Ki a legnagyobb király? Az 1. helyen: Szent István
Magyarország első királyát az alapítóknak kijáró megkülönböztetett, ám kissé távolságtartó tisztelet övezi, legalábbis ha kultuszát a másik Árpád-házi királyszent, Szent László középkori népszerűségével hasonlítjuk össze. A lovagkirállyal szemben Szent István 11–12. századi életiratai valóban komor alakot állítanak elénk:
„Szellemének fiatal korában felvett szigorát élete végéig megőrizte. Alig nyílt ajka nevetésre, mivel az Írásra gondolt: »A nevetés fájdalommal elegyedik, és végre az öröm fordul szomorúságra.« Mindig úgy mutatkozott, mintha Isten ítélőszéke előtt állna, lelki szemeivel az ő tisztelendő külsejű jelenségét látta, s kimutatta, hogy Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozza minden tettén.”
Természetesen el kell ismeri, hogy a szent király valódi arcvonásainak felszínre hozása a szentéletrajzokban előttünk álló eszménykép mögül nem könnyű feladat. Mégis megéri a fáradságot, hiszen Szent István nevéhez nem fűződik kevesebb, mint a keresztény Magyar Királyság megalapítása, amelynek lakói legfontosabb nemzeti ünnepüket mind a mai napig augusztus 20-án, István csontjainak 1083. évi oltárra emelésének emléknapján ülik meg. Személyének és uralkodásának megítélését közel ezer éve töretlen közmegegyezés övezi; csak a 20. század második felétől bukkan fel búvópatakként az a beállítás, amely alakját negatív fényben, az ősi, tiszta magyarság eltörlőjeként láttatja.
E disszonáns hangokat leszámítva azonban a konszenzus ma is érintetlen, hiszen Szent István művében minden politikai oldal fellelheti a neki tetsző elemeket, legyen az a Nyugat melletti elkötelezettség vagy a szinte korlátlanul erős keresztény monarchia kiépítése. István király még a késői Kádár-kor történeti Pantheonjában is helyet kapott; a kényszerű kompromisszumok, akár vérontás árán is népe boldogulását kereső, vívódó vezetőként ábrázolt István alakján keresztül talán az „emberarcú” diktatúra működtetői is felmentést reméltek a társadalomtól. Az alábbiakban megpróbálunk a jelszavak és az emlékezet rétegei mögé pillantani, hogy választ kapjunk: miért Szent István Magyarország legnagyobb királya?
A kereszténység felvételének gondolata már Géza idején megszületett
A sztyeppei eredetű Magyar Fejedelemség elitjének megélhetését fél évszázadon át biztosította a Nyugat-Európába vezetett hadjáratok révén kikényszerített adó és persze a zsákmány. A 955. évi lechfeldi vereség azonban végleg véget vetett a nyugati vállalkozásoknak, és elmélyítette a néhány évtizede még erős fejedelmi hatalom válságát. A 955 utáni átmenet hosszú évtizedeiben szilárdulhatott meg az erdélyi Gyula vagy éppen Ajtony Bizánc felé tájékozódó országrészeinek különállása, ahová hamarosan görög térítők érkeztek. A döntés, miszerint a Német-római Császársággal békés és kiegyensúlyozott viszonyra kell törekedni, már Szent István apja, Géza fejedelem idején megszületett, aki a Kárpát-medence középső és nyugati területét tartotta szilárdan uralma alatt. Mindezzel kéz a kézben járt a kereszténység felvételének gondolata is.
A Sankt Gallen-i monostor szerzetesei a magyarok 926. évi „látogatásának” idején aligha hitték volna, hogy egy-két generációval később éppen az ő soraikból kerül majd ki a Kárpát-medencébe indított térítőmisszió vezetője. A Gézát és házanépét megtérítő Sankt Gallen-i Brúnó vállalkozását hamarosan újabbak követték; a hagyomány szerint a híres térítő-főpap, Szent Adalbert prágai püspök keresztelte meg Géza elsőszülött fiát, a 970-es években született Vajkot, aki a keresztségben az István nevet nyerte.
Az utókor által gyakran kizárólag Szent Istvánnak tulajdonított munka valójában tehát már az apa uralkodása idején megkezdődött. Forrásaink nem engednek betekintést e kétségkívül küzdelmes átalakulásba; egyikük annyit említ csak, hogy Géza kezéhez vér tapadt, amely minden bizonnyal a nyugati és keresztény irányvonalat ellenző főemberek megtörésének hosszú és aligha erőszakmentes eseményeire utal. A legyőzöttek birtokainak és szolgálónépeinek kisajátítása mindenesetre megteremtette az Árpád-ház korlátlan Kárpát-medencei uralmának alapjait.
Amikor a pogány szokásait soha le nem vetkező Géza 997-ben örökre lehunyta szemeit, bizonyos lehetett benne, hogy fia az általa kijelölt úton fog járni. A bajor szomszédhoz fűződő békés viszonyt házasság pecsételte meg, amely István és Gizella bajor hercegnő között köttetett; Gizella bátyja, Henrik nem sokkal később a német-római császári koronát is a fején tudhatta, amely a következő három évtizedben szavatolta Magyarország és erős nyugati szomszédja barátságát. Ekkor már magasan állhattak a Géza által alapított Szent Márton-hegyi monostor, azaz Pannonhalma falai is.
Koppány, Szilveszter és Ottó
Az ifjú fejedelem valóban eltökélten folytatta apja politikáját, amelynek alapelveit mindjárt trónra jutása után súlyos kihívással szemben kellett megvédelmeznie. Tekintélyes rokona, a pogány Koppány az Árpádok vérségi jogát érvényesítve igényt formált a trónra és Géza özvegyének, a kemény természetű Saroltnak a kezére. István fényes győzelmet aratott Somogyországot uraló riválisa felett, nem utolsósorban fegyveres kíséretének Gizella hercegnővel magyar földre lépő német tagjai, Hont, Pázmány és Vecellin lovagok közreműködésével. A belső ellenfélen aratott győzelmet elrettentő büntetés követte: Koppányt felnégyelték, testrészeit pedig az ezredforduló három legjelentősebb településének (Esztergom, Veszprém, Győr) kapujára tűzték ki, de jutott belőle a távoli Erdélybe is. Vannak, akik arra gyanakodnak, hogy a keresztény felfogás szerint vérfertőző házasságra készülő Koppány büntetését sztyeppei pogány törvény szerint szabták ki: a volgai bolgárok 10. századi jogszokásai szerint ugyanis a paráználkodókat felnégyelték, darabjaikat pedig elrettentésül kifüggesztették.
A csatatéren aratott diadal azonban még nem volt elegendő az önálló keresztény királyság megalapításához. Ehhez szükséges volt az is, hogy István fejedelem felismerje II. Szilveszter pápa és tanítványa, az alig húszéves III. Ottó német-római császár nagyszabású terveit, és szoros összhangban cselekedjen azokkal. A nyugati kereszténység két látnoki vezetőjének szeme előtt nem mindennapi vízió lebegett: a Római Birodalom megújításának programja, amely ahelyett, hogy Európa újonnan megkeresztelkedő népeit erőszakosan betagozta volna a Német-római Birodalomba (ahogy korábban Csehországgal történt), inkább fenn kívánta tartani szuverenitásukat, természetesen a császár főségének elismertetése mellett. Ennek a tervnek a jegyében az ezredfordulón Lengyelországban és Magyarországon akadálytalanul jöhettek létre a német birodalmi egyháztól független érsekségek (Gnieznóban és Esztergomban), amely az önálló állami lét egyértelmű elismerésével volt egyenértékű.
Ezek után nincs mit csodálkozni a korabeli krónikás, Thietmar merseburgi püspök szavain, aki úgy tudta, hogy Szent István III. Ottó közreműködésével nyerte el királyi méltóságát:
„(...) az említett császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk koronát és áldást nyert.”
Szembetűnő, hogy a korabeli források és a 11. században keletkezett első két István-legenda mit sem tudnak a pápa által küldött koronáról. A jól ismert elbeszélés csak a 12. század elején bukkan fel a Hartvik püspök nevéhez fűződő harmadik legendaszerkesztésben, amelyről a gondos eszmetörténeti vizsgálatok régen kiderítették, hogy egyik célja az államalapításban vállalt császári közreműködés elkendőzése volt; a Német-római Birodalom ugyanis ekkor – vagyis Könyves Kálmán király idején – valóban komolyan fenyegette a Magyar Királyság függetlenségét. A Hartvik-legenda elbeszélése egyúttal a gregoriánus pápaság univerzális igényeivel szembeni ellenállást is szolgálta, amelyek veszélyt jelentettek a magyar királyok egyházi jogosítványaira nézve a 11–12. század fordulóján.
Korona helyett lándzsa
Ilyen előzmények után kerülhetett sor az 1000. év karácsonyán vagy 1001. január 1-jén Szent István királlyá avatására. Bár az ifjú uralkodó, mint láttuk, koronát nyert, az új keresztény királyság jelvénye – akárcsak Lengyelországban – nem a korona, hanem a lándzsa lett. Egy közel egykorú, ám a távoli Francia Királyságban lejegyzett forrásban azt olvassuk, hogy III. Ottó megengedte a magyar fejedelemnek – a krónikás tévesen Géza nevét említi – hogy
„országát a legszabadabban birtokolja, s megadta neki az engedélyt, hogy mindenütt vitesse a Szent Lándzsát, miként az magának a császárnak a szokása, és az Úr szögeiből, valamint Szent Móric lándzsájából való ereklyéket engedett át neki, amelyek saját lándzsáján voltak”.
A lándzsa megjelenik Szent István pénzein és a koronázási jelvényegyüttes egyetlen Szent István-kori darabján, a koronázási paláston is, ahol az uralkodó ugyancsak egyetlen korabeli ábrázolása is látható.
A történelmi pillanat gyorsan tovaszállt: III. Ottó és II. Szilveszter még azelőtt elhunytak, hogy álmukat beteljesíthették volna. Ez a rövidke idő azonban elegendő volt, hogy Szent István országa pogány fejedelemségből a keresztény nemzetközösség szuverén tagjává legyen.
Az új királyra váró feladatok azonban ezzel még nem értek véget: Szent Istvánnak mindenekelőtt egyesítenie kellett a Kárpát-medencét. Előbb nagybátyját, az Erdélyben uralkodó Gyulát szorította hűségre, majd Ajtony Maros-menti államát – egyes vélemények szerint a rejtélyes fekete magyarok országát – számolta fel. Céljainak megvalósítását ellenfelei fegyveres kíséretének megnyerése is segítette; így szegődött Szent István hívévé Ajtony vitéze, Csanád, aki személyesen vezette a királyi hadat korábbi ura ellen. A Szent Gellért-legendában megőrzött történet betekintést enged a vármegyék szervezésének folyamatába is: a legyőzött Ajtony székhelyén, Marosváron most Csanád rendezkedett be, aki a német Honthoz vagy Szent Gellért mártírtársához, Szolnok ispánhoz hasonlóan nemcsak a vár, hanem a körülötte szerveződő megye névadójává is vált. Az alföldi központ hamarosan egyházmegye székhelyévé emelkedett, amelynek első püspöke Szent István egyik közeli munkatársa, a velencei származású Szent Gellért lett.
A félreértett Intelmek
Szent István hatalomgyakorlásának eredményességét félreérthetetlenül jelzi, hogy uralkodásának több mint három évtizede alatt nem csak Kárpát-medencén belüli riválisait sikerült legyőznie (vagy épp megszelídítenie, miként a Mátra-vidéki Abákkal történt), hanem az ország megvédelmezésére tett erőfeszítéseit is rendre siker koronázta. 1018-ban I. (Vitéz) Boleszló lengyel király északnyugat-magyarországi támadását verte vissza, 1030-ban pedig II. Konrád német-római császár hadait tartóztatta fel. II. Konrád egy új dinasztia, a Száli-ház sarja volt, amelyet már nem fűzött családi kapcsolat és barátság Szent Istvánhoz; az 1030. évi hadjárat a következő évtizedekben meg-megújuló császári beavatkozási kísérletek nyitánya volt. Kifejezők Szent István fiának, Imre hercegnek szánt sorai:
„(...) nem volt részed sem a hadjáratok fáradalmaiban, sem a népek különféle támadásaiban, melyek közepette nekem szinte az egész életem felőrlődött.”
Ennek ellenére mindössze egyetlen olyan alkalomról tudunk, amikor István az ország határain kívülre vezetett hadat: a bizánci császár, II. Baszileiosz szövetségeseként 1018 körül közreműködött az első bolgár állam megdöntésében, a gazdag hadizsákmányt pedig az általa alapított székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikának adományozta.
Az ország egységének és biztonságának fokozatos megteremtésével párhuzamosan épült ki a Szent István nevével összeforrt keresztény monarchia, amelyben találhatunk évszázadokig, sőt akár máig is továbbélő elemeket (pl. egyházszervezet), olyanok is akadnak azonban közöttük, amelyek már az Árpád-kor utolsó századában sorvadásnak indultak, majd végül eltűntek. Ez utóbbiak közé tartoznak az ország katonai ellenőrzését szolgáló várispánságok és a vándorló királyi udvar ellátásáról gondoskodó udvari szervezet, illetve a hozzájuk tartozó szórt birtokok hálózata is. Bár az átalakulás hosszú távon szintén nem kerülte el, különösen hosszú életűnek bizonyult a vármegyék rendszere, amelyekről nem egy esetben feltételezhető, hogy az egykori törzsi vagy nemzetségi szállásterületeken szerveződtek meg.
Szent István államszervező munkája aligha lett volna lehetséges a latin nyelvű írásbeliség meghonosodása, illetve a keresztény műveltséget közvetítő munkatársak (pl. Szent Gellért, Asztrik esztergomi érsek, Bonipert pécsi püspök) közreműködése nélkül. Az írásbeliség térnyerése nélkül nem készültek volna el a nagy egyházak részére kibocsátott jogbiztosító iratok (pl. a pannonhalmi alapítólevél), de Szent István két törvénygyűjteménye sem.
A királyi udvarban szárba szökkenő latin nyelvű művelődés csúcsteljesítménye az uralkodó személyes programját tükröző Intelmek, amely a Karoling királytükör műfajának kései, ám annál egyedibb megfogalmazású példája. A törvényekkel együtt hagyományozódó keresztény államelméleti műből gyakran idézik az egynyelvű és egyszokású ország esendőségére vonatkozó passzust, amely azonban távolról sem a Kárpát-medencei magyar uralom igazolására hivatott „Szent István-i állameszme”, de még csak nem is egy korai liberális nemzetiségi politika megnyilvánulása volt; egyszerűen azokra az idegen vitézekre és klerikusokra utalt, akik hadi jártasságuk és műveltségük révén a királyi udvar fényét emelték.
Az uralkodás művészetét türelemmel és felelősséggel űzte
A hatalomgyakorlás szilárdsága és az államalapítás sikere ellenére az öreg király utolsó éveit súlyos családi csapások és az utódlás gondjai árnyékolták be. Előbb fiát és örökösét, a trónra kiszemelt Szent Imrét veszítette el, aki 1031-ben vadászbaleset áldozata lett; mint egyetlen erre vonatkozó forrásunk, egy korabeli német évkönyv írja: „István király fia, Imre, az oroszok hercege, akit egy vadászaton vadkan hasított fel, siratni való módon szerencsétlenül járva meghalt.”
A megtört öreg király unokaöccsét, a Magyar Királysággal szövetséges Velencéből származó Orseolo Pétert jelölte örökösének, az Árpád-ház férfi tagjai azonban természetesen szembe szálltak a döntéssel. Bár az utókor az idegen származású Gizella királynét vádolta meg a tettel, vélhetően mégis István parancsára tették uralkodásra alkalmatlanná az életmódja miatt háttérbe szorított Vazul herceget. Talán ez volt István egyetlen komoly ballépése; míg a belső támogatottságot nélkülöző, ám határozott tervekkel érkező velencei polgárháborúba sodorja a zsenge keresztény államot, Szent István művét Vazul fiai, a káoszon úrrá levő I. András és I. Béla királyok építik majd tovább.
Miért volt tehát nagy király Szent István? Uralkodásának negyven évén végigtekintve nem mindennapi uralkodói erények bontakoznak ki a szemünk előtt. Képes volt országa európai helyzetének reális felmérésére, és a következtetést levonva már ifjúságában elkötelezte magát az országegyesítés és a keresztény Nyugathoz való csatlakozás programja mellett. Célját azonban nem sürgető erőszakossággal, hanem előrelátó, fokozatos építkezés révén és a kínálkozó lehetőségek jó ütemérzékről tanúskodó megragadásával valósította meg. Tudta azt is, hogy a stabilitás megteremtése érdekében szomszédaival barátságos viszonyt kell ápolnia, és a határokon általában valóban béke honolt. Programja megvalósításához nem csak belsőleg megélt, megingathatatlan és a kortársak által is elismeréssel emlegetett keresztény hite, hanem kivételesen hosszú életideje is hozzájárult. Az uralkodás művészetét türelemmel és felelősséggel űzte, amely személyét az utókor vezetői számára gyakran nehezen követhető, ám mégis sűrűn emlegetett eszményképpé avatta.
A szerző az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
