Kiemelkedő oktatók, motivált hallgatók és a pénz mellett autonómia is kellene ahhoz, hogy világhírűek legyenek a magyar egyetemek

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Az alapítványi modell általánossá tételével szinte nullára csökkent Magyarországon a tudós közösség önszabályozási szintje. Megjelentek az olyan akadémiai tabutémák, mint a társadalmi nemek, ezzel párhuzamosan erősödött a finanszírozási fenyegetettség, és átláthatatlanokká váltak a jogi konstrukciók. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy egészen addig nem fontos sem az egyetemi szabadság, sem az akadémiai autonómia, míg a tudós, a kutató személyesen nem találkozik ezek korlátozásával – hangzott el a magyarországi jezsuita rend által alapított Társadalmi Reflexió Intézet és a 2015 tavaszán „a közbeszéd színvonalának romlását ellensúlyozandó” életre hívott Eötvös József Csoport közös rendezésű szerdai vitaestjén. 

A november 3-án megtartott online beszélgetésen Polónyi István oktatáskutató és Rónay Zoltán oktatásjogász-neveléstudós beszélgetett a felsőoktatási autonómiáról.

Rónay Zoltán és Polónyi István az Eötvös Csoport november 3-án rendezett online közvetítésénFotó: Eötvös Csoport/ Facebook

Korlátos autonómia

„A középkori európai egyetem törvénykezési joggal bíró, tisztségviselőit maga választó, saját pecséttel legitimált, céhszerűen működő szervezet volt, de pápai vagy királyi jóváhagyás kellett a működéséhez” – tisztázta a kezdeteket Polónyi. A professzorok ugyan azt tanítottak, amit akartak, a diákok pedig szintén megválaszthatták stúdiumaikat, a szabadság sosem volt abszolút. Az egyház és az állam mindig is ellenőrizte, hogy mi zajlik az oktatásban, a lojalitás pedig alapfeltétel volt. Polónyi a katedrájától a teológiai nézetei miatt eltávolított Luther Mártont hozta fel példának. 

A modern egyetemi, akadémiai struktúrát megalapozó Wilhelm von Humboldt a korai német liberalizmus élharcosaként ugyan elutasította, hogy az állam beleszóljon az oktatásba, és egyáltalán a szellemi szféra tartalmi kérdéseibe, ugyanakkor üdvösnek tartotta a tanárok és az oktatói személyzet állami kinevezését és a közfinanszírozást. A legmesszebb az amerikai tudományszociológus, Robert. K. Merton ment, aki az 1940-es évek elején fogalmazta meg alapvetéseit. A CUDOS tézisként is ismert akadémiai elvek szerint a tudományos felfedezések mindenki tulajdonát képezik; az igazságra törekvés egyetemes, és személytelen kritériumok alapján történik; a kutatók érdek nélkül, önzetlen módon cselekszenek, a szervezett szkepticizmus pedig minden eredményt és gondolatot szigorú és alapos közösségi ellenőrzés alá vet.

Polónyi szerint azonban a 20. század végére többféle modell alakult ki, de attól függetlenül, hogy a versengő amerikai, a középkori hagyományokat leginkább őrző angol vagy a humboldti alapokon nyugvó kontinentális modellről van-e szó, esetleg az ezeket ötvöző japán módszerről; a lényeg, hogy a pénzt osztó kormányzatok egyre több szinten avatkoztak be az egyetemi működésbe, egyre többször határozták meg a fejlesztések irányát, a képzési rendszer struktúráját és az oktatás tartalmi elemeit. Ez egyben azt is jelenti, hogy „az egyetem közjószággá válik, az állam számon kéri hasznosságát, eluralkodik a menedzsmentszemlélet”. Polónyi szerint az utóbbi évtizedek pályázati rendszereiben a kutatók kis- és középvállakozókká váltak, a tudományos eredmények pedig már nem feltétlenül nyilvánosak.

Szabadságfokok

A nemzetközi összehasonlító elemzések azonban azt mutatják, hogy eredményes tudományos élet továbbra sincs autonómia, pártatlanság, szigorú tudományos sztenderdek és hitelesség nélkül. 

Az Európai Egyetemek Szövetségének (EUA) legutóbbi értékelése szerint a szervezeti szabadság alapján a magyar egyetemek 29 országból a 23. helyen állnak, 69 százalékos mutatóval. A személyzeti autonómiában a 22., a hallgatók kiválasztása és a tudományos tartalom kategóriájában pedig a 16. helyen végeztek a magyar egyetemek, miközben a pénzügyi önállóság tekintetében az utolsó előttiek az európai listán, 44 százalékos autonómia-értékeléssel. 

Polónyi saját számításai szerint miközben az OECD mérőszámai alapján 1993-ban a hazai felsőoktatás 69 százalékos autonómiával bírt, addig ez 2015-ben mindössze 29 százalékra rúgott.

Kinek az autonómiája?

Rónay Zoltán oktatásjogász szerint alapvető probléma, hogy a jelenlegi magyarországi szabályozás külön tárgyalja és így elválasztja az akadémiai szabadságot és az egyetemi autonómiát. A vonatkozó jogszabályok csak a kutatásnak garantálják teljes egészében az akadémiai szabadságot, míg az oktatásnak nem. 

Az alaptörvény vonatkozó cikkelyeiből nem derül ki például, hogy a kutatás és a tanítás szabadsága az intézményre, a tudósra vagy a tudósok közösségére vonatkozik-e. A jelenleg a szövegezői által alkotmánynak tartott alaptörvény csak a tudományos kutatások értékelésére vonatkozó kizárólagos jogot rögzíti konkrétan. A kutatás és a tanítás tartalmát és módszereit illető önállóság azonban a jelenlegi jogszabályok szerint nem a tudóst, hanem a felsőoktatási intézményt illeti meg. Rónay szerint az oktatói szabadságot a hatályos felsőoktatási törvény csupán a világnézet és értékrend szerint végzett oktatói munkában ismeri el.

„A tudományos közösség önszabályozási jogosultsága táplája az autonómiát és egyben keretezi is azt. Az egyetemi autonómia az egyén és kollektíva kölcsönhatása. A felsőoktatás természete kollektív, és gyakorlása is csak kollektív lehet” – mondta Rónay, miközben Polónyi szerint „kiemelkedő oktatók, motivált hallgatók és pénz mellett autonómia is kell a világhírű egyetemekhez”.

Az Eötvös József Csoport november 3-i előadásai videón:

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: