Egy demokrácia nemhogy illiberális, de még keresztény sem lehet
Lassan hét éve annak, hogy Orbán Viktor szokásos tusnádfürdői beszédében új nevet talált politikai rendszerének leírására: 2014 júliusától magyar fülnek már nem idegen az illiberális demokrácia szóösszetétel. A Nyugattal való szembenállását kifejező, a fejlett társadalmakra jellemző liberális demokráciát megvető elnevezés hallatán külföldön is sokan felkapták a fejüket – nehéz volt elképzelni, hogy ezt a pejoratív jelzőt valaki büszkén használja a saját politikai berendezkedésének jellemzésére, ráadásul még pozitív tartalommal is megtöltse a szavazói számára.
„Mi nem vagyunk liberálisok, és nem liberális demokráciát építünk, hanem kereszténydemokráciát építünk. (...) Mi itt egy kereszténydemokrácia felépítésén dolgozunk, európai hagyományokban gyökerező, azt is mondhatnám, régi vágású kereszténydemokráciáén” – ezt már négy évvel később mondta a miniszterelnök egy 2018 júniusában adott rádióinterjúban. Az illiberális jelző elkopott, új termékre volt szükség, a migrációs válság során elért kampánysikerekből pedig arra következtettek, hogy a kereszténység hangsúlyozása lehet a nyerő.
De lehet-e illiberális és keresztény egy demokrácia? Ez volt a fő témája a CEU Demokrácia Intézetén belül működő Bibó István Szabadegyetem csütörtöki vitaestjének, ahol három különböző hátterű szakértő beszélgetett a vallás és a demokrácia, a hit és a politika kérdéseiről, Ónody-Molnár Dóra vezetésével. Perintfalvi Rita katolikus teológus, a Felszabtér blog és a magyar egyházi szexuális bántalmazásokról szóló, frissen megjelent könyv, az Amire nincs bocsánat szerzője, Csepregi András evangélikus teológus és iskolalelkész és Bencze Mátyás, a TK Jogtudományi Intézetének jogtudósa, a 2019-ben bejegyzett Magyar Ateista Társaság tagja nagyjából minden téren egyetértett a beszélgetés során – ez annak is köszönhető, hogy a másik oldalról senki nem fogadta el a meghívást, így nem akadt védője a régi vágású kereszténydemokráciának.
Az illiberalizmus nyelvi trükk, olyan, mint a népi demokrácia
Ahogy Bencze Mátyás fogalmazott, már azzal beleestek a vita résztvevői a miniszterelnök csapdájába, hogy a valódi jelentéstartalommal nem bíró, kommunikációs blöffként alkalmazott elnevezésekről beszélgetnek. „Ez elsősorban nyelvpolitikai kérdés. A liberalizmust mint filozófiai irányzatot könnyű társítani olyan negatív képzetekkel, mint szabadosság, önzőség, hagyományellenesség vagy anarchia. Persze ez még a filozófiai liberalizmusra sem igaz, nemhogy a politikai liberalizmusra. De erre a konnotációra nagyon jól ráéreztek, és lett belőle egy politikai termék.”
Csepregi András szerint ráadásul ezt a nyelvpolitikai elképzelést egy Magyarországon régóta létező hagyományra építette rá a kormánypárt, ugyanis a demokrácia értelmét szűkítő illiberális jelző ahhoz hasonlít, amikor a rendszerváltás előtt a népi demokrácia szószerkezetet alkották meg a sajátos magyar demokráciaértelmezésre – és ehhez még hozzájön az is, hogy a liberalizmus egy irányított folyamat révén jó ideje szitokszóvá lett Közép-Európa egyes részein, például nálunk is. Az evangélikus teológus felidézte:
„Én a nyolcvanas években voltam teológus hallgató, akkor nagyjából egyszerre olvastam Bibó István Az európai társadalomfejlődés értelme című munkáját, amelyben a liberális demokráciát a létező legjobb rendszernek nevezi, valamint Aczél György A demokrácia nehéz iskola című publicisztikáját, amiben az állampárt egyik vezető gondolkodója elmagyarázta, hogy miért jobb nekünk, magyaroknak ez a népi demokrácia. Orbán Viktor most ugyanerre az effektusra épít, és egy masszív szavazóbázisnak el tudja adni, hogy az illiberális jelzővel mi többé tesszük a demokráciát, mint ami a gyakorlatban is demokratikus politikai rendszereket jellemzi.”
Perintfalvi Ritának a hitleri náci párt jogtudósa, Carl Schmitt szavai jutottak eszébe, miszerint a liberalizmus az egyéni szabadság alapelvére épül, míg a demokrácia alapja a polgárok egyenlősége, vagyis minél demokratikusabb egy demokrácia, annál kevésbé liberális. „Én ezt látom megvalósulni, először a 2011-es húsvéti alkotmány születésével, ami már önmagában szimbolikus jelentőséggel bírt, és ahol már érezhető volt, hogy ezek az egyéni szabadságjogok háttérbe szorulnak a közjóhoz képest” – mondta. Szerinte a kultúrharcos illiberalizmus a 19. század második feléig vezethető vissza, amikor a kereszténységre épülő Európa azzal szembesült, hogy a vallások szépen lassan elveszítik a jelentőségüket a társadalomban, és az egyházak elkezdtek szembehelyezkedni a modernitással, amely folyamatnak része volt a liberalizmus támadása is. „Ebben a folyamatban a politikai küzdelmek és a vallási fundamentalista küzdelmek egymásra találnak, és azt látjuk, hogy már vallási érvelés, biblikus nyelv kerül be az alaptörvénybe.”
Hogy mennyire csak a szavak szintjén mozognak ezek a demokráciaértelmezések, abból is látszott, amikor Orbán Viktor 2018 júniusában meghatározta az épülő kereszténydemokrácia alapértékeit, és gyakorlatilag felmondta a liberális demokráciák jellemzőit. Mint mondta, „nem liberális” demokráciájában az emberi méltóság a legfontosabb, a szabadság feltétlen érték, a hatalmi ágak el vannak választva, de kiemelte a teljes foglalkoztatottságot, a női egyenjogúságot vagy az antiszemitizmus elleni küzdelmet is. Azért hozzátette azt is, hogy „a globális ideológiákat elvetjük, mert hiszünk a nemzet fontosságában, és semmilyen nemzetek feletti, üzleti vagy politikai birodalomnak nem akarunk teret engedni Magyarországon.”
Csepregi szerint a globalizációellenesség már azért is ellentmondásos, mert a kereszténydemokrácia önmagában egy globális mozgalom, ami a második világháború után alakult ki, először a nyugati országokban, tehát Magyarországra ezt a berendezkedést is csak importálni tudjuk. Bencze szerint az illiberális után a kereszténydemokrácia sem több politikai terméknél, amit a kiötlői sem vehettek túl komolyan, hiszen számos jelét adták már annak, hogy ahol a hatalmukat veszélyezteti a kereszténység védelme, ott nem piszkálódnak: a magyar abortusztörvény viszonylag liberális, mert a szigorításával választókat vesztenének; amelyik egyház nem támogatja a kormány politikáját, attól elveszik az egyházi státuszt (elég Iványi Gábor metodista közösségére gondolni), és a kínai keresztényüldözés ellen sem szólalnak fel, mert az ellentmondana a diplomáciai érdekeknek.
A magyar egyházak történelmileg gyengék, és még az a jobbik eset, amikor meg sem szólalnak
Míg a liberális demokrácia fontos ismérve, hogy az állam világnézeti kérdésekben semleges, és nem tesz különbséget a polgárai által vallott hitek és világnézetek között, Orbán Viktor ezzel látványosan szakított, felvállalta, hogy az állam nem semleges világnézetileg, hanem keresztény. Ez megjelent a jogalkotásban, a kommunikációban és az oktatásban is. Hogyan tehette ezt meg?
„Volt már itt sok minden, polgári Magyarországtól kockás inges, kolbásztöltő miniszterelnökig, de ezek nem igazán jöttek be. Most azt mérte fel a miniszterelnök, hogy ez egy olyan ország, ahol a kereszténységnek van egy bizonyos tekintélye, viszont nem igazán erősek az egyházak. Ezek együtt játszanak szerepet ebben az új kísérletben” – mondta Csepregi, majd történeti hátteret adott a gyenge magyar egyházak kialakulására. A legjelentősebb magyar királyok, Istvántól Károly Róberten át Mátyásig mind erős kézzel fogta az egyházat, innen eredeztethető, hogy a magyarországi felekezetek a 20. századra sem tudták annyira megerősíteni érdekérvényesítő képességüket, hogy például a második világháborúban befolyásolni tudják a politikát, és így tudta aztán a világháború után sarokba szorítani őket az állampárt.
„Erre érzett rá a miniszterelnök: tudja, hogy nem kell különösebb egyházi ellenállásra számítani, amikor a kereszténység fogalmát kisajátítja, és a saját politikai szándékai szerint formálja. A kevésbé tájékozott emberek számára a kereszténység így is egy jól csengő fogalom lesz.”
Ahhoz, hogy a kereszténység fogalmának politikai célú kisajátítása ellen fellépjenek, minden magyar egyházban hiányzik a saját vélemény képviseletének és az erős identitás kifejezésének a gyakorlata, ráadásul az egyházak a finanszírozás terén is erősen függnek az államtól, így még kisebb a motiváció az ellenállásra – véli Csepregi. „Amíg a politika látja ezt a kiszolgáltatottságot, addig élni fog vele, kövessen bármilyen ideológiát, ez a politika természete. Hogy ez a helyzet változhat-e 50 vagy 100 év távlatában, az elsősorban az egyházakon múlik.”
Miközben az egyházaknak arról kellene beszélniük, hogy miként építhetünk egy elfogadóbb társadalmat, ami a párbeszédre és a megbékélésre épül, és egyfajta egységet hoz létre, és ebben alapvetők az emberi jogi kérdések, Perintfalvi szerint Magyarországon még az a jobb eset, ha egyszerűen hallgatnak az egyházak, mert amikor megszólalnak, az gyakran az észszerűségüket kérdőjelezi meg. Jó példa erre a 2015-ös menekültválság, amikor a katolikus egyház egy ideig saját tanait meghazudtolva néma maradt, majd Erdő Péter bíboros azzal magyarázta az egyház tehetetlenségét, hogy ha befogadnának menekülteket, azzal az embercsempészet bűnét követnék el. Az egyházak szabadságának korlátozása így a rendszerváltás előtti időkhöz képest annyiban módosult, hogy azt már nem direkt módszerekkel, hanem a vélemények elfojtásával vagy politikailag motivált befolyásolásával érik el.
A Fidesz pápája máig Benedek
A magyarországi egyházak ráadásul úgy szolgálják ki a kormányt, hogy még saját vallási vezetőikkel is képesek szembeszállni. A római katolikus egyháznál például kevés hierarchikusabb szervezet létezik, a magyar kereszténydemokráciában mégis divat lett bírálni az egyházfőt, az Orbánhoz hasonló populista politikusok tevékenységét rossz szemmel néző Ferenc pápát. „A katolicizmusban létezik az engedelmesség erénye, amivel fenn lehet tartani a nagyon erős hierarchiát, hiszen a pápa felé engedelmesnek kell lenni. Érdekes, hogy Magyarországon ez csak 2013-ig volt igaz, amíg XVI. Benedek volt a pápa, és mihelyt megválasztották Ferencet, ez mintha eltűnt volna” – mondta Perintfalvi Rita. Szerinte ezt az ellentétet az egyházpolitikai stratégiában profin felépítették azzal, hogy már korán elkezdtek arról beszélni, hogy Ferenc pápa nem is hű a katolikus értékekhez, gyakorlatilag egy eretnek, és az igazi pápa még mindig Benedek.
A Fidesznek így kapóra jött az a történelmi ritkaság, hogy még él az előző pápa, aki szintén rátesz egy lapáttal az egyházon belüli megosztottságra. „Neki már rég nem szabadna hordania a fehér pápai ruhát, mert az csak Ferenc pápának jár, de Benedek mintha a szimbólumok szintjén is tartaná, hogy ő egyenrangú Ferenc pápával. Ráadásul ő azt mondta, hogy visszavonul, és nem avatkozik bele vitás kérdésekbe. Ehhez képest, amikor Németországban kitört az egyházon belüli szexuális abúzusokról szóló botrány, kiadott egy egész hosszú nyilatkozatot, amiben megint arról beszélt, hogy az 1968-as szexuális forradalom, a szexuális szabadosság, végső soron a liberalizmus az oka az egésznek” – mondta Perintfalvi, aki szerint a konzervatív katolikusok egy része még mindig XVI. Benedeket tartja valódi pápájának, Ferencet pedig ellenpápaként kezelik. Ez olyan hétköznapi helyzetekben is megmutatkozik, hogy például Magyarországon is vannak plébániák, ahová nem teszik ki Ferenc pápa képét, hiába lenne kötelező.
Egy regnáló pápát egy olyan társadalomban lehet igazán figyelmen kívül hagyni, ahol a keresztény identitás leginkább kulturálisan van jelen, és a valódi hívők száma viszonylag alacsony. Bencze Mátyás kutatásai során 15–20 százalékra becsülte a kereszténységüket komolyan megélő hívők arányát a magyar lakosságon belül, míg Csepregi András ezt inkább 10–15 százalékra tenné.
A Political Capital 2018-ban a Fidesz-KDNP szavazóit vizsgálta vallásosság szempontjából, ebből az derült ki, hogy még közülük is csak 22 százalék vallotta az egyház tanításait követő hívőnek magát, miközben a nem vallásos emberek aránya ugyanekkora volt, 51 százalék pedig azt állította, hogy „a maga módján hívő” – a maradék 5 százalék arra szavazott, hogy „nem tudom.”
Perintfalvi szerint ez is arra utal, hogy a Fidesz alaposan bemér mindent, hogy a lehető legnagyobb rétegnek kedvezzen politikájával, vagyis „nem a vallásos identitást kell instrumentalizálni politikailag, hanem a kulturális identitást.” A katolikus teológus ehhez Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök pünkösdi beszédét említette példaként, amelyben arról beszélt, hogy ki a keresztény ember, de mivel nem akarta túlságosan leszűkíteni a kört, azt mondta: „az a keresztény ember, aki meglát egy kéttornyú épületet, és felismeri, hogy az egy templom.”
Aki ezt a fajta kulturális kereszténységet vallja, az sokkal fogékonyabb a kereszténység nevében elhangzó politikai üzenetekre, mint az, aki tisztában van a vallás valódi tételeivel. „2011-ben, a húsvéti alkotmánnyal indult el a kereszténység a politika spektrumába, és erre erősített rá 2015-ben a muszlim menekültek érkezése Európába. Egy közösségnek ugyanis nemcsak olyan identitása van, hogy mi összetartozunk, és az értékrendszerünk szerint definiáljuk magunkat, hanem olyan is, amikor magunkat másokkal szemben határozzuk meg. Tehát én keresztény vagyok, mert én nem vagyok muszlim. Ezért is erősödhetett meg ez a fajta kulturális identitás, amely során egyfajta elhatárolódás történt attól a másságtól, amivel szemben a politika aztán folyamatosan félelmet gerjesztett” – mondta Perintfalvi.
Kereszténydemokrata politika csak egy liberális demokrácián belül képzelhető el
Ha az illiberális demokrácia egy nyelvi trükk volt, akkor a kereszténydemokrácia elnevezés már visszaélésnek tekinthető a politikai kommunikáció eszközeivel – vallja Csepregi, aki szerint kereszténydemokrácia mint politikai tradíció természetesen létezik, de csakis a liberális demokrácia keretein belül. „Kereszténydemokrácia mint rendszer, amit a liberális demokráciától meg lehet különböztetni, ilyen sehol a világon nincs, legfeljebb ott, ahol elfogadják az illiberális demokráciáról szóló politikai szándékot.” Perintfalvi úgy fogalmazott, hogy „egy kereszténydemokrata pártot el tudok képzelni, de kereszténydemokrata államot nem, mert én keresztény emberként is csak egy szekuláris liberális államot tudok elképzelni, ami nem szűkülhet be egy vallási spektrumba, mert az kizárja azokat az állampolgárokat, akik nem tartoznak ehhez a vallási közösséghez.”
Hogy milyen az, amikor egy államhatalom egy konkrét vallás szempontjait képviseli, az evangélikusoknak nem kell bemutatni. Csepregi elmesélte, hogy amikor az 1520-as évek elején megjelent az első evangélikus Magyarországon, az olyan félelmet keltett a magyar országgyűlésben, hogy 1524-ben határozatot hoztak: minden evangélikust meg kell égetni. Egészen a 19. század végéig tartott, amíg Magyarország eljutott odáig, hogy a katolikus egyházzal jogilag egy szintre került a református és az evangélikus egyház, valamint a zsidó közösség. „Amíg Magyarországon nemcsak keresztények élnek, hanem zsidók, ateisták és mások is, akkor ha egy ilyen hangsúly belekerül az alaptörvénybe, az óhatatlanul felidézi azt a veszélyt, amivel az én közösségemben évszázadokig küzdöttek” – mondta Csepregi. A vallási felekezetek megkülönböztetése 1947-ben szűnt meg, amikor az országgyűlés először mondta ki, hogy minden vallási közösség egyenlő a törvény előtt – mivel azonban ez épp a kommunista hatalomátvétel idején történt, az egyenlő jogok egyenlő jogfosztást jelentettek. „Ez egy olyan közeli emlék minden magyar vallási közösség számára, hogy nem alakulhatott ki az a gyakorlati érzék, ami azonnal cselekvésre indítana valakit, amikor például veszélyes módon a kereszténység nevében módosítják az alaptörvényt” – fejtette ki a lelkész-teológus.
„Habermas mondta, hogy egyedül a szekuláris állam lehet a vallásszabadság garanciája, mert egyedül az tudja megakadályozni, hogy az egyik vallás a másik fejére nőjön, és mondjuk erőszakkal kiszorítsa a másikat” – folytatta Perintfalvi. A katolikus teológus úgy látja, hogy azokban az államokban, ahol a kereszténység dominál, a törvényhozás elindult egy olyan irányba, ahol egy bizonyos etika válik mindenki számára kötelező mintává, és ez nem képviseli az ország összes polgárának erkölcsét – erre példa a lengyel abortusztörvény vagy épp a magyar pedofiltörvénybe rejtett homofób módosítók.
A nyugati modellben az egyházak a két véglet között helyezkednek el: üldözve sincsenek, de nem is az állam kitartottjai, hanem civil társadalmi szereplőként jelennek meg. Ez csak úgy lehetséges, ha függetlenek maradnak az államtól, így hitelesen tudnak megszólalni olyan kérdésekben, amelyek az evangéliumból fakadó emberi jogi témákat érintenek. Perintfalvi szerint Magyarországon ehhez képest teljes önellentmondásba kerültek az egyházak ebben a kereszténydemokrata modellben: „Egyre többeket zárunk ki a teljes értékű emberek sorából, mivel az csak a fehér, heteroszexuális, keresztény ember lehet. Aki nem ide tartozik, az ellenség, akivel szemben legitimálhatjuk az erőszakot, a megvetést és a gyűlöletet. Hol lesz ennek a vége?”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: