Bár a szabadidejükből az 1990-es évek közepe-vége és a 2010 között született Z generáció tagjai áldozzák a legtöbbet a különféle közösségi médiumokra, egy amerikai felmérés azt állítja, hogy a körükben megtörni látszik a kétezres évek közepe óta tartó, minden korosztályban a közösségi média iránti érdeklődés fokozódását mutató trend. Más szempontból közelítettek, de hasonló következtetésre jutottak egy korábbi, 2019-es felmérésben is, amely szerint az 1981 és 1995 között születettek, vagyis az Y generáció, valamint az utánuk született Z generáció tagjai nagyjából ugyanannyi időt töltenek a közösségi médiával, előbbiek azonban kétszer annyi platformot használnak.

A Pew Research Center (PRC) grafikonja alapján továbbra is a Z generációba tartozók közül kerülnek ki a legnagyobb arányban azok, akik legalább egy közösségi platformot használnak, az utóbbi három évben ez az arány mégis, mintha mérséklődött volna valamelyest: 90-ről 84 százalékra. Mindez azért lehet meghökkentő, mert a feltételezett csökkenést a covidjárvány miatt világszerte bevezetett közösségi távolságtartás időszakára kalkulálták, amikor pedig minden emberi számítás szerint épphogy a növekedés tűnhetett volna logikusnak. Az adatsor szerint egyébként a nagyjából a társadalomkutatók által Y generációként definiált, 30 évesnél idősebb, de 50-nél fiatalabb korosztály hozta a papírformát: a fiatalabb középkorosztály több mint a négyötöde vallotta magát közösségimédia-használónak, míg az X generációban, vagyis az 50 évesnél idősebbek, de 65 évesnél fiatalabbak körében 69-ről 73 százalékra, a 65 évesnél idősebb baby boomerek esetében pedig 40-ről 45 százalékra nőtt azoknak az aránya, akik bevallottan használják a közösségi médiát.

Egy átlagos magyar kamasz hétvégén akár napi 10-12 órát is online tölt

A hangsúly épphogy a bevalláson kellene, hogy legyen, véli Guld Ádám médiakutató, A Z generáció médiahasználata című, idén megjelent kötet szerzője szerint, aki mind a saját kutatásai, mind a nemzetközi trendeket évek óta nyomon követő szakirodalom alapján nehezen tartja elképzelhetőnek, hogy a PRC kimutatása a valóságot tükrözné. Mint mondja, a vélt csökkenés inkább tudható be a módszertan megkérdőjelezhetőségének, mint bármi másnak. Az önbevallásos kérdőívek ugyanis elképesztő módon torzítanak, mert a többnyire valamilyen nyereményjátékkal motivált online kérdőíveket sokan csak végigkattintgatják a középértékeket megjelölve, vagyis az így kapott adatok nem relevánsak. A média esetében ráadásul az önbevallásos felméréseknél további fontos torzító hatása, hogy a fogyasztók hajlamosak idealizált képet közvetíteni saját médiahasználatukról, vagyis azt rendre alá-, míg másokét fölébecsülik. Erre a kutatásokból körvonalazódó legszembetűnőbb példa Guld szerint az, hogy a fiatalok, ha arról kérdezik őket, hogy fogyasztanak-e erotikus vagy szexuális tartalmakat az interneten, hajlamosak letagadni azt, miközben a tartalomszolgáltatók forgalmi adataiból világosan kiderül, hogy a felhasználók jelentős része kerül ki a Z generációból. Ahhoz, hogy valós képet kapjunk bármelyik korosztály médiafogyasztási szokásairól, a médiakutató szerint inkább a forgalmi adatokat érdemes vizsgálni.

Az egyik legutóbbi átfogó amerikai Z-generációs felmérés ugyancsak ellentmond a PRC adatainak: a 2021 őszén publikált eredmények szerint az átlagos kamaszok napi 4,2 órát töltenek csak a közösségi média platformokon, ehhez adódik még hozzá a többi online töltött idő. Guld szerint az európai fiatalok körében sincs ennek ellentmondó trend, legfeljebb az Amerikában már felfutó legújabb platformok lehetnek kevésbé elterjedtek, például Magyarországon és más kelet-európai országokban. A Tik-Tok Amerikában és Nyugat-Európában már 3-4 éve a legnépszerűbb közösségi platformnak számít a fiatalok körében, míg Magyarországra csak 2-2,5 éve gyűrűzött be a népszerűsége. Hasonló késés jelentkezett egyébként a hazai fiatalok körében annak idején a Facebook vagy az Instagram felfutásában, virágzásában és hanyatlásában is, de a mennyiségi adatokban nincs jelentős eltérés. A hazai vizsgálatok szerint a Z generáció tagjai hétköznapokon naponta 6,4-6,7 órát, míg hétvégéken akár 10-12 órát is az online térben töltenek, amely idő jelentős részét a közösségi platformok használata tölti ki.

Ez a képtelenül soknak tűnő idő egyrészt az alvási idő önkéntes csökkentésének, másrészt az egyre általánosabbá váló multitaszkolás, vagyis annak a számlájára írható, hogy a korábbi médiafogyasztási szokásokkal ellentétben manapság egyre kevesebben adóznak teljes figyelmükkel például egy podcastra vagy egy online streamelt filmre, ehelyett végigpörgetik közben a közösségi médiát, esetleg a híroldalakat, csetelnek a barátaikkal. Ennek meg is van a következménye: Guld szerint a kamaszok és a fiatal felnőttek figyelemkoncentrációs képessége csökkenő tendenciát mutat. Akadnak olyan vizsgálatok, melyek szerint „egy átlagos Z generációs figyelmének megragadására mindössze 3 másodperc áll rendelkezésünkre, és ha ez sikerül, akkor is csak 3 percig tudjuk megtartani anélkül, hogy ne adnánk egy újabb hatásos impulzust” – írja könyvében Guld.

Nemhogy a Z, az őket nevelő Y és X generáció sem lett sokkal tudatosabb

Bár Guld említ néhány olyan jelenséget, például a kéretlen reklámok elkerülésére tett erőfeszítéseket, amelyek alapján azt lehetne hinni, hogy a fiatalabbak körében egyre többen kritikusak az online térben eltöltött idővel szemben, ez valójában inkább csak egy nagyon szűk rétegre jellemző. Hiába van az egy évtizeddel ezelőtt bevezetett fear of missing out (FOMO), magyarul a lemaradástól való félelem jelenségének immár ellentétpárja is, a JOMO (joy of missing out), a kimaradás öröme csak kevesek sajátja. Mint azt Guld a saját kutatási tapasztalatairól elmondta,

„a társadalmi státusz, a kulturális környezet és a család jövedelmi helyzete befolyásolja elsősorban, hogyan alakul a kamaszok és a gyerekek médiafogyasztása. A tudatos kimaradás, az önkorlátozás, a mainstreamétől eltérő fogyasztói gyakorlat a jó anyagi körülmények között, elsősorban nagyvárosokban és értelmiségi családokban nevelkedő Z generációsok jellemzője. Egyúttal az is elmondható róluk, hogy az átlagos magyar fiataloknál lényegesen színesebb életet élnek, a szabadidejük eltöltésére összehasonlíthatatlanul több lehetőségük van, felvilágosultabb környezetben szocializálódnak, nagyon jó oktatási intézményekbe járnak, ahol jó szakemberektől szerzik meg az élethez szükséges tudást. Az iskola mellett jellemzően sporttevékenységekben, vagy más önkéntes feladatokban vesznek részt, nyelvet és zenélni tanulnak, egyéb kreatív adottságaikat fejleszthetik. Mind az önkorlátozás, mind a színesebb szabadidőtöltés a közép- és felső középosztály sajátja Magyarországon. A nyakló és kontroll nélküli médiafogyasztási trendek pedig inkább a társadalom alsóbb rétegeire, a perifériára szoruló fiatalokra jellemzők.”

A tudatos szülők gyerekeit is megtalálja a pornó, csak ők nem maradnak vele egyedül

Ami ennek veszélyeit illeti, Guld – akárcsak a nemzetközi eredmények – az összpontosítási képességek csökkenése mellett például a legfiatalabbak sohasem látott mértékű elmagányosodását, a testképük torzulását és az extrém mértékben korai szexualizációt említi. A korábban gyerekeknek szóló nyári médiatáborokban szakértőként részt vállaló kutató épp egy amúgy korántsem a hazai peremvidékeken, hanem az elitnek számító budapesti 12. kerületben tartott táborból hozott erre példát: a táborok egyikében egy 8 éves kisfiú már a második napon elmesélte, hogy az általa ellenőrizetlenül használt telefonon rendszeresen néz pornót.

Noha a mára kisgyerekeket vagy kamaszokat nevelő kései X, valamint Y generációsok – a saját tapasztalataik nyomán – kezelhetnék tudatosabban az internetes platformok hozzáférhetőségét, Guld szerint túlnyomórészt mégsem teszik. Nemcsak fogalmuk sincs arról, hogy a gyerekeik mit néznek és mit csinálnak az online térben, a szülők jelentős része erőfeszítéseket sem tesz, hogy kiderítse. Emiatt egyébként azokat a gyerekeket sem kerülik el a felnőtteknek szánt tartalmak, akik a családi szocializációjuk miatt védettebb helyzetből indulnak, mert „biztosak lehetünk abban, hogy nincs olyan iskolai osztály ma Magyarországon, ahol ne lenne 3-4 olyan gyerek, aki korlátlanul hozzáfér az internethez. Innentől garantált, hogy a többiek is belelátnak. A megoldást emiatt nem a szigorú tiltás, hanem az érdeklődés és a bármire nyitott kommunikáció jelentené.”

Ehelyett az a jellemző, hogy a mára a harmincas-negyvenes éveikben járó szülők úgy bízzák gyerekeiket a digitális bébiszetterre, az okoseszközökön bármikor és bárhol elérhető internetre, ahogy azt a saját gyerekkorukban a tévével megtapasztalták. Csakhogy Guld szerint a két médium között óriási a különbség abban, hogy

„a televízió alapvetően mindig is a felnőttek médiuma volt, és részben még ma is az. Nemcsak abban különbözik az internetes platformoktól, hogy a televíziós tartalmakat professzionális keretek között gyártják felnőtt emberek, hanem abban is, hogy részben a tartalomszolgáltatók, részben a törvényi szabályozás határozza meg, mit és mikor lehet egyáltalán nézni. A gyerekek kiszolgálása nincs komoly hatással a tartalomkínálatra, ha pedig mégis, a hatás a szülőkön keresztül éri el a bemeneti oldalt, vagyis a felnőttek kapuőr szerepet töltenek be.

Az online médiában ezzel szemben a trendek nagy részét kortárs tartalomgyártók állítják be. A tartalom megjelenése, felfutása és lecsengése, valamint fogyasztása egyazon generáción belül történik, sőt, a tévével épp ellentétes irányban, utóbb az idősebbeket is meghódítja. A kapuőr funkció az online térben egyáltalán nem vagy alig-alig érvényesül, ráadásul könnyedén meg is kerülhető.”

Guld szerint éppen ezért csalókák azok a kutatási adatok, amelyek szerint a tévé vagy az abban látható filmek, rajzfilmek még veszélyesebbek is lehettek a gyerekekre, mint az internet. Ez legfeljebb azokban a családokban igaz, ahol az idősebb generáció tudatosan kapuőrnek áll az internet és a gyerekei közé.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: