Mit árul el egy diákról az egyetemi felvételi pontszáma?
Minden év júliusában eljön a pillanat, amikor a felvételizők még utoljára izgulhatnak egy kicsit, vajon elég pontot gyűjtöttek-e össze ahhoz, hogy elérjék a kinézett egyetemi szak ponthatárát. A ponthatárokat hagyományosan a Pont Ott Parti nevű élő rendezvényen hirdetik ki, az Oktatási Hivatal pedig SMS-ben is értesíti a hallgatókat a felvételi eredményükről. A híradások rendszerint beszámolnak arról, hogy melyik egyetemi szakra való bejutáshoz kellett a legtöbb pont, illetve az egyetemek is árgus szemekkel figyelik a riválisok ponthatárait. Sokan tudják azt is, hogy miből tevődik össze a felvételi pontszám: a középiskolai, érettségi, nyelvvizsga- és versenyeredményekből.
Arról már kevesebb szó esik, hogy vajon jól mér-e a felvételi pontszám, vagy lehetne-e pontosabb, méltányosabb felvételi rendszert alkotni.
Mire jó a felvételi pontszám?
Egy megfelelő felvételi rendszert összerakni nagy felelősség: életpályák, karrierek múlhatnak azon, hogy valakit felvesznek-e a megcélzott szakra vagy sem. Ahogy a legtöbb országban, úgy a magyarországi egyetemeken is korlátozottak a férőhelyek, nem mindenki tud arra a szakra bejutni, ahová szeretne. Valahogy tehát el kell dönteni, hogy ki nyerjen felvételt, és ki ne. Ehhez rangsorolni kell a felvételizőket, és ennek a rangsorolásnak az alapja a felvételi pontszám. De nemcsak az egyetemek rangsorolják a felvételizőket, hanem a felvételi eljárás során a diákok is sorrendbe állítják a megjelölt egyetemi szakokat aszerint, hogy hova szeretnének első-, másod- vagy többedsorban bekerülni. A két rangsor alapján aztán a Gale–Shapley-algoritmus szolgáltat a diákok szempontjából optimális, stabil párosítást a jelentkezők és az egyetemi szakok között. Ez azt jelenti, hogy ha egy diákot nem vettek fel egy adott szakra, annak csak két oka lehet: vagy egy neki kedvezőbb helyre vették fel a jelentkezőt, vagy az intézmény töltötte fel a keretszámát magasabb felvételi pontszámú diákokkal.
Sokszor előfordul az is, hogy bár lenne még férőhely bizonyos szakokon, de az egyetemek minőségbiztosítási célból mégsem kívánnak egy bizonyos felvételi pontszám alá menni. Minden évben hosszas mérlegelés övezi, hogy hol húzzák meg a ponthatárt, milyen pontszám alá nem érdemes menniük az egyetemeknek. Jogosan merül fel a kérdés: mit mutat a felvételi pontszám, igazságos-e ez alapján rangsorolni a diákokat? Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljunk, előbb azt kell tisztázni, hogy mikor gondoljuk a felvételi pontszámot jónak vagy méltányosnak. A hagyományos megközelítésben a felvételi pontszám akkor tölti be megfelelően a szerepét, ha az általa felállított rangsor jól jeleníti meg a felvételizők egyetemi sikerességének potenciálját. Persze ezen a ponton újabb kérdéshez érkezünk: mit értünk egy hallgató egyetemi sikerességén? Itt megint a hagyományos megközelítést vesszük alapul: az egyetem sikeres teljesítését (a diplomaszerzést), illetve a minél jobb érdemjegyeket tekintjük sikernek.
Tehát azt mondhatjuk, hogy akkor jó a felvételi pontszám, ha nagy a prediktív (előrejelző) ereje a későbbi egyetemi teljesítményre vonatkozóan, vagyis ha az egyetemen jól teljesítők nagyobb felvételi pontszámmal érkeznek, mint gyengébben teljesítő társaik.
Fiúknál, természettudományos és mérnöki területen jó előrejelző, de lehetne még rajta javítani
Hogy megtudjuk, milyen a magyar felvételi pontszám prediktív ereje, Nagy Marcell kutatótársammal (BME Human and Social Data Science Laboratórium, HSDSLab) a Műegyetem 2010 és 2016 között beiratkozott hallgatóinak tanulmányi adatait elemeztük. Ahogy az a neves Assessment & Evaluation in Higher Education folyóiratban megjelent cikkekből [1, 2] is kiderül, a jelenlegi felvételi pontszám erős prediktora a későbbi egyetemi teljesítménynek.
Akár a diploma megszerzésében, akár a diplomaátlag alapján mérjük a hallgatói teljesítményt, a felvételi pontszám mindkét esetben jól teljesít. A természettudományos képzésekben részt vevő hallgatók esetében például a diplomaszerzésre vonatkozóan különösen jó minőségű prediktornak adódik a felvételi pontszám. A korrigált AUC érték 0.753, ami azt jelenti, hogy ha a hallgatók tömegéből véletlenszerűen kiválasztunk egy diplomát szerzett és egy lemorzsolódó hallgatót, akkor 75,3 százalék lesz annak az esélye, hogy a diplomát szerzett hallgatónak nagyobb volt a felvételi pontszáma, mint a lemorzsolódónak. Ki kell emelni azt is, hogy nem minden képzési területen egyformán jó mérőszám a felvételi pontszám: míg a természettudományos (AUC=0.752) és mérnöki területeken (AUC=0.711) kiváló prediktív erővel bír, addig a gazdaság- és társadalomtudományi területeken (AUC=0.595) már korántsem olyan jó előrejelző.
Azt is láthatjuk, hogy a felvételi pontszám alulbecsüli a lányok későbbi egyetemi teljesítményét, vagyis a lányok jobb eredményeket érnek el az egyetemen, mint ami a felvételi pontszámaik alapján várható volna. Bár a fiúk átlagosan magasabb felvételi pontszámmal kerülnek be a Műegyetemre, mint a lányok, mégis mind a végzési arány, mind a diplomaátlag a lányok esetén magasabb. Hasonló jelenség figyelhető meg, ha a felvételizők „specialista” és „generalista” stratégiáit vizsgáljuk. Specialisták alatt azokat értjük, akik a „duplázós” módon számolták pontjaikat, vagyis a többletpontszámok mellett mindössze a két beszámított érettségi tárgyuk százaléka ér pontot. A generalisták a hagyományos módon értek el több pontot: náluk az összes középiskolai eredményük és az érettségi százaléka adja ki a felvételi pontszámot. Az eredmények szerint a specialisták túlprediktáltak a generalistákkal szemben, vagyis az esetükben nagyobb a lemorzsolódás és rosszabbak az átlageredmények, mint ami felvételi pontszámuk alapján várható lenne – míg a generalistáknál ez éppen fordítva történik.
És itt vissza is kanyarodhatnunk a lányokhoz: vajon miért is alulbecslő előrejelző az ő esetükben a felvételi pontszám? Ennek részben az is lehet az oka, hogy a lányok általában generalisták, és csak 20 százalékuk specialista, míg a fiúknál 41 százalék a specialisták aránya – vagyis komoly stratégiai különbség van a nemek között a felvételinél. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy a műszaki képzéseken a specialista lányok teljesítményét alábecsüli, míg a generalista fiúkét valamelyest túlbecsüli a felvételi pontszám, tehát a nemek közti eltérés nem magyarázható csupán az eltérő felvételi stratégiával.
Egy friss cikkünkben arra kerestük a választ, hogyan lehetne úgy módosítani a pontszámítást, hogy az jobb prediktora legyen a későbbi egyetemi teljesítménynek. Azt találtuk, hogy bár a felvételi pontszám önmagában jó előrejelző, ezen képessége tovább javítható, amire tippeket is adtunk:
- a specialista („duplázós”) pontszámítás eltörlése, mivel ennek önmagában sokkal kisebb az előrejelző ereje, ráadásul a generalista hallgatók jobban is teljesítenek;
- a tanulmányi pontszámok nagyobb súllyal (akár finomabb skálán) való számításba vétele és
- a többletpontszámok súlyának csökkentése.
Léteznek még rossz példák, pedig csak az adatokat kéne kiaknázni
Bár a kutatás alapján az egyetemi felvételi pontszám jelenleg is elég jó mérőszám, a középiskolai felvételiről már nem feltétlenül mondható el ugyanez: évről évre egyre hosszabb, pontatlanabb, és egyre nehezebb rajta jó eredményt elérni. A középiskolába való bekerülés, majd onnan a felsőoktatásba vezető út nemcsak hazánkban van sajátos szűrőkkel kikövezve. Japán Tokió prefektúrájában például máig él az eredendően lányoknak kedvező 50 százalékos szabály, amely szerint a középiskolákba felvett fiúk és lányok aránya fele-fele kell, hogy legyen. Ez a rendelkezés, amely a második világháború utáni időkben még a felzárkózást segítette elő, az utóbbi évtizedekben oda vezetett, hogy magasabb felvételi pontszámok vonatkoznak a lányokra, így tehetséges lányok szorulnak ki a jobb képzést nyújtó középiskolákból, mert a kvóta miatt helyettük fiúkat kell felvenni; a gyengébb iskolákból pedig gyengébb egyetemi képzésekre vezet az út.
Látható, hogy a felvételi rendszerek, a felvételi pontszámítás folyamatos átgondolására minden országban igény van. Egy jól működő felvételi rendszernek azt kell szolgálnia, hogy a diákok erőfeszítései ne vesszenek kárba, vagyis minél kisebb legyen az esély a tehetségek elkallódására, az életpályák félrecsúszására. Ezen azonban nem csupán a jól működő felvételi rendszer tud segíteni, hanem egy jól működő pályaorientációs rendszer is. A felvételizőknek ugyanis sokszor azt is nehéz kitalálni, hogy hol folytassák a tanulmányaikat, hogy melyik egyetemi szakon találhatnák meg leginkább a számításaikat. Ma már ajánlórendszerek sora segíti a döntéseinket a mindennapokban: milyen terméket vásároljunk, milyen filmet nézzünk meg, melyik útvonalat válasszuk. Hasonló rendszerek ugyanakkor nem segítik a felvételizők döntéseit. Pedig a tanulmányi adatvagyon alapján, a mesterséges intelligenciát kiaknázó eszközökkel minden bizonnyal személyre szabott ajánlások is megfogalmazhatók lennének, amivel támogatni lehetne a felvételi előtt álló diákok döntéseit.
A szerző a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem adjunktusa és az ELKH-BME Sztochasztika Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
