– A magyar kormány a női egyenjogúság kérdését nem tekinti önálló problémakörnek, hanem a család kontextusában szemléli azt – jelentette ki február 7-én, kedden Genfben Beneda Attila, a Kulturális és Innovációs Minisztérium családügyi helyettes államtitkára, aki egyébként férfi. És bár ezt a nehezen értelmezhető kijelentést az utóbbi években többször is lehetett hallani a magyar kormány képviselőitől, ezúttal különösen furcsán csengett, hiszen nem máshol hangzott el, mint a nők elleni diszkrimináció felszámolása érdekében 1979-ben elfogadott nemzetközi egyezmény, a CEDAW (Convention on the Elimination of all Forms of Discrimination Against Women) bizottságának meghallgatásán. Az egyezményt a világ 189 állama, köztük Magyarország is ratifikálta.

A meghallgatáson a bizottság elnöke, Ana Peláez Narváez többször is felszólította a magyar kormány képviseletében megjelent mintegy 20 fős küldöttség képviselőit és az őket vezető Benedát, hogy mellébeszélés helyett arról adjanak számot, hogyan tartja be Magyarország a mintegy 40 éve elfogadott vállalásait. Az egyezményben rögzített vállalásokról az azokat elfogadó országoknak rendszeres időközönként be kell számolniuk az ENSZ erre a célra működtetett önálló bizottsága előtt. Magyarország idén február 7-én jelent meg a meghallgatáson, ez sorban az ország kilencedik számadása. A szervezet két hét múlva dönt arról, hogy milyen ajánlásokat fogalmaz meg a magyar kormány számára.

Az országok képviseletében megjelenő delegáció meghallgatását megelőző napon, február 6-án Sáfrány Réka, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség igazgatója, egyben az Európai Női Lobbi elnöke, valamint Debreczy Eszter, a Patent és a NANE képviseletében a bizottság előtt elmondták, hogy a magyar kormánynak gyakorlatilag semmiféle szándéka nincs az egyezményben foglaltakhoz híven eljárni. Ennek alátámasztására az alábbiakat sorolták el:

• Magyarországon a kormányzati struktúrán belül nincs olyan önálló testület, amelynek feladata dedikáltan a női egyenjogúsági törekvések előremozdítása lenne.
• A több minisztérium hatáskörébe szétdobált részfeladatok felelősei között nincs érdemi munkakapcsolat.
• A kormányzati kommunikáció nemhogy nem csökkenti a nőkkel szembeni diszkriminációt, a nőkről alkotott sztereotip társadalmi képet, de kifejezetten szítja azt.
• A kormány nem mutat hajlandóságot az együttműködésre a nőjogi civil szervezetekkel.
• Magyarországnak 2011 óta nincs a társadalmi nemi szerepvállalást felszabadító és a nők egyenjogúságát elősegítő akcióterve.
• A kormány mondvacsinált indokokkal kategorikusan elutasítja az Isztambuli Egyezmény ratifikálását.
• A kormány sztereotipikus, a nőket elnyomó normákat közvetít a társadalom minden szintjén.
• A sztereotípiákat erősítő nemi szerepek még az általános iskolákban kötelezően oktatandó tankönyvekből is visszaköszönnek.
• A kormány nem lép fel hatékonyan a nők elleni erőszakkal szemben, amit évről évre jelez a kapcsolati erőszak miatt elhunyt nők és gyerekek magas száma.
• A nőket érő hátrányokkal és erőszakkal szemben nemcsak a társadalmi érzékenyítés hiányzik, hanem a jelzőrendszerben dolgozók képzése is.
• Nem kielégítő a reprodukciós jogok biztosításának gyakorlata.

Ezeket az aggályokat kellett volna eloszlatniuk másnap Genfben a magyar kormány küldötteinek. A delegációban a Belügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium és a Kulturális és Innovációs Minisztérium hivatalnokai kaptak helyet, hogy – mint azt Beneda hangsúlyozta – kellő szakértelemmel képviseljék a magyar kormány álláspontját és erőfeszítéseit. Ez egyúttal jól példázta, amit a jogvédő szervezetek képviselői elmondtak: a kormánynak nincs olyan testülete, amely a női esélyegyenlőség megvalósulását irányítaná és felügyelné.

Az egyenjogúság a magyar kormány szerint csak a család kontextusában értelmezhető

Hosszú felvezető beszédében Beneda kifejezetten hangsúlyozta, majd a kérdések kereszttüzében újra meg újra megerősítette, hogy a magyar kormány a női egyenjogúság kérdését nem tekinti önálló problémakörnek, hanem a család kontextusában szemléli azt. Beneda szerint „a magyar kormány és a magyar társadalom értelmezésében” a női jogok elválaszthatatlanok a családtól és a nők családban elfoglalt szerepétől, és ha érik is hátrányok a nőket, azok abból a természetes körülményből fakadnak, hogy a nők a férfiakkal ellentétben képesek gyereket szülni. (Sáfrány Réka szerint a magyar kormány csupán a nők a munkaerőpiaci hátrányát hajlandó elismerni.)

Bár Beneda és csapata több tagja is megpróbálta a magyar kormány semmitmondó, a kormány családbarátságát hangsúlyozó propagandaszövegével leszerelni a kérdezősködőket, a bizottságot vezető elnök, a spanyol származású Ana Peláez Narváez többször is azzal utasította rendre a magyar küldötteket, hogy mellébeszélés helyett a kérdésekre válaszoljanak, lehetőleg konkrétumokkal.

A beszámolóból kiderült, hogy a magyar kormány azt tekinti a női egyenjogúság biztosítása terén a legfontosabb feladatának, hogy a nők ne szüljenek kevesebbet, mint amennyi gyereket terveztek, csak azért, mert dolgoznak. A családügyi helyettes államtitkár hosszan sorolta, milyen kormányzati intézkedéseket állítottak ennek szolgálatába: 200 milliárd forintból növelték többszörösére a bölcsődei férőhelyek számát, a 8 évesnél fiatalabb gyereket nevelő nők választhatják a távmunkát, rengeteg a flexibilis munkaidőt biztosító munkahely Magyarországon, így a nők foglalkoztatottsága 14,5 százalékkal, 70 százalékra nőtt.

„Bár alapítottak új bölcsődéket, de sok esetben nem ott, ahol igazán szükség lett volna rájuk. A bölcsődei férőhelyek elérhetőségében a valóságban olyannyira nem volt jelentős a javulás az utóbbi tíz évben, hogy az EU-s rangsor szerint Magyarország kifejezetten hátul kullog, ha a 3 év alatti gyerekek intézményes gyerekgondozásáról van szó – róluk jellemzően a szüleik gondoskodnak otthon. Ennek szerintem több, részben kulturális okai is vannak, amelyek közül kiemelkedik az, hogy az elmúlt évtizedekben elég erős a nyomás a magyar anyákon, miszerint 3 éves koráig a gyereknek az anyjuk mellett van a helye. Ezt erősíti a 3 éves korig járó gyes és 2 éves korig járó GYED is. Bár uniós átlagban az intézményes gyerekgondozás költségei Magyarországon nem magasak, de a régióban már közel sem állunk ilyen jól”

– értékelte a Qubit kérdésére a kormányzati beszámolót Iványi Anna, az EMMA Egyesület szóvivője.

A legutóbbi, 2013-as CEDAW-meghallgatás óta a Magyarországon dolgozó nők átlagbére nem közelítette meg a férfiakét („ezen még dolgozni kell” – mondta Beneda), annyi elmondható, hogy legalább a férfiakéhoz hasonló mértékben nőtt. Mindezt Beneda szerint kiegészíti a négy vagy több gyereket nevelő anyák alanyi adómentessége, a 30 év alatt gyereket vállaló nők adómentessége 30 éves korukig, valamint az Európában egyedülállóan nagyvonalú szülés utáni gondozói juttatások (amit az egyenjogúság jegyében egyébként a férfiak is igénybe vehetnek). A fizetetlen reproduktív munka elismeréseként a nők 40 év munkaviszony után nyugdíjba mehetnek, míg a nagyszülői GYED egyúttal arra is lehetőséget ad, hogy a korán nyugdíjba vonult nagyszülők átvállalják a fiatal anyáktól a gyereknevelési feladatokat, így a nők szülés után hamarabb visszatérhetnek a munkaerőpiacra. Azt, hogy a magyar nőknek nem kell azt a kellemetlen döntést meghozniuk, hogy gyereket vagy munkát vállaljanak-e, Beneda szerint egykori főnöke példája bizonyítja a legjobban: Novák Katalin ugyanis családügyi miniszterből lett köztársasági elnök, miközben többgyerekes családanya is egyben.

A többi kérdésben a női érdekvédő szervezet szakértője szerint az elmélet és a gyakorlat még ennél is távolabb áll egymástól. A gyerekgondozási juttatásokat például, mondja Iványi, sokszor úgy veszik fel a gyerek születése előtt az anyánál magasabb jövedelemmel rendelkező, így nagyobb juttatásra jogosult apák, hogy közben a gyereket nem ők gondozzák. Emiatt a nők nem jobb, hanem még rosszabb helyzetbe kerülnek, mert az általuk végzett munka után nem az ő bankszámlájukon landol az elméletben a függetlenségüket javítani hivatott pénzösszeg. Miután a férfiak fizetése Magyarországon közel 20 százalékkal magasabb, mint a nőké, a családi adókedvezményt sokszor ugyancsak a férfiak fizetése után igénylik a családok, ami persze az egyenjogúságon alapuló párkapcsolatok esetében nem okoz problémát, de minden más tovább ront a nők egyébként is kiszolgáltatott helyzetén.

Ami a távmunka lehetőségét illeti, az uniós irányelvek elfogadása a gyakorlatban nem sokat jelent akkor, ha a nők túlnyomó többsége egyébként súlyosan alulfizetett állásokban dolgozik a szolgáltatóiparban vagy a gondoskodásban. Az egészségügyben vagy az idősgondozásban foglalkoztatott ápolók tömegei, a csecsemőgondozók, az óvónők, tanítók és tanárok, áruházi pénztárosok, árufeltöltők vagy éppen a kormányzati szektorban dolgozó ügyintézők tömegei nemigen tudnak élni a távmunka lehetőségével, akár fiatalabb, akár idősebb a gyerekük 8 évesnél.

A nemi alapú erőszak létezésének elismerése a magyar kormány szerint diszkriminatív

„Magyarországon nem fordulhat többé elő, hogy azért nem kap segítséget a családon belüli erőszak áldozata, mert nincs elegendő férőhely” – mondta a helyettes államtitkár, aki a nők elleni erőszak felszámolására tett kormányzati lépések hosszú sorában kiemelte például, hogy ugrásszerűen hétre nőtt a hazai krízisambulanciák száma, emellett 22 átmeneti otthonba menekülhetnek a kapcsolati erőszak áldozatai, és 97-ről mintegy 300-ra nőtt a férőhelyek száma. Emellett a minisztériumok képviselői azt is ecsetelték, hogy a bíróságok és a rendőrség munkatársai, nagyjából ötezren, képzéseken sajátíthatták el, hogyan ismerhetik fel a kapcsolati erőszak jeleit, ennek megfelelően ezek a szervezetek kellő hatékonysággal működnek az áldozatok védelmében.

A kérdés-válasz szekcióból az is kiderült, hogy a magyar kormány nemcsak azért nem fogja meggondolni magát az Isztambuli Egyezmény ratifikálásával kapcsolatban, mert az egyezmény szövegezésében szerepel – a hazai közbeszédben a kormányzati propagandától nem függetlenül jelentősen átpolitizált és félremagyarázott – gender kifejezés, hanem azért sem, mert eleve diszkriminatívnak tartja, hogy törvénybe iktassa a nők erőszakkal szembeni védelmét. A magyar kormány szemében – mint kiderült – nemétől függetlenül mindenki egyformán jogosult a védelemre, és „a magyar kormánynak a nők a fontosak, nem a genderhez kapcsolódó filozófiai kérdések”.

„Ők ezt szimmetrikus dolognak akarják láttatni vagy pedig olyannak, mintha a férfiakat legalább annyira és olyan súlyossággal érintené az erőszak, mint a nőket, pedig ezt sem a számok, sem a nemzetközi trend nem támasztja alá. Elkeserítőnek tartjuk, hogy ezeket a tényeket a magyar kormány nem veszi figyelembe” - mondta Sáfrány a Qubitnek.

A bizottsági meghallgatáson a gender szakok ügye és azon belül a CEU elüldözése is előkerült, amire Beneda válasza az volt, hogy a CEU mást ért gender alatt, mint a magyar kormány, Beneda egyik kolléganője szerint pedig azért kellett megszüntetni a gender szakokat a hazai egyetemeken, mert az ott végzők iránt nem mutatkozott munkaerőpiaci igény. Pedig Sáfrány szerint a gender tudományos megközelítésére továbbra is szükség van, hiszen az államigazgatástól kezdve az oktatáson át a vállalatokig szükség lenne a nemek egyenlősége szempontjából megalkotott politikákra és szabályozásokra, amik alapból is EU-s követelménynek számítanak, és amiket Magyarország a jelek szerint nem igazán képes teljesíteni.

Még keletibb nyitás: Isztambul helyett Peking

Beneda többször hivatkozott arra, hogy a magyar kormány (és szerinte a társadalom is) nem az isztambuli, hanem a Pekingi Cselekvési Programot tartja irányadónak, amit 1995-ben fogadtak el a kínai fővárosban, és aminek 12 kritikus területét (nők elleni erőszak, nők és a fegyveres konfliktusok, nők és a gazdaság, nők a politikában és a döntéshozatalban, intézményes mechanizmusok, nők előmeneteléért, nők emberi jogai, nők és a média, nők és a környezet, valamint a lánygyermek) Magyarország is irányadónak tekinti magára nézve. Ezzel önmagában semmi gond nem lenne; a probléma az Isztambuli Egyezménytől való elhatárolódás, aminek pusztán politikai okai vannak. A magyar kormány ugyanis sem a gender Isztambuli Egyezményben szereplő felfogását, sem a migrációs megközelítést nem szereti, pedig a kifejezetten a nők elleni és a családon belüli erőszakra koncentráló egyezmény már csak átfogó jellege miatt is a leghatékonyabb eszköz lenne a nők védelmére és az ellenük irányuló erőszak megelőzésére.

Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása azt jelentené, hogy köntörfalazás helyett például megfelelő számú férőhelyet kellene biztosítania a kormánynak a családon belüli erőszak áldozatainak. A 300 férőhely ugyanis még regionális összehasonlításban is nevetségesen kevés, az áldozatok legóvatosabb becslések szerint is 200 ezres nagyságrendű számához képest pedig a nullával egyenlő – mondja a női érdekvédelem frontvonalában tevékenykedő Iványi, aki szerint

„emiatt történhet, hogy a krízisvonalat felhívó, átmeneti szállást kereső nőket kapásból megkérdezik, hogy közvetlen életveszélyben érzik-e magukat, mert csak akkor tudnak nekik helyet biztosítani. Csakhogy egy bántalmazott nő ezt jó eséllyel nem tudja megítélni, hiszen sokszor éveket töltött olyan helyzetben, ami a testi épségére vagy akár az életére is veszélyt jelenthetett. Vagy a segélyvonalon többször mondták a hívók, hogy az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatánál (OKIT) azt jelezték vissza nekik, hogy nincsenek krízisben, így nem tudnak elhelyezést intézni nekik, illetve a szerintük nem olyan súlyos helyzetben lévő gyerek nélküli nőket hajléktalan szállóra irányították."

Bár a képzéseket fontosnak tartja, Iványi szerint a hatékonyságukat megkérdőjelezik az utóbbi néhány évben nagy nyilvánosságot kapott családi erőszak esetek, amikor apák mészároltak le láthatáson vagy veszekedés közben gyerekeket vagy épp családokat. Ezek az esetek, mondja Iványi, csak a jéghegy csúcsát képviselik, de jól jellemzik a magyar rögvalóságot, vagyis azt, hogy a bírósági, rendőrségi, gyámhivatali eljárásokban az esetek túlnyomó többségében nem távolítják el a bántalmazót a partner és a gyerekek közeléből. Ehelyett az apa láthatási joga egyértelműen felülírja a nők és a gyerekek biztonsághoz való jogát.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: