseket tettünk fel nekik. Az eredmények érdekes képet adtak a maszkok hatásáról. A válaszolók például nem tartották a maszkos vagy a maszk nélküli személyt fertőzőbbnek vagy másnak. Csak abban láttak különbséget, hogy a maszkot hordó személy jobban értékeli a távolságtartást. Ha ebből indulunk ki, a maszk egyfajta jelzés arra, mit tart fontosnak a viselője.

A második hullám után kidolgoztunk egy matematikai modellt, ami egy másik, egyszerű magyarázatot kínált. A maszkhasználat egyszerűbbé teszi a távolságtartást, mert kevesebb erőfeszítést igényel a szabályok betartása, ha minden közösségi térben van egy emlékeztető a járványra. 

Ilyen kísérletek, mint a sorbanállásos vizsgálat, egyszerűen elvégezhetők és megismételhetők, segítve a hatóságok munkáját. A viselkedéstudomány jelentősen különbözik a természettudományoktól, ugyanis arra nem képes, hogy minden időben és helyzetben előjelezze, mire számíthatunk. Ebből a konkrét kísérletből nem derül ki, hogy vajon a németek fél évvel később is így reagáltak volna a maszkokra, vagy hogy a magyarokra is hasonló hatással vannak-e. Ehhez szükség van ismétlésekre, úgynevezett reprodukciókra. Annyit viszont megtudtunk, hogy a kockázati kompenzáció nem mindig érvényes a maszkhasználatra.

A kísérlet két cikkben jelenik meg, az első hullám és a kapcsolódó online kérdőív a Journal of the Economic Science Association, a második hullám a Journal of Economic Behavior and Organization szaklapokban.

A szerző a Szingapúri Nemzeti Egyetem adjunktusa.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: