Lenézett cselédmunkahelyből luxushelyiség: a konyha diadalútja a 20. században
„A konyha a lakásnak az a helyisége, amelyben főznek. Benne van a tűzhely és esetleg valamiféle sütőkemence, vízcsap kiöntővel, a szükséges asztalok, tálasok stb. (…) Közelében legyen a kamra, a cselédszoba és közelben, de azért célszerűen elválasztva, az ebédlő” – írta a Révai Nagy lexikona 1914-ben, majd azt is hozzátette, hogy a konyhát célszerű egy melléképületben elhelyezni, ahogyan ez a régi magyar kastélyokban is szokás volt. Ez nem számított úri huncutságnak: a parasztházakban nyilván megkerülhetetlen volt a konyha, de a kastélyokban és az úri házakban a tulajdonosok jóformán arról sem tudtak, hogy létezik, arról meg pláne nem, hogy mi van benne – szolgálók talán, szakács, konyhalány, meg feltehetőleg valamilyen étel is, de ennyi. Aztán jött az első világháború, és az addig láthatatlan konyha az érdeklődés középpontjába került. Ez elsősorban a felső középosztályt érintette, hiszen akadtak olyanok is, akik még a két háború között is megfeledkezhettek róla, hogy honnan kerül az asztalukra az étel, a parasztházakban viszont egyszerűen hülyének nézték volna azt, aki nem tudja, hogy hol a konyha, és mi történik benne.
A láthatatlan konyha
Hogy mindaddig mennyire nem volt ott, azt jól mutatja az is, hogy a világháború előtti brit ingatlanhirdetésekben gyakran meg is feledkeztek a konyháról: a kert, a tájolás, a szobák fel voltak sorolva, de a hirdetők joggal feltételezhették, hogy a vásárlókat nem fogja különösebben érdekelni, hogy hol és milyen körülmények között dolgoznak a szolgálók. Magyarországon mondjuk nem voltak ilyen szemérmesek a hirdetők: az Ujságban egymást érték az olyan ingatlanhirdetések, ahol még urasági lakások esetében sem feledkeztek meg a konyha említéséről. Phil Lyon, a svédországi Umeå Egyetem életmódtörténésze szerint ez Angliában, de a világon is megváltozott, sőt, Amerikában már a századfordulón új szelek fújtak, a szolgálóhiány miatt ugyanis ott is sokan arra kényszerültek, hogy maguk ragadjanak fakanalat, és ekkor már egyáltalán nem volt mindegy, hogy ezt milyen körülmények között teszik. Magyarországon a háború előtt nagyobb háztartást vivő felső középosztály sok tagja elszegényedett, nem engedhette meg magának a korábbi fényűző életmódot, és emiatt kellett kompromisszumokat kötniük.
Magyarországon sem volt mindegy, de ide lassabban ért el a változás: Angliában a húszas években már egyre elterjedtebbnek számított a maihoz hasonló felszereltségű konyha, még ha nem is futotta rá mindenkinek. Lyon szerint ez egyfelől a cselédhiány miatt alakulhatott így, a kényszerűség mellett viszont a konyha egyre inkább divatossá is vált, nem utolsósorban azért, mert Amerikában egymást érték az innovációk (igaz, itt már korábban sem volt elég cseléd, egyszerűen azért, mert a gyári munka sokkal jobban fizetett).
A hatékonyabb házimunka
Megjelentek a tiszta, modern gáztűzhelyek, a harmincas években hódító útjára indult a villanysütő, az első világháború után pedig az elektromos kenyérpirító és az első konyhai robotgépek is hozzáférhetővé váltak. A máig ismert KitchenAidet 1919-ben szabadalmaztatták, az első kenyérpirító, a Toastmaster pedig 1926-ban jelent meg az amerikai boltok polcain.
Skóciában az új építésű lakások többségében külön konyhát alakítottak ki, méghozzá gáztűzhellyel felszerelve, de ez nem számított egyedi esetnek: a hagyományos európai konyhát elavultnak tekintették, a cél pedig az volt, hogy a háziasszony minél egyszerűbben és hatékonyabban tudja elvégezni a házimunkát. Az eddig elhanyagolt konyhába betört a haladás.
Schütte kisütötte
Margarete Schütte-Lihotzky osztrák építész szerint a „sztenderdizált konyhaberendezést tudományos elvek alapján kell megtervezni”, és azért érdemes kisebb, de jól felszerelt konyhákat építeni, mert ezzel nemcsak helyet és pénzt lehet megtakarítani, hanem időt is, és ez a legfontosabb. Az építész ezt 1922-ben vetette papírra Bécsben, ezeket a terveket fejlesztette aztán tovább Frankfurtban.
1925 és 1930 között tízezer német háztartásban kapott helyet az előregyártott bútorokkal felszerelt frankfurti konyha. Schütte-Lihotzky nem tréfált, amikor tudományos elvekről beszélt: a munkaterület megtervezéséhez a konyhában végzett mozdulatokat is tanulmányozta, és ennek megfelelően tervezte meg, hogy mi hova kerüljön. Az építész ehhez az inspirációt állítólag a német hadihajók konyháiból merítette, ahol minden centi számított.
Fokozódó érdeklődés
Sophie Hochhäusl építészettörténész szerint 1914 után a konyha egyre nagyobb figyelmet kapott, nem véletlen, hogy Schütte-Lihotzky terve Ernst May építész építészeti szaklapjában, a Das Neue Frankfurtban is megjelent. Ez azért sem csoda, mert a tízezer lakásos frankfurti beruházás főépítésze is May volt. Hochhäusl szerint viszont a konyha nem csak az építészeti szaklapokban kapott egyre nagyobb nyilvánosságot, hanem a hétköznapi újságokban és magazinokban is, és ez a trend nem csak Ausztriára vagy Németországra volt jellemző, hanem az Egyesült Államokra, Nagy-Britanniára és Magyarországra is.
A modern konyhával nagyjából egy időben egyre több szó esett a modern étkezésről is: ha már a munkaterületet tudományos igénnyel kellett megtervezni, mérnöki módon kellett összeállítani a menüt is, csak épp nem előre gyártott bútorokból, hanem a vitaminok megfelelő adagolásával. Az erről szóló vita évtizedeken át elhúzódott: volt, aki ezt is csak valami újmódi őrületnek tartotta, hasonlóan a különféle nyerskoszt-diétákhoz és egyebekhez, mások szerint viszont ez képviselte a jövőt.
Tűzhelyek
De térjünk vissza a konyhába! Bár az első gáztűzhelyet már 1825-ben szabadalmaztatták az Egyesült Államokban, az elektromos tűzhely pedig az 1893-as chicagói világkiállítás egyik legnagyobb szenzációja volt, az új találmányok drágák voltak, és viszonylag lassan terjedtek el. Magyar Elek az Ínyesmester szakácskönyvében még 1939-ben is arra panaszkodott, hogy „a villamos főzés lassan (nem olyan gyorsan, mint megérdemelné) nálunk is terjedni kezd, és kilép gyermekcipőiből, melyeket számára a közvetlen vezetékbe kapcsolható kis villanyfazekak vagy a primitív (rezsószerű) főzőlapok jelentettek”.
Eddigre viszont már széles körben elterjedt a gáztűzhely, leginkább azért, mert ahogy az Ínyesmester is írja, a készüléket a Gázművek „csekély havibérért kölcsönadja, mit megtenni az Elektromos Műveknek egyelőre nincs módjában”. Nem ment azért ki a divatból a sparherd (egyéb népszerű nevein sparhert, sőt sparhelt) sem, de a modern konyha gáz vagy villanysütő nélkül már a két háború között is elképzelhetetlennek számított (ennek ellenére a modernnek nevezett konyhákban sem számított ritkaságnak, hogy a gáz- vagy villanytűzhely mellett meghagyták a régi sparherdet is).
Árkay konyhája
Más dolog azonban a reklám és más a valóság: lehetséges, hogy Magyarországon sokan vágytak a modern konyhára, de csak kevesen engedhették meg maguknak. Árkay Bertalan a Tér és Forma című építészeti lap 1928-as számában majdnem ugyanazokkal a szavakkal foglalja össze, hogy mi várható el a modern konyhától, mint korábban Schütte-Lihotzky: ahogyan a gyárakban is „a produkció racionalizálása volt a cél, vagyis, hogy minden munka a lehető legkisebb anyagveszteséggel és a lehető legkevesebb munkával és fáradsággal történjék”, a konyhának is ezt a célt kell szolgálnia.
A modern konyha „kicsiny, hogy a háziasszonynak minden a kezeügyében legyen”, a bútorok lehetőleg falba építettek, emellett fontos kelléke a „megfelelő, könnyen szabályozható és keveset piszkító gáz, vagy villanytűzhely”, valamint „a gáz- és elektromos erőnek a legkülönbözőbb célokra való felhasználása”. Ilyen a már említett pirítóssütő, de Árkay reszelő, hámozó, szeletelő és aprító gépeket is emleget.
A beépített és a mozgatható berendezés
Szép is lenne, ha mindez a rendelkezésére állt volna a két háború közötti magyar középosztálynak: két évvel később, 1930-ban Molnár József szintén a Tér és formában már két osztályba sorolja a modern konyhát, amelyet optimális esetben „szak-gazdaasszonyok” tanácsai alapján terveztek meg (azt is sokatmondónak gondolja, hogy a „franfurti konyha tervezője Lihotzky asszony, vagy a stuttgarti konyha építője dr. Meyer kisasszony”). Akármilyen csábítónak is számít a beépített rendszerű konyha, Molnár megjegyzi, hogy „a mozgatható berendezésű konyhák kizárólagos elterjedtsége köztudomású és ismert”.
Árkay máshogy képzelte el a konyha jövőjét és jelenét: szerinte a Magyarországon elterjedt, 6-7 négyzetméteres helyiségek közelebb állnak a frankfurti modellhez, és a „több évszázados lemaradásért” elsősorban a magyar háziasszonyok konzervativizmusát okolta. „E bajon csak a háziasszonyok nevelése és felvilágosítása segíthet, ami kellő propagandával, háztartási iskolákkal, oktató és szemléltető előadásokkal, ismeretterjesztő könyvekkel és füzetekkel történhet” – írta a Tér és Formában. Sedlmayr Krisztina néprajzkutató szerint propagandából pedig nem is volt hiány: „újságcikkek, kiadványok, ismeretterjesztő előadások formájában bőségesen érkeztek a jótanácsok a háziasszonyokhoz”.
Nagy valószínűséggel persze nem az ő vélt vagy valós konzervativizmusuk miatt maradt el a modern konyha magyar diadalútja: ennek inkább a szűkös anyagi forrásokhoz lehetett köze, nem a sparherd szeretetének. Oktatásból sem volt hiány, hiszen a veszprémi angolkisasszonyok tanítóképzőjében például a főnöknő olyan modern berendezésű konyhát állított fel a növendékeknek, ami teljes mértékben megfelelt az ízlésnek és a kor követelményeinek. A közlemény 1938-ban jelent meg, az erről szóló beszámoló szerint viszont a veszprémi berendezés elmaradt Árkay elvárásaitól, ide ugyanis csak egy takaréktűzhely jutott, igaz, abból viszont csontszínű, piros díszítéssel. Az angolkisasszonyoknál gázról vagy villanyról legfeljebb álmodozhattak.
Reflektorfény
Az osztrák és német törekvések és az Amerikából érkező újdonságok az ismeretlenségből egyenesen a reflektorfénybe emelték a konyhát: miközben korábban szemérmesen megfeledkeztek róla, hogy egyáltalán létezik, Hans J. Teuteberg történész szerint a modern konyha születésével „a ház többi helyiségével egyenrangú, kényelmes munkahellyé vált”. Sőt, még ennél is többé: eltekintve attól, hogy az Árkay-féle propagandisták valami olyasmit kértek számon a magyar háztartásokon, amire egyszerűen nem volt pénz, az azért jelzésértékű, hogy a konyha Budapesttől Bécsen át Londonig az újságok kedvelt témájává vált. Schütte-Lihotzky bécsi konyhabemutatójáról az angol lapok őrjöngő lelkesedéssel számoltak be: a beépített, előre gyártott bútorok praktikumát és esztétikáját is dicsérték, az emberek pedig a húszas évektől a jövő konyhájára még csak nem is egy optimálisan berendezett térként, hanem kifejezetten vonzó környezetként kezdtek gondolni.
A Szövetkezeti Értesítő 1932-ben megjelent cikkében azokra is gondoltak, akiknek nem telik modern berendezésre. A konyha esztétikája című cikkben megpróbálták elsimítani azt a kognitív disszonanciát, amit az Árkay-féle cikkektől feltüzelt, modern konyhára vágyó olvasók érezhettek, amikor nem tudtak villanytűzhelyet vásárolni. A cikk azt javasolja, hogy pucolják le szépen a sparherdet, és ne aggassák tele mindenféle porfogóval a falat – de önmagában az, hogy egyáltalán szóba került a konyha esztétikája, jól mutatja, hogy az olvasókat igencsak érdekelhette a téma. És persze azt is, hogy a magyar olvasók nagy részének, legalábbis a Szövetkezeti Értesítő törzsolvasói többségének bizony be kellett érnie a sparherdtel, haladás ide vagy oda.
Eldugott helyiségből közösségi tér
Amerikában egyenesen odáig mentek, hogy feltalálták az amerikai konyhás házat: ezt a legtöbben Frank Lloyd Wright építész nevéhez kapcsolják, de nem is az az igazán érdekes benne, hogy meggyorsította az étel asztalra kerülését (erre az is jó, ha a konyhában van egy asztal, és azt már rég feltalálták), hanem az, hogy a konyha így a ház központi helyiségévé vált.
Innen pedig már nem volt megállás: amióta megjelentek, a konyhai segédeszközök és gépek is egyre inkább státuszszimbólumnak számítottak, legalábbis annak, aki megengedhette magának. Egy KitchenAid 1919-ben csak valamivel volt menőbb, mint most, az ötvenes évek amerikai konyháiban pedig szabályosan kiállítást rendeztek a különféle csodagépekből. Ehhez mérten némileg meglepő, hogy a 2010-es évek közepétől a brit és amerikai lapok tömegével csodálkoztak rá arra, hogy milyen kiemelt szerepet kaptak a konyhák és a konyhai kütyük a lakberendezésben. Ez azért is különös, mert már az angolkisasszonyoknál is kiemelték a sparherd ízléses színeit, a hatvanas évek amerikai konyhái pedig mindennek számíthattak, csak unalmasnak nem.
A hidegháborús évek alatt a konyhabútorok és a konyha berendezése Amerikában az amerikai álom kézzelfogható megtestesítőjének számítottak, ennek megfelelően a felső középosztályhoz tartozó háztulajdonosok különös figyelmet is fordítottak erre a helyiségre – annál is inkább, mert az egybenyitott konyha és étkező miatt a konyha közösségi térré is vált, és sok esetben az is maradt. A főzőműsorok népszerűségével együtt egyre kedveltebb lett a látványkonyha – és ezzel együtt a konyhától elvárt látvány is átalakult. Meg hát persze az is igaz, hogy berendezés ide vagy oda, a legjobb buli mindig a konyhában van.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
