A környezetvédelem ügye mindig az ellenzéknek fontosabb, de a környezet nem lehet ellenzékben

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Jelenleg az éghajlatváltozás számít a legfontosabb környezeti ügynek globálisan és idehaza egyaránt. Időről időre témát ad a sajtónak, így a közbeszédnek, leginkább akkor, amikor az ügy „közel hozható”, mert saját bőrünkön érezzük, mint például a nyári hőhullámok vagy aszályok idején. 

A klímaváltozástól függetlenül azonban számtalan, alapvetően lokális környezeti konfliktus történik egy társadalomban. Környezeti ügyeink – viszonyunk a földhöz, a természeti erőforrásokhoz – sok mindent elárulnak rólunk, és összefüggésben vannak politikai berendezkedésünkkel, társadalmi és gazdasági folyamatainkkal. Ezen ügyek tanulmányozása alkalmas arra, hogy feltárjuk a tudomány, a társadalom és így a politika működését. Az elmúlt másfél évszázad környezeti kérdései és vitái előrevetítették a rendszerváltozást követő időszak problémáit, amelyek meghatározzák a terület mai magyarországi helyzetét.

Szabályozásvita

A dualizmuskori Magyarország egyik legfontosabb modernizációs projektje a vasútépítés mellett a 1840-es évek derekán kezdődő folyószabályozás volt. Az utóbbival összefüggő vízrendezésekkel, lecsapolásokkal hatalmas területek váltak szántóföldekké, az állam és a földbirtokos elit pedig egymásra talált. 

Tudományos körökben azonban hamarosan megszülettek az első bírálatok a munkálatok környezeti hatásairól. A kiváltó ok a Fertő tó eddigi utolsó kiszáradását elindító 1862-63-as aszály és a „nagy ínség” volt. A folyószabályozásokról zajló vitában három akadémikus, Érkövy Adolf kultúrmérnök, Divald Adolf erdőmérnök és Hunfalvy János geográfus vitték a főszerepet; igencsak heves eszmecseréjüket a Pesti Napló és az Erdészeti Lapok hasábjain lehetett követni. A sajtóban, de még az akadémiai székfoglaló előadásaikban is folytatott vitáik legfőbb kérdése az volt, hogy a mederszabályozások és az öntözőművek kiépítése növeli-e az aszályhajlamot az Alföldön, illetve hogy milyen segítséget jelenthet az erdősítés a feltételezett helyi klímaromlás ellen. Hunfalvy az erdők kedvező mikro- és makroklimatikus szerepe, azaz szárazság-csökkentő és eső-fokozó hatása mellett érvelt. Azt állította, hogy a Tisza szabályozása elhibázott, a védműveket rosszul építették ki, és el is hanyagolták őket. (A neves geográfus nem mellesleg ugyanezt hozta fel érvként a Szegedet romba döntő 1879-es tiszai ár után is.) 

Hunfalvy János portréja a Vasárnapi ÚjságbanForrás: Arcanum

Az erdőkérdés tágabb perspektívában is felmerült. A 19. század derekára igencsak megfogyatkoztak a történelmi Magyarország erdőterületei, elsősorban az ipar, a bányászat, és a vasútépítés egyre nagyobb igényei miatt, a vasúthálózat bővülése pedig újabb és újabb erdőrégiókat kapcsolt be a fakereskedelembe, tovább fokozva a fakitermelést. Ezt a folyamatot olyan haszonelvű nézetek is támogatták – ezeket a vitában Divald és Érkövy osztotta –, hogy az erdőket csak ott kell meghagyni, ahol több jövedelmet hoznak a gabonatermesztésnél. Hunfalvy ezzel szemben a felelős, mai szóval úgy mondanánk, hogy fenntartható erdőgazdálkodás és erdőtelepítések mellett érvelt. Mondanunk sem kell: a geográfus érvei maradtak alul.

Visszamocsarasítás?

A millennium utáni több évtizednyi csapadékos periódus végén, a már trianoni Magyarország határain belüli területeket is sújtó 1930-as évekbeli aszályok aztán ismét felszították az alföldi klímavitát. Ennek háttere a Duna-Tisza közi modernizációs program egyik sarokpontja, a Kaán Károly erdőügyi államtitkár által az 1920-as évek elején elindított alföldfásítás volt. Az ezt elrendelő törvény indoklása szerint a „magyar Alföld mezőgazdasági termelésének előmozdítása – továbbá az egészségügyi és klimatikus viszonyok megjavítása érdekében –, valamint a lakosság faszükségletének fedezése céljából […] erdőket kell telepíteni”.

Vízmérnökök és geográfusok mellett a meteorológusok viszont, élükön az Országos Meteorológiai és Földmágnesességi Intézetet igazgató Réthly Antallal azt a nézetet képviselték, hogy az erdősítéssel nem lehet megváltoztatni egy terület, így az Alföld klímáját sem, és tévedés, hogy a folyószabályozások vezettek a lokális éghajlat szárazabbá válásához. Réthly és Kaán több vitacikket váltott: a disputában kiderült, hogy mindketten egyetértenek a fás társulások kedvező mikroklimatikus hatásaiban, ám Kaán elképzelhetőnek tartotta, hogy az erdősítések egy nagyobb terület éghajlatát is befolyásolhatják. 

A polémia során Réthlyt „A Meteorológiai Intézet igazgatója nem ismeri az Alföld csapadékviszonyait…” című, a Szabadság hetilapban közölt cikkében megtámadta egy bizonyos Zalai Szalay László nevű népies író, aki egyenesen az Alföld visszamocsarasítását követelve egyedüli célként a gátakkal ölelt árterek kiszélesítését, valamint az erdősítést tartotta elfogadhatónak. 

Zalai Szalay László vitacikke a nagyváradi Szabadság című hetilapban

A téma annyira forró volt akkoriban, hogy a népiek közül számosan, így maga Móricz Zsigmond is több alkalommal cikkeztek az Alföld közelgő pusztulásáról.

Móricz Zsigmond kritikája a Pesti Napló 1935. szeptember 1-én megjelent lapszámábanForrás: Arcanum

Az akadémiai fórumoktól a napi sajtón át egészen a parlamentig rendkívül széles körben zajló vita részletezését mellőzve érdemes kiemelni a tudomány és a szakpolitika megosztottságát. A szekértáborok az eltérő gazdasági érdekek (folyószabályozás, mezőgazdaság, illetve erdőgazdálkodás) mentén szerveződtek, és nem nehéz felismerni a fél évszázaddal későbbi környezetvédelmi ügyek közéleti mintázatait. Mindenesetre Kaán programjának hatására a fásított területek nagysága folyamatosan nőtt a második világháborúig. Ennél nagyobb mértékben aztán az 1950-es években beinduló „országfásítás” növelte a fásított területek nagyságát.

Népgazdasági környezet

Az 1950-es évek nagy sztálini természetátalakítási tervének részeként meghirdetett országfásítás mellé állított tudományos érveket a szovjet kutatók szállították, akik egyértelműnek tartották az erdők csapadékhozó hatását. Az ismert történelmi okokból kifolyólag nemhogy a nyílt vitának, de még a magánkritikának sem volt helye.

Zöldpropaganda az 1950-es évekbőlFotó: OSZK

Bár a globális éghajlatváltozás problémaköre már az 1960-as évek elején témává vált Magyarországon, a szocialista népgazdaság környezetpolitikája nem a mező- és erdőgazdálkodás, hanem a bányászat és az ipar okozta környezeti konfliktusokról szólt. Ilyen volt például a váci porszennyezés az 1970-es évektől kezdve, illetve az 1980-as évek derekán a szársomlyói kőbánya porszennyezése és természetvédelmi károkozása, valamint az ajkai pernyeszennyezés.

Összetett konfliktus alakult ki a Dunántúli-középhegység karsztvízszintjének csökkenése, és különösen a Hévízi-tó forráshozam-csökkenése miatt. A vita az 1970-es években bontakozott ki igazán a bányászat felelősségének mértéke és a lehetséges megoldások körül, és csak a rendszerváltozással jutott nyugvópontra, amikor a lakossági tiltakozásoknak is köszönhetően a fő felelősnek kikiáltott nyirádi bauxitbányát bezárták. 

Az igazi rendszerváltó környezeti ügy azonban nem Hévíz–Nyirád, hanem a Bős–nagymarosi vízlépcső ügye volt. Az építést előkészítő tudományos-technikai elittel szemben először egy társadalomtudományi-ökológiai hátterű tudományos elit, majd ellenzékiek léptek fel, hozzájuk aztán egyre szélesebb társadalmi rétegek csatlakoztak. Sokak szerint voltaképpen a Duna-kör körül kialakult mozgalom adta a rendszerváltás tömegbázisát.

Tüntetés a Bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer felépítése ellen a Kossuth téren 1988. szeptember 12-énFotó: Fortepan/ tm

Külügyek  

A vízlépcsőügy lehetőséget ad a részletesebb sajtóelemzésre. Az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisában kulcsszavas kereséssel olyan környezeti konfliktusokat igyekeztem feltárni, amelyek lakossági vagy civil tiltakozással jártak, és gyakran politikai üggyé is váltak, úgy gondolva a napilapokra, mint amelyek országos szinten jelenítenek meg egy-egy problémás helyi környezeti ügyet. Ehhez a környezetvéd* és a tiltakoz* vagy tüntet* szócsonkokat használtam. Természetesen ezek a keresőszavak némileg leszűkítették a találatok, azaz a „környezeti ügyek” körét, de éppen annyira, hogy kezelhető adatbázis szülessen. A keresést két sajtóorgánum, a Magyar Nemzet és a Népszava  1990 és 2019 közötti évfolyamain végeztem el. A cikkek száma így nem egy adott ügyben megjelent valamennyi anyagra, hanem csak azokra vonatkozik, amelyek valamilyen tiltakozásról, konfliktusról szólnak. Néhány ügy esetében azért a teljességre törekvő kontrollvizsgálatot is folytattam.

Környezeti konfliktussal kapcsolatos cikkek száma. Adatok forrása: Arcanum

A vizsgált időszak elején látható kiugrás oka a bős–nagymarosi vízlépcső. 1990 és 2019 között a Magyar Nemzetből 146, a Népszavából 82 cikk foglalkozott ezzel az üggyel, ami a cikkek 18 százalékát teszi ki. A magas arányhoz hozzájárul, hogy 1998-ban újra téma lett a „Duna-gate” a választási kampányban, mivel a Horn-kormány és Nemcsók János dunai kormánybiztos újra megpendítette, hogy mi lenne, ha mégis megépülne az erőmű – ha nem is Nagymarosnál, de mondjuk Pilismarótnál.

A vízerőműépítés azóta szakpolitikai tabutéma, Bős–Nagymaros az eredendő bűn, amely a további környezeti ügyek és témák megítélését alapvetően befolyásolja a mai napig. A szomszéd országokkal szembeni bizalmatlanságot azóta csak erősítette a Novo Virje-i vízerőmű horvát terve a Dráván (cikkek 1994-2004 között), a szlovák Mohi (1990-2010) és a cseh Temelin (1990-2006) veszélyesnek vélt atomerőműve, a verespataki ciánszennyezés a Tiszán (2000-2016), az Ausztriából érkező Rába-habzás (2005-2009) vagy a heiligenkreutzi hulladékégető (2006-2012). A sor legújabban a Sajó vízszennyezésével egészíthető ki.

Az atomenergiához fűződő furcsa viszonyunkat jelzi, hogy a paksi atomvonatokkal, atomhulladékkal, üzemidő-bővítéssel, majd Paks II-vel foglalkozó, kritikusabb hangvételű cikkből kevesebb akad a vizsgált időszakban, mint Temelin vagy Mohi tematikájú anyag együttvéve. Tudjuk azt is, hogy a paksi bővítés sem 2014-ben, sem az azóta eltelt nyolc évben nem vált a bős–nagymarosihoz hasonló, kormányváltó indulatokat gerjesztő társadalmi, politikai üggyé. A vízlépcsőhöz hasonló hatása még a Hévíz–Nyirád ügynek volt, amely a 2010-es vörösiszap-katasztrófával összeadódva a közvélemény szocialista örökségként táplált bányászat-, illetve nehéziparellenességét erősítette.

A Magyar Nemzet cikkeinek megoszlása a főbb kategóriák között
A Népszava cikkeinek megoszlása a főbb kategóriák között
A paksi, a mohi és a temelini atomerőművekkel kapcsolatos cikkek száma Adatok forrása: Arcanum

Helyben maradva

Az Antall-kormány alatt a vízlépcső mellett még a közlekedési ügyek (pl. a Lágymányosi-híd építése) és a hulladékügyek (hulladékimport, különféle hulladéklerakók, a garéi veszélyes hulladék kezelése, majd dorogi elégetésének kérdése) jelentek meg elsősorban, azaz a NIMBY (not in my backyard) ügyek: szükség van rájuk, csak ne az én szomszédságomban legyenek. 

Garé és Dorog a Horn-kormány időszaka alatt kapta a legtöbb figyelmet, de az ügy megoldása még az első Orbán-kormány időszakára is áthúzódott, illetve a dorogi veszélyeshulladék-égetőmű később önálló problémaként is megjelent. A Magyar Nemzet 2002-ig sokat foglalkozott a mélygarázsok, a budapesti zöldterületek, illetve az agglomeráció urbanizációs konfliktusaival, hiszen ezek az ügyek inkább ellenzéki településekhez kötődtek (különösen Budapesthez). A Népszava viszont ekkor a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatójának menesztésével foglalkozott sokat, ami a környezetpolitikában tapasztalható zavarokra mutatott rá. De kormányváltó ügy nem lett belőle, ugyanis az a kormányon belül is feszültségeket generált. 

A 2002-t követő baloldali-liberális kormányzatok idején az ellenzéki Magyar Nemzet megint igyekezett több környezeti konfliktust feltárni. Említést érdemel a mecseki Zengőre majd a Tubesre tervezett NATO-lokátor elleni tiltakozás Sólyom László köztársasági elnök szerepvállalásával, valamint az Észak-Pest megyei hulladéklerakó létesítése elleni, Kosd, Kartal és Keszeg településekre kiterjedő ellenállás. A hulladéklerakó ötletével az illetékes lobbisták ugyanúgy megkerestek több települést is, mint néhány évvel korábban az akkumulátorfeldolgozó üzemek miatt (Gyöngyösoroszi, Monok, Tatabánya, Győr, Vekerd).

A nyergesújfalui cementgyár és égetőmű, a dunakeszi Auchan láprétre tervezett parkolójának ügyei mellett turisztikai beruházások is gerjesztettek konfliktusokat. Ilyen volt a hévízi szállodaépítés, az orosházi fürdőbővítés miatti fakivágás, vagy a szentkirályszabadjai repülőtérbővítés terve. Ez utóbbiak közül igazi politikai botránnyá a Sukoróra tervezett kaszinóváros elleni tiltakozás vált 2009-ben, bár tudjuk, hogy nem ezen múlt a kormányváltás.

2010 után a környezetvédelmi tiltakozások száma megcsappant, legalábbis a két napilap archívuma erről tanúskodik. A 2015-ben újra kormánykritikussá váló Magyar Nemzet és a Népszava a nemzeti parkok földterületeinek a nemzeti földalaphoz kerüléséről és a városligeti beruházások elleni tiltakozásokról sokat cikkezett ugyan, de például a kishantosi mintagazdaság földügye csak a Népszavából került be az adatbázisba. Kishantos beszántására és az Audi győri gyárbővítésére az eredetileg választott kulcsszavak –  környezetvéd* és a tiltakoz* vagy tüntet* szócsonkok – mellett direktben is rákerestem, így kiderült, hogy a témával jóval többször és több cikkben foglalkoztak, csak nem kifejezetten környezeti ügyként. 

Az Audi-gyárbővítés és a Kishantos ügy a Magyar Nemzetben és a Népszavában. Adatok forrása: Arcanum

Azt azonban mégsem feltételeznénk, hogy 2010 után kevésbé működtek jól a keresőszavak; vélhetően ugyanolyan jól-rosszul működtek korábban is. Erre példa, hogy a már említett Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatójának felfüggesztése, majd leváltása körüli ügyben a Magyar Nemzet 1999-2000 között közel 50, a Népszava pedig 78 cikket publikált. Sukoró esetében a Magyar Nemzetben az adatbázisba került 9 db 2009-es cikkel szemben 2008-ban 2, 2009-ben 73, 2010-ben pedig 67 cikk foglalkozott összességében. (De volt még bábolnai, szentkirályszabadjai és törökbálinti „kis Sukoró” is, de ezek már 2010-ben.)

Két magyarázatát találtam a 2010 után csökkenő cikkszámnak. Az egyik a kétharmados Fidesz-győzelem hatására megfogyatkozó lakossági tiltakozások, illetve ezt kiegészítve a civil szektor elleni erősödő kormányzati fellépés, amelynek nyitánya az Ökotárs Alapítvány emlékezetes rendőrhatósági ellenőrzése volt. A másik magyarázat – amely nem zárja ki az elsőt – az, hogy az éghajlatváltozás elterelte a sajtó figyelmét: 2018-tól például egyre többször szerepelnek a lapokban a magyarországi és külföldi klímatüntetések.

Az ellenzéknek mindig fontosabb a környezetvédelem

Egyértelmű, hogy a környezeti ügyeket szinte mindig az ellenzékben lévő politikai erők tartják fontosabbnak, hogy aztán kormányra kerülve jobbára a haszonelvű természetszemléletet magukévá téve már csak a természeti erőforrásokat igyekezzenek kiaknázni. Ehhez mindig volt és van egy a tudományos-mérnöki csoport, amely támogatja a kormányzati projekteket – bár 2010 óta már erre sincs látványos szükség. 

Beszédes a környezeti ügyek elmúlt 12 évben tapasztalható tartalmi változása. A leglátványosabb a közlekedés és a hulladék háttérbe szorulása. Ebbe is beleláthatunk valamit: a kényelmünket, a fogyasztási színvonal, a jólét iránti ragaszkodásunkat; hol vannak már a közlekedési légszennyezés vagy a csomagolóanyagok ellen tüntető civilek? Ezek helyett jöttek a környezet- és természetvédelmi intézményrendszer leépülésével kapcsolatos hírek, a turisztikai-, városfejlesztési ügyek, amelyek sorában napjainkból már sok nem is került bele az adatbázisomba. Ilyenek a Balaton környéki beruházások (ezek felfutása 2015, de inkább 2017 után volt tapasztalható), a Fertő-tavi és a tatai projekt, az akkumulátorgyárak, a kisoroszi szigetcsúcs vagy az őrségi gázkút esete.

A folyószabályozással és ármentesítéssel létrejött évszázados probléma miatt minden bizonnyal a víz lesz a következő időszak legfőbb témája, különféle lakossági, mezőgazdasági és turisztikai vonatkozásokban, ahogy arra egyre többen felhívják a figyelmet. Nagy kérdés, hogy lesz-e Magyarországon újabb nagy természeti át- vagy visszaalakítás, és hogy kikényszeríti-e az éghajlat megváltozása a Kárpát-medence felszínborításának és vízgazdálkodásának újragondolását.

A szerző geográfus, az ELTE TTK egyetemi docense

A cikk alapjául szolgáló kutatás az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-5 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: