A túlnépesedés és a klímaválság ellenére 2022-re nem lett olyan rossz hely a világ, mint ahogy azt 1973-ban megálmodták

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A vezetékes víz csak a felső tízezer számára hozzáférhető, friss zöldség és gyümölcs sehol nem kapható, a húsra a fiatalabb korosztályban (értsd: 40 év alatt) már nem is emlékeznek. A lakosság nagyobbik része koszos és sötét lépcsőházakban, elhagyatott épületekben, esetleg a zsúfolásig megtelt, leginkább menedékházként használt templomok valamelyikében húzza meg magát. Akinek mégis van lakása, szánalmas és szűk garzonokon osztozik másod- vagy harmadmagával. A nap jelentős részében nem lehet az utcán tartózkodni, hangosbemondók harsogják naponta többször a kijárási tilalom kezdetét. Munkája a legtöbb embernek nincs, akinek mégis van, az bűnözőket kerget vagy a mindennapos felkeléseket próbálja kordában tartani. 

Hol járhatunk? Nairobiban? Kalkuttában? Guatemala City-ben? Melyik évről lehet szó? 1834? 2756? Még csak a közelében sem jár a megfejtésnek, aki harmadik világbeli városokat és a régmúltat vagy a sötét eljövendőt képzeli maga elé a fenti sorok láttán. A leírás ugyanis New Yorkról szól, és a fent leírt események 2022-ben zajlanak. A város lakossága elérte a 40 milliót, viszont van, ami nem változott: 

  • Az emberek még mindig ugyanolyanok, mint régen.
  • Bármit megtesznek, hogy megkapják, amire szükségük van.
  • Soylent Greenre van szükségük.

Így képzelte el, ha nem is Amerika, de a világ fővárosát Richard Fleischer rendező és stábja 1973-as, Soylent Green című disztópiájában.

Mikor? Hol? Miért?Fotó: Videa

Eszerint nyugodtan hátradőlhetünk, mert ma New York lakosainak száma „mindössze” 8,3 millió, és az emberek túlnyomó többsége kisebb-nagyobb lakásokban él. A legtöbbjüknek munkája is van. Egyelőre bőven akad zöldség is, gyümölcs is, és egyelőre a csirkefarhátat sem kellett jóárasítani ahhoz, hogy az emberek meg tudják venni. A Fleischer-féle disztópia alapfelvetése, a túlnépesedés korántsem lett akkora mértékű, és egyelőre nem is okozott akkora problémát, ahogy azt 1973-ban, az olajválság és az általa okozott gazdasági recesszió közepén gondolhatták.

A klímaváltozás már 1973-ban is a fő ellenség volt

De mi lehet az a Soylent Green? – tehette fel magának a kérdést, aki 1973-ban jegyet váltott az egyik legnagyobb hollywoodi sztár, a 14 évvel korábban a Ben Hur címszerepéért Oscar-díjjal elismert Charlton Heston főszereplésével hirdetett filmre. (Persze csak Amerikában, esetleg a világ szerencsésebbik felén, mert a hidegháború közepén a magyar mozik nem vetítették, de ma már megnézhető). Ha a Zöld szójaként magyarított cím titka nem is derül ki rögtön, az már az első öt percben világossá válik, hogy a címszereplő egy zöld étel, jobban mondva egy ostyaszeletke, ami a film szerint 2022-ben az átlagemberek számára egyedül hozzáférhető tápanyagforrást jelenti. A zöld színű keksz a sárga és piros, zöldségkoncentrátumként bemutatott kivitel továbbfejlesztett verziója: ha nem is feltétlenül ízletesebb, annyival mindenképp többet ígér az elődeinél, hogy fehérjét is tartalmaz: alapanyaga „a világóceánokból gyűjtött, magas energiatartalmú plankton. Óriási népszerűsége miatt a Soylent Greenből csekély az ellátottság. A kedd a Soylent Green napja” – harsogja a film elején a tévébemondó.

Mi lehet az a Soylent Green?Fotó: Videa

Ha a túlnépesedést nem is, vagy legalábbis nem pont New Yorkban vagy az iparilag fejlett országokban, a levegő szennyezettségének az egyre fokozódó mértékét, az éghajlatváltozás okozta időjárásbeli anomáliákat, valamint ezzel összefüggésben a fenyegető élelmiszer- és vízhiányt részben már azokban a térségekben is érzékeli az emberiség, ahol nem okoznak mindennapos problémákat. A film debütálásakor ugyan még tűnhetett művészi túlzásnak a permanens hőséget és a szmogtól terhes, már-már élhetetlen levegőt illusztrálni hivatott, kissé életlen felvételek sokasága, de Arizona fővárosában, Phoenixben, ahol manapság évente majdnem két teljes hónapot tesz ki azoknak a napoknak a száma, amikor a száraz hőségben tartósan 40 Celsius-fok fölé emelkedik a hőmérséklet, túlságosan életszerűnek tűnhet az 1973-ban még hűvösen udvarias fogadtatásban részesülő fikció.

Miközben 1973-ban a korabeli kritikusok még nem tekintették sem túl eredetinek, sem túl figyelemfelkeltőnek, hogy a problémákért a filmkészítők a nagytőkét és az azt kiszolgáló politikusokat tették elsősorban felelőssé, ugyanezzel tavaly már kasszasikert lehetett a Netflixre gyártani. A Soylent Greent nemcsak az 1973-as közönsége, hanem a korabeli kritikusok sem szerették különösebben. A Hollywood Reporter például a szupersztárról mindössze annyit említ kritikájában, hogy „Heston alakítása az őszinte detektív szerepében rendben van”. Bár félő, hogy egy vallomás ezen a helyen egyenes út a népszerűtlenséghez, túljátszott gesztusaival, zéró mimikájával, szájbarágós és erőltetett artikulációjával Heston nemcsak mai szemmel, de már harminc évvel ezelőtt sem tűnt „rendben lévőnek” sem az Oscar-esővel elismert Ben Hurban, sem A majmok bolygójában, aminek még a 21. századi remake-je is kasszasikereket hozott

Beszédes, hogy a sztár alakítására a New York Times még ennyi szót sem pazarolt 1973-ban, méltatta viszont a nyomozót sajátos irodai munkával segítő Sol Roth-t alakító Edward G. Robinsont, akit a filmben többnyire csak „a Könyvként” emlegetnek. Robinson mindkét korabeli kritika szerint érzékeny természetességgel alakítja az idősödő, és sokak által már csak nyűgnek tekintett exprofesszort, aki „éles eszű, művelt és végtelenül megnyerő, és még emlékszik a haldokló civilizáció csodáira”. Miután a filmbeli 2022-ben sokan már olvasni sem tudnak, a Könyv feladata a kutatómunka: lexikonok, jelentések, tanulmányok elemzése, azokból a rejtett összefüggések felismerése. Bár néhány jelenetben elhangzik egy-egy utalás arra, hogy a nyomozó kaphatna – a vele afféle személyes tárgyaként együtt élő Sol helyett – egy új Könyvet, mégis meglepő, hogy a régi anélkül vállalkozik eutanáziára, hogy a rájuk bízott gyilkossági ügyben való kutakodása eredményét közölné a nyomozóval. Az már igazi filmtörténeti fricska, hogy a Soylent Greenben önkéntes halált választó Edward G. Robinson az eutanáziaközpontos jelenetek felvétele után alig két héttel a valóságban is meghalt, így a filmpremiert már nem érhette meg.

Csak a halál pozitív

A filmben nemcsak a mindennapok szerves részeként, hanem kifejezetten pozitív élményként bemutatott önkéntes eutanázia gyakorlatilag az egyetlen tisztán pozitív élmény, amire egy New York-i 2022-ben számíthat. A mindennapi életre jellemző káosznak az eutanáziaközpontban nyoma sincs, minden ragyog a tisztaságtól, tágas a légkondicionált belső tér, az önkéntesek rendezett sorokban várják, hogy egy patyolattiszta szobában felfeküdhessenek a nekik kijelölt ravatalra. A limonádénak álcázott méregpohár elfogyasztása után a halni vágyók lágy zeneszó mellett egy hatalmas panorámaképernyőn még 20 percig nézhetik, milyen gyönyörű volt a természet a 20. században. Mindez persze nincs ingyen, de aki nem engedheti meg magának, az igényelhet halálozási segélyt – és a végén rövidebb mozit.

A természet maga a mennyországFotó: Videa

A film készítői nem gondolták túl a 21. századot: az eutanáziaközpont, ami még 1990-ben is elment volna egy viszonylag modern repülőtérnek, nagyjából a legfuturisztikusabb helyszín, amit kínál. A bútordarabok, a belső terek, az emberek által viselt ruhák sem a tömegek életvitelét bemutató nyomornegyedekben, sem pedig – a gyilkosság áldozatának jóvoltából ugyancsak részletekbe menően bemutatott – felső tízezer világában nem rugaszkodik el az 1970-es évek realitásától. Pedig Stanley Kubrick klasszikusa, az 1968-ban bemutatott 2001: Űrodüsszeia vagy Tarkovszkij 1972-es Solarisa vagy a néhány évvel későbbi, de még mindig az 1970-es években gyártott Mad Max képi világa egyértelműen jelzi, hogy egy kis fantáziával a korabeli filmes eszközökkel sem volt lehetetlen meggyőző(bb)en megálmodni a távoli jövőt. 

A filmbéli 2022 még 1973-nak is átlagos voltFotó: Videa

Míg a valóságban 2022-re már ötéves múltra tekint a nőket érő szexuális elnyomás ellen 2017-ben indult metoo-mozgalom, a filmbéli 2022-ben a nők tárgyiasítása olyan mértékű, hogy a nevüknél gyakrabban hangzik el megszólításuk gyanánt a funkciójuk: bútor. A szegény és idősebb nők fel sem bukkannak a vásznon, vagy ha mégis, akkor olyan jelenetekben, mint amikor az utcán éhen halt asszony csuklójáról levágják a madzagot, amivel néhány éves kisgyerekét magához kötözte. A dekoratív, fiatal lányoknak viszont fontos szerep jut: gazdag férfiak lakásainak tartozékaként megadóan várják, hogy tulajdonosaik azt tegyenek velük, amit akarnak. Baráti összejöveteleken csoportos nemi erőszakra kínálják fel őket, miközben ők azon rettegnek, ha nem bizonyulnak elég vonzónak, az utcára kerülhetnek. Az mondjuk némiképp a valódi 2022 realitását tükrözi, hogy az igazságot kitartóan hajkurászó, Heston alakította detektívnek ezzel nincs semmi problémája, maga is birtokba veszi a meggyilkolt üzletember tulajdonát képező lányt, akit úgy dicsér, hogy „igazán szép bútor vagy”. 

A film (azoknak, akik nem olvasták a mozi alapötletét adó Helyet! Helyet! című kisregényt) egyetlen igazi meglepetést tartogat, de az 1973 óta ugyancsak klasszikussá vált Mátrix ismeretében a végkifejletre legkésőbb a film első órája után könnyedén rá lehet jönni. Az, hogy a zöld szója néven osztogatott keksznek több köze van a kannibalizmushoz, mint a tengerek planktonjához, leginkább épp a Mátrixra nézve szomorú: a Soylent Green utolsó mondata után, miszerint „a jövőben úgy tenyésztenek majd minket, mint a marhákat”, kétségen felül kiderül, hogy a Wachowski-fivérek történetének alapötlete korántsem volt olyan eredeti, mint ahogy azt sokan hitték.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: