Hiába sok az egyetemista olimpikon, csak a hallgatók negyede mozog rendszeresen
A polgárosult társadalmakban az egészséges életmód nem csupán túlhajtott reklámszlogen, mert arrafelé a sport szó hallatán a tévénézés mellett személyes fizikai aktivitásra is szokás gondolni. Nem véletlen, hogy az ilyen országokban az egyetemi hallgatók napi testmozgása meghaladja kocsmától kocsmáig begyalogolható távolságot.
Röviden így összegezhető a CEU Határtalan tudás sorozatának február 25-én online megrendezett legutóbbi eseményének a sport volt a témája. Az élsport ugyan szóba került, de Bárdos György, az MTA doktora, az ELTE Sporttudományi Intézetének emeritus professzora, Dénes Ferenc sportközgazdász, a Testnevelési Egyetem és a Debreceni Egyetem oktatója, valamint Székely Mózes fizikus-szociálpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának tudományos főmunkatársa leginkább a tömeg- vagy szabadidősport egyéni és társadalmi vetületeit vette számba. Az előadásokat követő kerekasztalhoz csatlakozott Danada Judit sportpolitikus, aki Budapest 17. kerületében épülő új mozgásközpont vezetőjeként a gyakorlati oldalt képviselte.
Tornából felmentve?
Az élsportról mindenesetre kiderült, hogy az átlagosan 160-170 fős nyári olimpiai csapatokra régóta jellemző, hogy a kiutazók kétharmada egyetemi vagy főiskolai hallgató. Székely Mózes szerint a tavalyi tokiói játékokon 89 diák ért el pontszerző eredményt, vagyis lett legalább hatodik a saját versenyszámában. Az iskolai végzettség tekintetében ezzel a magyar élsportolók továbbra is a nemzetközi élmezőnyhöz tartoznak, még akkor is, ha mára a korábban meghatározó főiskolai egyesületek, egyetemi klubok szerepe minimálisra csökkent. Székely szerint jellemző, hogy az egyetemi szféra utolsó olimpiai aranyát a gerelyhajító Németh Angéla nyerte 1968-ban Mexikóban a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club, vagyis a BEAC versenyzőjeként.
A debreceni szociálpszichológus szerint az olimpikonok körében a továbbtanulás és a diploma megszerzése több mint száz éve presztízskérdés, de ugyanez fordítva már nem igaz. A legfrissebb átfogó, 2019-es felmérés szerint az egyetemi és főiskolai diákság közel fele egyáltalán nem végez rendszeres testmozgást. A 250 ezer hallgatóra reprezentatív kutatásból az is kiderült, hogy a diákság harmada saját bevallása szerint keveset sportol, ami azt jelenti, hogy az általuk végzett testmozgásra fordított idő nem éri el az egészségügyi világszervezet, a WHO által az egészség megőrzéséhez elegendő fizikai aktivitás alsó határaként meghatározott heti 150-300 percet. Ennyit vagy ennél többet ugyanakkor a hallgatóknak csak alig negyede szán hetente sportra.
Az egyetemisták és főiskolások életmódjának egyébként ugyanúgy nem része a napi rutinként végzett testmozgás, mint a magyarok többségének. A vonatkozó statisztikák szerint Magyarországon a lakosság 50 százaléka nem végez semmilyen fizikai aktivitást, amivel az egyik legrosszabb helyet foglalja el az Európai Unión belül.
A magyarországi diplomás elit következő nemzedékének rendszeresen sportoló tagjai a szabadidős testmozgás népszerű formáit űzik. A futás mellett a fitnesz és a csapatjátékok a leginkább kedveltek körükben.
Magánérdek vs. közügy
A WHO meghatározása szerint az egészség nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiányát, hanem az ember testi, lelki és szociális jólétét jelenti. A háromféle jólét egyensúlyát leghatékonyabban és legegyszerűbben a rendszeres testmozgással lehet elérni, fenntartani és visszanyerni – fejtette ki Bárdos György biológus, a Sporttudományi Intézet korábbi igazgatója. A tudomány jelenlegi állása szerint a prevenciós és terápiás eszköznek egyaránt kiváló szabadidős sportolás egyéni és társadalmi haszna felbecsülhetetlen. A kérdés csak az, hogy mivel lehet rávenni a fizikai aktivitásra az embereket, miközben a 21. századi fogyasztói társadalmakban az ülő életmód vált dominánssá.
Dénes Ferenc sportközgazdász szerint első sorban az egyén felelőssége, hogy ha másért nem, hát az egészsége miatt mozogni kezd. Ideális esetben ehhez minden adott, vagyis a polgároknak a hol, a mikor és a miből sem okoz gondot. A választást ilyenkor a piaci kínálat és az aktuális divat mellett leginkább az orvosi javaslat befolyásolhatja. Azt azonban a sportközgazda is elismerte, hogy jól felfogott közérdekből (az egészségügyi ellátás rendkívül magas ára) maga az állam vagy a helyi közösséget képviselő önkormányzat is beszállhat a játékba. A civilek által kedvezményesen használható sportlétesítményektől a munkaidőkedvezményen át az iskola vagy dolgozói sportbérletekig sokféle motivációs eszköz létezik, még akkor is ha az államszocializmus kötelező jellegű önkéntes sportnapjai, tömegsportmozgalmai felett már eljárt az idő.
Danada Judit, korábbi fővárosi sportpolitikus egyébként azt tapasztalta, hogy éppen a mostanra nyugdíjassá vált korosztályok tagjai a leginkább motiváltak. Legalábbis a 17. kerületben az idősek a legeltökéltebb szabadidős sportolók.
A péntek esti eseményen csak érintőleges került szóba, hogy miközben arányaiban a magyar állam költi a legtöbbet sportra az EU-ban, a legutóbbi Eurostat jelentés szerint a teljes állami költségvetés 2,5 százaléka megy sportfinanszírozásra, ebből csak morzsák jutnak a szabadidős testmozgás bármiféle támogatására. A kerekasztal mellett ülők egyöntetű véleménye szerint ezen a téren bőven van még hova fejlődnie a magyar társadalomnak és a politikai gondolkodásnak.
Az előadások és a kerekasztalbeszélgetés az alábbi videóban teljes terjedelmükben megnézhetők:
Korábbi kapcsolódó cikkeink:
