Az illiberális rendszerekbe bele van kódolva a kirekesztés

2022.09.13. · tudomány

Régen minden jobb volt – mondták már régen is, és tényleg: kolbászból volt a kerítés, még volt becsülete a népnek, nagyhatalmi tényezők voltunk, nem volt ilyen drága a kenyér, aztán jöttek a tudjukkik, és tönkretettek mindent.

Ezt nagyjából a világ bármelyik országában el lehetne sütni, de vannak olyan országok, amelyek történelmileg fogékonyabbak ezekre az elképzelésekre, és persze vannak olyan politikusok is, akik éppen ezekre a nosztalgikus érzésekre alapozzák a kommunikációjukat. A bizonytalan múlt és a még bizonytalanabb jelen természetes módon feltámasztja az emberben azt az igényt, hogy valamilyen kapaszkodót találjon az életben, az egyik ilyen kapaszkodó pedig nem más, mint az illiberalizmus.

A bizonytalanság és az igények

Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE Szociálpszichológiai Tanszékének vezetője egy nemrégiben megjelent tanulmányában éppen ezt az igényt és az erre adott illiberális választ járta körbe. Amint Kende a Qubit kérdésére elmondta, az a bizonytalanság szülte pszichológiai igény, amire ez egy lehetséges választ jelent, teljesen természetes, univerzális vágy, nem speciális nemzeti (magyar, amerikai, orosz stb.) vonásról vagy néplélekről van szó, bár egyes országokban a történelmi múlt felerősítheti ezeket az érzéseket. Magyarország áldozati múltja például kiválóan alkalmas arra, hogy bizonytalansággal töltse el az itt élőket, de bárhol népszerű lehet az az illiberális világmegfejtés, ahol hivatkozási alapot jelenthet a dicső múlt – ilyet pedig nem nehéz találni. Ebbe a sorba illeszkedhet például az orosz birodalmi vágyakozás, az előző amerikai elnök, Donald Trump szlogenje, a Make America Great Again, vagy akár az Orbán Viktor miniszterelnök által ténylegesen illiberalizmusnak nevezett politikai irányvonal.

Igény van rá, de mi az?

Annak ellenére, hogy az illiberalizmusra való igény mögött álló pszichológiai háttér Kende szerint teljesen természetes, az még kérdéses, hogy mi is pontosan az az illiberalizmus. Erre több definíciós kísérlet is született: az illiberalizmus műszót Fareed Zakaria amerikai politológus vezette be 1997-ben, és olyan rezsimeket értett alatta, amelyek egyszerre jelenítik meg a demokratikus és az autoritárius normákat, és amelyekben a kormányzat a szabad választások megtartása mellett nem biztosítja az alapvető politikai és polgári jogokat. Akkoriban a szót jobbára csak a politológusok ismerték és használták, és viszonylag jól körülhatárolható volt, hogy mit értenek alatta, ez azonban azóta elég sokat változott, legalábbis Magyarországon – Orbán ugyanis nem ugyanabban az értelemben használja ezt a szót, mint Zakaria tette annak idején.

„Az illiberális demokrácia magyarul teljesen jól cseng, angolul viszont úgy hangzik, mint egy vérvád” – fogalmazott a magyar miniszterelnök 2015-ben az Európai Parlament 2015 májusában tartott plenáris ülésén, majd 2019-ben Tusnádfürdőn is hosszan beszélt az illiberalizmusról és az európai, illetve a nemzeti értékekről. Az ekkori definíciója szerint a liberális demokrácia addig volt életképes, míg el nem hagyta keresztény alapjait, illiberalizmus alatt pedig azt a szerinte sajátosan magyar modellt értette, amelyben a társadalmi problémákra az állam nem a liberális demokráciák megoldási kísérleteivel próbál választ adni.

Marlene Laruelle francia történész-politológus definíciós kísérlete szerint az illiberalizmus, annak ellenére, hogy nagyban kontextusfüggő, valamennyire koherens magyarázatot képes adni a világ történéseire, és elsősorban a liberalizmus ellenében határozza meg önmagát. Az ebben az ideológiai univerzumban megfogalmazott válaszok nemzetközpontúak, a többség akaratának megfelelőek vagy tekintélyelvűek, értékrendjében pedig a kulturális homogenitást és a hagyományos hierarchikus felépítést favorizálja. Orbán elmélete szerint a liberális demokrácia megbukott, emiatt kell Magyarországon az illiberalizmus felé fordulni, ami – miután kontextusfüggő fogalomról van szó – ebben az esetben a hagyományos európai értékekhez történő visszatérést jelenti („az Európai Unió alapítói is illiberálisok voltak”).

Instabilitás, konfliktusok, diszkrimináció

Kende tanulmányában a Laruelle-féle, meglehetősen tág definíciót használja. Ennek értelmében a kifejezés alatt a liberális demokráciából kiábrándult, azt kritizáló irányzatot ért, és amellett érvel, hogy miközben azok a pszichológiai mechanizmusok, amelyek az illiberalizmus irányába hajtják az embereket, hosszabb távon politikai instabilitáshoz, konfliktusokhoz és diszkriminációhoz vezetnek, éppen az illiberális társadalmakban gyökereznek, így tulajdonképpen öngerjesztő folyamatról van szó – ami azonban egyáltalán nem sorsszerű, csak egy lehetséges válasz a sok közül a mai élet pszichológiai kihívásaira. A kutatásból kiderült, hogy azzal együtt, hogy az illiberális vagy populista üzenetek egy adott csoporthoz és csoportról szólnak, nemcsak az adott csoport nagyszerűségét hangoztatják, hanem egyúttal a többiek alsóbbrendűségét is.

Az illiberális vagy populista rendszerekben így nagyjából kódolva is van a kirekesztés. Azok, akik kifejezetten büszkék egy adott csoporthoz való tartozásukra, gyakrabban fordulnak sztereotípiákhoz, és kedvelik a kettős mércét: a csoporton belül ragaszkodnának az igazságossághoz, hiszen éppen az igazságtalanságtól való félelem az egyik fő oka annak, hogy büszkék a hovatartozásukra, a csoporton kívül azonban már nem követelnének meg hasonló méltányosságot. Erre jó példa a menekültpolitikához való hozzáállás: a csoport tagjai nem érzik úgy, hogy őket is ugyanolyan jogok illetnék meg, mint a körön belül lévőket, ezért kevésbé találják méltánytalannak azt is, ha más jogok illetik meg őket. Kende és kollégái egy korábbi kutatásukban az európai és a nemzeti kötődéseket is vizsgálták, és arra jutottak, hogy azok, akik erős nemzeti identitással rendelkeztek, előítéletesebbek voltak a bevándorlókkal és a muszlimokkal szemben, mint azok a magyarok, akik inkább európai identitásúként tekintettek magukra. Ugyanakkor azok, akik valamiféle európai felsőbbrendűségben hittek, szintén kirekesztők voltak.

Kirekesztés helyett empátia

Viszonylag keveset kutatott jelenségről van szó, ahogy azt a kutató elmondta, egyebek mellett azért is, mert a pszichológia tudománya alapvetően stabil demokráciákban fejlődött ki, így nehezebb is az olyan jelenségek vizsgálata, amelyek éppenséggel a demokráciának vagy liberális demokráciának az alapjait kérdőjelezik meg. A most vizsgált illiberális attitűd, ahogy Kende is hangsúlyozza, nem sorsszerűen alakul ki, és bár félig-meddig történelmi gyökerei vannak, más válaszok is lehetségesek. Ahogyan a kutató elmondta: az áldozati tudat okozta bizonytalanságra és az általa kialakított kontroll iránti igény kielégítésére nemcsak a kirekesztés, hanem a mások szenvedéseire való fogékonyság, az empátia és a befogadás is alkalmas.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás
link Forrás
link Forrás