Az elevenszülő levéltetvektől a zombikaticákig: könyvajánló egy harmadikostól, mindenkinek
Vallomással kezdem: közepesen súlyos bogárfóbiám van. Akárhányszor szembetalálom magam egy hatlábú, kitinpáncélos szörnyeteggel, a méretétől függetlenül lever a víz, percekig nem tudok megmozdulni, gyorsabban ver a szívem, és elgyengülnek a végtagjaim. A szabadban csak olyankor rohamoznak meg a tünetek, ha egy rovar rám mászik vagy rám repül. A természetes élőhelyemen, vagyis a négy fal között azonban a bogarak puszta látványától is kisebbfajta sokkot kapok. Emiatt nem hiszem, hogy valaha is eszembe jutott volna elolvasni Anne Sverdrup-Thygeson Terra Insecta című kötetét.
Csakhogy 2021 végén megjelent a szerzőtől a kötet gyerekeknek szóló változata, az Elképesztő rovarok, amit – részben a saját bogárfóbiámat ellensúlyozandó – egy óvatlan pillanatban ajándékba adtam kilencéves fiamnak, Nimródnak, aki a téli szünetben el is kezdte olvasni.
Miközben elmélyülten bújta a könyvet, rendszeres időközönként kiáltott fel, többnyire őszinte megbotránkozással, máskor pedig csak a felismerés örömével:
„Emlékszel, mama, amikor mutattam kirándulás közben a gubacsokat? Azt hittem, darazsak petéznek bele, de most kiderült, hogy a lucgubacstetű rakja bele a petéit!”
Nem sokkal később pedig:
„Ilyen ezüstös pikkelykét láttam már, néha a vécében látom őket, és nagyon undorítóak, ezért egyszer leöntöttem egyet ecetes vízzel.”
Azzal mondjuk szívesen vitatkoztam volna, amikor némi szemrehányással a hangjában közölte, hogy „aki írta ezt a könyvet, aszerint a csótányok nem is olyan undorítóak”, ehelyett viszont inkább megkérdeztem tőle, lenne-e kedve írni velem egy recenziót a könyvéről.
Volt kedve, úgyhogy a kötetek magyar fordítását gondozó HVG Kiadó jóvoltából beszereztem egyet az Elképesztő rovarok anyukájából, a magyarul 2020-ban megjelent Terra Insectából, és elindult a közös munka. Hogy egyértelműek legyenek a szerzői kreditek, a Nimród által írtak a továbbiakban dőlt betűvel szerepelnek.
Ki olvassa?
Sok embernek ajánlanám az Elképesztő rovarok című könyvet, mert csomó ember sokat ül a gép előtt, keveset jár a szabadba és egyáltalán nem ismeri a rovarokat. Nekem a legjobban a világító rovarokról szóló rész tetszett, és bár róluk már tudtam egy keveset, azt nem, hogy vannak a világon olyan fajok, amelyek felváltva villognak. Már régóta szerettem volna a szobámban, egy lyukacsos fedelű befőttesüvegben tartani néhány világító bogarat. A könyv szerint régen az emberek is lámpásként használták őket. Azt hittem, hogy ez a könyv segíteni fog abban, hogy tudjak világító bogarakat fogni, de nem volt leírva benne, hogy pontosan hol találom meg őket, és az sem, hogy tudnak-e csípni.
Az, hogy Ázsiában és Észak-Amerikában találhatók a világító rovarok izgalmasabb fajai, valóban nem kifejezetten pontos, de Sverdrup-Thygeson mentségére szóljon, hogy nemigen készülhetett arra, hogy a kötetét a gyerekek használati útmutatóként szeretnék majd forgatni. Később mondjuk Nimród más hiányosságokat is felfedezett, de ezek egyike sem érintette a kivételesen szép grafikákat.
Párhuzamos valóságok
Az első oldalon azt olvastam, hogy a könyvből ki fog derülni, melyik rovar jutott el elsőként a világűrbe. A muslica volt, de az űrutazásuk mégsem volt olyan érdekes, ahogy elképzeltem. Nem maguktól szálltak fel a világűrbe, hanem fellőtték őket. De mégsem Lajka kutya, hanem ők voltak a világűrben az első állatok, és mindegyik makkegészségesen jött vissza egy ejtőernyővel.
A muslicákról, mint a rovarvilág állatorvosi lováról, a felnőttek kötetében is sok szó esik. Olyan vérfagyasztó részletek derülnek ki, hogy „ha levágjuk egy muslinca fejét, több napig normális életet élhet: repül, mászkál és párosodik”, illetve, hogy a konyhában gyakran felbukkanó muslicák legközelebbi rokona, a Drosophila bifurca „a világ leghosszabb spermiuma büszke birtokosa: a spermium 6 centiméteres, hússzor olyan hosszú, mint maga az állat. Férfiak esetében ez egy kézilabdapálya hosszával lenne egyenlő.”
A természetvédelmi biológus Sverdrup-Thygeson ezen felül is betartotta, amit ígért: az Elképesztő rovarok nagyjából ugyanazokat a témákat és példákat járja körül, persze gyerekkompatibilisebb módon, mint a Terra Insecta, ami Merkl Ottó, a tavaly elhunyt zseniális entomológus tolmácsolásában olvasmánynak is élvezetes. A gyerekváltozatban például a szerző néhány bekezdésben intézi el azt a komplett fejezetet, amely a Terra Insectában a rovarok hullalebontásban betöltött szerepét taglalja. Mondjuk én már a gigantikus spermium és a más rovarok agyát leszívó rovarok ecsetelését is horrorisztikusnak éreztem helyenként, más kérdés, hogy már az első mondat is kellően figyelemfelkeltő volt: „a Földön minden egyes emberre több mint 200 millió rovar jut.”
A Terra Insecta egyes részletei amúgy simán kerülhettek volna egy az egyben az Elképesztő rovarokba. Ilyen volt például az a három oldal a rovarok és a csokoládé kapcsolatáról, amit a gyerekkönyv mindössze hét sorban elintézett. Mondjuk lehet, hogy csak azért éreztem így, mert nemcsak a rovarokért, a csokoládéért sem rajongok különösebben.
Szünetben és tanórán is hasznosítható
Az Elképesztő rovarokban olyan részletek vannak, ami az iskolában is jól jöhet. Ilyen a zombikaticákról szóló rész, amit a szünetben elmesélhetek a többieknek, és van olyan, ami szerintem órán is hasznos lehet. Megtudtam, hogy a rovarok vére „csak úgy körbefolyik a testükben lévő egyéb dolgok között, mint a szósz a húsgombócok között a konzervdobozban.” Azt meg nem gondoltam volna soha, hogy a szitakötők, amik szépek, és szeretem őket nézni nyáron, gyerekkorukban iszonyatosan rondák.
A legmegdöbbentőbbnek azt találtam, hogy a levéltetűmamáknak nem kell ahhoz apuka, hogy gyerekük lehessen. Sőt, nem is mindig petét raknak, hanem van, hogy szülnek, és a levéltetveknek már a születéskor is ott vannak a hasukban az új levéltetűbébik.
A zombibogaras rész nagyon érdekes volt, sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyesmi, hogy egy bogár zombivá változtasson egy másikat. Sőt, egy gomba is tud ilyet: „a gomba kezdetben a bogár testében növekszik és olyan vegyi anyagokat termel, amelyektől a bogár furcsán kezd viselkedni. Amikor az éjszaka leszáll, a gomba elkezd kinőni a bogár testéből. A bogár ilyenkor különös módon kitárja a szárnyát, pedig már nem is él. Ha ugyanis tárva vannak a szárnyai, a gomba könnyebben ki tud jutni a testéből.”
Meglepett az is, hogy egy élőlénynek szőr lehet a szemén, mint a méheknek. De volt egy vicces rész is, bár nem tudom, hogy nem furcsa-e leírni egy újságban. Arról szólt, hogy létezik egy olyan rovarlárva, ami úgy öli meg a többi rovart, hogy lepukizza őket. Ezt nagyon viccesnek találtam.
Extrákért már a felnőtt verziót kell felütni
A gyerekkönyvnél jóval részletgazdagabb Terra Insectából megtudható, hogy a katicát zombivá változtató darázs „ nemcsak a petéjét juttatta a katicába, hanem egy vírust is. A vírus felhalmozódik az agyban és úgy időzíti a működését, hogy éppen abban a pillanatban bénuljon meg a bogár, amikor a lárva kimászik a testéből.”
Miközben Nimród a munka minden percét élvezte, nekem a könyvek és a közös élmény nemcsak szórakoztató volt, hanem abban is sokat segített, hogy a bogarak és más rovarok világával párhuzamosan jobban megértsem és elfogadjam saját magam is. Mostantól egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy még a lakásba tévedt katicabogár láttán is simán elkap a pánikroham.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: