Hogyan tanítottak engem? Hogyan tanítok én?
„Amikor egy vegyészmérnök apával és egy olyan anyával, aki bár tanár szeretett volna lenni, az 50-es években ez nem jött össze neki, kiderült, hogy tanárnak készülök, közölték velem viccesen, hogy én vagyok a család szégyene, de igazi probléma azért nem lett belőle” – mondja tanárrá válásának kezdeteiről a most 64 éves Szombatiné Fülöp Ildikó, aki a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-orosz szakán diplomázott 1981-ben.
Hogy miért éppen az orosz? „Akkor nem igazán volt másra lehetőség, az angol, német vagy más nyelvszakokra kellett valami háttér, pártfunkci család vagy Mercedes-kulcs, de oda nagyon kevés embert vettek fel”.
Amikor elvégezte a főiskolát, visszatért Győrbe (egyébként ott is érettségizett a Révai Miklós Gimnáziumban), és 12 évig egy általános iskolában tanított magyart és oroszt, de volt könyvtáros és osztályfőnök is. Csakhogy a rendszerváltás után a legtöbb orosztanár feleslegessé vált, így 1991-ben a Veszprémi Egyetemen (ma Pannon Egyetem) lediplomázott németből. A győri Krúdy Gyula Turisztikai és Vendéglátóipari Technikumban 28 évet tanított, majd a 2020-ban Baksa Kálmán Két Tanítási Nyelvű Gimnáziummá alakult iskolából 2021-ben ment nyugdíjba. Kezdetben magyart és németet, az utolsó 10 évben pedig már csak németet tanított a szakiskolai, a szakközepes, a gimis és a két tannyelvű szakközép osztályaiban. „Más módszerek kellettek a különböző iskolatípusokhoz, de a szakmunkás gyerekek voltak a leghálásabbak mind közül. Én nem vártam hálát tőlük, de tüneményesek a mai napig – mondja Szombatiné, aki végül 40 év tanítás után ment nyugdíjba. – 40 év ebben a szakmában szerintem untig elég”.
Az 51 éves Erőss Orsolya, aki 17 éve tanít, egy Somogy megyei kis faluban, Iharosberényben járt iskolába. Ott, ahogy a 80-as években Magyarországon minden iskolában, az orosz volt a kötelező idegen nyelv, de 9 éves korától a szülei heti kétszer külön angolra vitték Nagykanizsára. „A gimiben meg franciások voltunk, én is meg a testvéreim is, a mostani Batthyány Lajos Gimnáziumba jártam, ami a kettő közül a jobbik volt Nagykanizsán” – mondja Erőss, aki végül az ELTE portugál-francia szakán végzett: 1997-ben franciából, 2001-ben pedig portugálból diplomázott, és a 2004-ben megvédett PhD-je mellett 1998-ban egy franciaországi diplomát is szerzett, ami igazán szokatlan egy átlagos hazai tanári pályához képest. Most a VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tanít.
Besze Borbála 26 éves, a sashegyi Arany János Általános Iskola és Gimnáziumban tanít. Gyöngyösön végezte a gimnáziumot, „ahol nagyon szerettem a tanáraimat. Konkrétan az egyik tanárom volt az, aki nagy hatással volt arra, hogy az egyik szakom az angol legyen”. A gimnázium után az ELTE-n végezte el az angol-magyar szakot, de az Aranyban csak angolt tanít általános iskolásoknak és gimnazistáknak is. „Ez a második évem, mint végzett tanár, de már a gyakorlatomat is ebben a suliban töltöttem, szóval igazából harmadik éve vagyok itt.”
Ami jobb most, mint régen volt
„Nagyon unalmasak voltak az orosztankönyvek, amikből akkor tanultunk, tankönyv szempontjából most ezerszer jobb a helyzet” – mondja Szombatiné arra a kérdésre, hogy mi a legnagyobb könnyebbség ahhoz képest, amikor őt tanították idegen nyelvre. Ez Erőss szerint is így van, hiszen most sokkal könnyebb a nyelvi forrásokhoz hozzáférni: „régen csak a tankönyv volt, legfeljebb hozathattál külföldről újságokat, de bogarászni kellett. Ma sokkal könnyebb a szóbeli kommunikációra lehetőséget találni”.
Szombatiné egyetért: most már „nem a német rokonságtól kell elkérni a német magazinokat, amiben már megfejtették a rejtvényt, vagy hozatni ilyen meg olyan lemezeket meg kazettát”. A technika fejlődését még az alig pár éve végzett Besze is megemlíti – az okostelefonok például, amit ő az órán is használ a gyerekekkel, mindenképpen újdonság a saját iskolai élményeihez képest. A covid miatti karantén külön felgyorsította a sokféle digitális tananyag használatát, de Besze például játszik a gyerekekkel kártyajátékot, tárasasjátékot, szerepjátékot, és ezek mind színesítik az angoltanítást. „A nagy létszámú csoportokban való nyelvtanulás sincs már” – említ Erőss még egy pozitív fejleményt.
Ami rosszabb most, mint régen volt
„Csak hármat? Lenne 103!” – vágja rá Szombatiné arra, amikor arra kértük őket, hogy mondja meg a három legfontosabb dolgot, amiben viszont nehezebb ma a tanárok helyzete. „A gyerekek anyanyelvi kompetenciái sokkal gyengébbek, mint mondjuk 30 éve. Sokkal nehezebb egy bizonyos stilisztikai szint felett nyelvet tanítani. Nem olvasnak, nem ismernek szinonimákat, nagyon gyenge a nyelvi kompetenciájuk, nem ismerik a saját anyanyelvüket. Persze lehet, hogy most meg a problémamegoldó képességük sokkal jobb, mint a 30 évvel ezelőtti gyerekeknek volt, de engem ez nyelvtanárként pont kevésbé érint” – mondja ezt már Erőss.
És míg a franciatanár épp azt magyarázza, hogy az angol nyelv dominanciája miatt nem olyan motiváltak a gyerekek, és egyre kevésbé keresett nyelv a francia, Beszének épp az a kihívás, hogy „az angol olyan szintű világnyelv, hogy a gyerekek mindenféle felületen el tudják érni, ezért kritikus pontja a nyelvtanításnak, hogy én meg tudom-e nekik mutatni, hogy nem elég az, ha csak filmeket és sorozatokat néznek és játszanak, hanem érdemes szisztematikusan is megtanulni egy nyelv konkrétumait”.
Szombatiné egész máshonnan közelít a kérdéshez: ő azt fájlalja, hogy „iszonyú sok dolgot kivettek a kezünkből a nevelés terén, és már nem szólhatok rá úgy a gyerekre”, de az adminisztrációs teher is „túlzás és hülyeség, és ehhez nem kell tanárnak lenni”.
Amit megőriztek abból, ahogy őket tanították
„Nagyon kevés dolgot őriztem meg abból, ahogy engem tanítottak nyelvre, alapvetően teljesen másképp csinálok mindent. Egy dolgot viszont megőriztem: a francia- és az orosztanárom nemcsak a nyelvet tanították, hanem a nyelvhez tartozó kultúrát is képviselték az óráinkon, és ezt én is nagyon fontosnak tartom és próbálom a gyerekeknek átadni” – mondja Erőss arra a kérdésre, hogy vajon megőrzött-e valamit a saját munkájában ahhoz képest, ahogyan őt tanították.
A frissen végzett Besze viszont annál többet őriz még most is abból, ahogy őt tanították. Még az általános iskolában csinálták azt, hogy egy szöveg tartalmát saját szavaikkal kellett visszaadni, és ezt ő is csinálja a saját diákjaival. „Nagyon jól sikerült, mert végre látom azt, hogy gondolkozva beszélik a nyelvet, és nem pedig csak a betanult formákat mondják”. De a disputa módszert is nagyon szerette a gimnáziumban, és szintén beveti saját tanítványaival. „Bármilyen témáról, amit fontosnak tartok, de azért inkább az érettségihez vagy a nyelvvizsgához kapcsolódva szoktam egy-egy csoporttal vitázni. Ezt nagyon-nagyon szeretik a gyerekek, meg én is élvezem”.
Szombatinénak erről a kérdésről is kevésbé a nyelvtanítás jutott az eszébe, inkább a pedagógia alapjainál marad: „valamiféle rendnek azért kell lennie a világban, de nem kemény katonai szigorra gondolok, hanem arra, hogy a munka együtt jár a renddel. Nem lehet idenyúlni, odanyúlni, kapkodni”. Szerette azt is, hogy a gimnáziumban már partneribb volt a tanárokkal a viszony, „de nem bratyizós, hanem, ha valami nagyon fájt egy tanárnak, azt meg merte mondani, hogy »gyerekek, majd egyszer elmondom, ma nem megy a dolog, pocsékul vagyok, dolgozzatok magatok«, aztán kiment egyet sírni, de a lényeg, hogy voltak ilyen emberi dolgok is. És ebből nekem az maradt meg, hogy lehet őszintének lenni a diákokkal, ha olyan a helyzet”.
Ahogyan biztosan nem akarnak tanítani
Na de mi az, amit eleve elvetettek abból, ahogyan őket tanították, amikor elkezdték a pályájukat?
„Tankönyvből nem szeretek tanítani, tehát nagyon utálom azokat a nyelvórákat, hogy nyissuk ki a nyelvkönyvet a 28. oldalon, 1. feladat, 2. feladat, 3. feladat, olvassuk el, fordítsuk le. Na, ez kizárt – mondja Erőss. – Azt akkor sem szerettem, és most is teljesen máshogy csinálom. Mi mindent írás után tanultunk meg, ami hamis képet fest a gyerekeknek a nyelvről. Most először szóban tanítunk, és semmit nem írunk fel a táblára. Ezt egyébként nagyon nehéz megcsinálni, mert a gyerek nem láthat semmit, sem a nyelvtani szabályt, sem a szót – először mindent hallás alapján kell megtanulnia, és amikor már begyakoroltattuk, akkor írjuk fel a szót és a nyelvtani szabályt. Én jól tudtam a nyelvtant annak idején, de sokra mentem vele, mert nem tudtam használni a nyelvet” – idézi fel Erőss, hogy miért vetette el a korábbi nyelvtanítási módszereket.
„Én az unatkozásra emlékszem – idézi fel Szombatiné általános iskolai emlékeit. –Mindig előre tudta az ember, hogy mi fog következni. Vagy a feleltetésre, ami alatt hátra tett kézzel kellett ülni, aztán vagy aludtál rajta, vagy halálra untad, vagy úgy tettél, mintha rohadtul érdekelne. Én azt mondtam erre, hogy na ne, erre a 45 perc az kevés, az élet meg rövid. Pécsett a gyakorló suliban még meg is szóltak amiatt, hogy a feleltetés alatt miért adok a többi gyereknek munkát. Szóval igyekeztem, hogy ne unalmas órákat tartsak, hanem olyanokat, amik lekötik a gyereket.”
Besze óráinak a hagyományosan szervezett, frontális tanítás már csak kisebb részét teszi ki: „én mindig szeretem mentálisan és fizikailag is megmozgatni a gyerekeket. Mindig próbálok keretet adni az óráimnak és azon belül van, hogy felállunk, vagy egy asztalnál dolgozunk, vagy külön a négy sarkában a teremnek különböző feladatokat végzünk, és ezt a diákok is nagyon szeretik”.
Erőss szerint az idegen nyelv a legszabadabb tantárgy az iskolában, így a központosított tanterv a nyelvoktatás területén hozta a legkevesebb változást. „Egy nyelvtanár azt és úgy tanít, ahogy szeretne. Csak egy kimeneti mérés van, az érettségi, de odáig szabad kezet kap. De amiatt, hogy redukálva vannak azok a tankönyvek, amikhez hozzájutunk, illetve szerencsére ez rám nem vonatkozik, mert én kéttannyelvű gimiben tanítok, nem rendelhetnek akármit. A legtöbben a mai napig tankönyvből tanítanak, mint 30 évvel ezelőtt, ami eléggé elegysíkúvá teszi a nyelvórákat” – mondja Erőss.
Kell-e változnia egy tanárnak?
„Nagyon sok rossz bemutató órát láttam, és abból rengeteget lehet tanulni” – mondja Szombatiné. – Amikor ott ül 38 gyerek egy kommunikációs órán, az ember mindig töri a fejét, hogy mit lehet csinálni, hogy minél több megszólalási lehetősége legyen, és hogy mi a cél, hogy mire fogja ezt később használni.”
Besze szerint jól észrevehető, ha valami nem passzol az adott csoporthoz, tehát ha „nem úgy dolgoznak, nem úgy haladnak, ahogy elvárható lenne, akkor muszáj változtatni.”
„Az, hogy mit hogyan csinálok, alpjában véve nem változott, de folyamatosan próbálom érdekessé tenni az órákat és behozni váratlan dolgokat – mondja Erőss. – Van annyi reflexióm a saját munkámról, hogy tudom, mi az, amit elhanyagolok, amit kevésbé csinálok jól, és azt próbálom javítani. Egy-két éve próbálkozom úgy megújítani az órákat, hogy a gyerekeknek közösségi élmény legyen. Ez részben oktatásszervezési változásokat jelent: mozaikmódszer, kooperatív csoportok, projektek, amikor a gyerekeknek ki kell mozdulniuk az iskolán kívülre vagy kommunikálniuk kell más osztályban lévő gyerekekkel, a gondnokkal, akár az igazgatóval, hogy jobban benne éljenek az iskolában. A másik, hogy az aktuális témákhoz úgy próbálok hozzányúlni, hogy minél könnyebben ki tudják fejezni, ami foglalkoztatja őket.”
A nyávogó orsós magnótól a szakadozó internetig
„Szerintem tisztázzuk: soha nem volt rendes felszerelés az iskolákban. Ez ott kezdődött, hogy az idegen nyelvhez kellettek hanghordozók. Mi annak idején orsós magnókkal kezdtük, amik ugye egy idő után már húzták a szalagot. Az iskolatévé nem ért semmit, pláne idegen nyelvből. Inkább manuális dolgokat, például plakátokat készítettünk, meg volt orosz levelezőpartnerünk – idézi fel a 60-as, 70-es éveket Szombatiné arra a kérdésre, hogy milyen változások álltak be a technikai eszközökben és a tantermek felszereltségében és berendezésében a gyerekkorához képest. – Aztán jöttek a digitális táblák, és a sok pályázatból egész jó lett az iskola felszereltsége. Igaz, hogy a tanterem ránk omlik, meg beömlik az esővíz, de hát ez részletkérdés. Meg is kérdezte a tankerület vezetője, hogy nem ismerik a purhabot? De a végére már kezdte fölvenni az iskola azt a képet, mintha a 21. század felé haladnánk” – mondja Szombatiné.
„Elvileg könnyebb hozzájutni a modern technikákhoz, van nálunk is okostábla, de amikor szakadozik a net, meg nyolc percig nem áll fel a számítógép, az egy vicc” – mondja Erőss, aki szerint pozitív változás, hogy „mobilabbak a bútorok; fontos, hogy az asztalokat ide-oda lehet pakolni, és a termek is sokkal jobban felszereltek. Bár ugyanolyan rideg szabályok vannak a teremdíszítéssel kapcsolatban, vagyis hogy mit lehet kitenni a teremben és mit nem, mint régen, mert ha túl sok dolog kerül a falra, akkor, ha leszedjük, jön vele a vakolat, de arra már nincs lehetőség, hogy állandóan újrafessük”.
Respekt és presztízs: a tanár elismertsége régen és most
A tanár szerepének változásait firtató kérdés Szombatinéból váltotta ki a legtöbb indulatot: ő a feletteseitől érkező abszurd elvárásokat tekinti a legmegalázóbbnak. „Az lenne a feladatom, hogy például holnap reggelre mutassam ki a gyerek DNS-éből, hogy kettes matekdolgozatot fog-e írni. Hát elmennek a fenébe. Vagy meg kellett írni, hogy miért abból a tankönyvből szeretnénk tanítani, és akkor megaláznak, nem válaszolnak, vagy válaszolnak egy olyat, amin látszik az abszolút szakmai inkompetencia. Én az utolsó tíz évben pozitív dolgot nem tudok mondani az oktatásról, kivéve a tanítást, a gyerekeket meg a kollégáimat. Bemegyek az osztályba, ott vannak a gyerekek, becsukom az ajtót, és a világ gyönyörű lesz.”
Erőss szerint is „respekt és presztízs tekintetében is nagyon sokat veszítettünk, de ugyanakkor a tanári szerepnek is nagyon másnak kellene lennie, és szerintem ezért is viszonyulnak hozzánk annyira másképpen a diákok. Csak mi ennek az elvárásnak nem tudunk megfelelni, mert annyira meg van kötve a kezünk abban a tekintetben, hogy hogyan kell tanítanunk. Sokkal inkább facilitátori szerepet kellene vinnünk, de a kötött tanterv ezt nem engedi kibontakoztatni. A mi gyerekkorunkban amit a tanár mondott, az újdonság volt. Ma sok helyről begyűjthető az információ, és nem feltétlenül a tanártól érkezik. A nyelvtanár ilyen szempontból speciális helyzetben van, mert a gyerek tőlem fogja megtanulni a nyelvet, azt az internet alapján egyedül nem tudja megtanulni. De minden mást onnan is le tud szedni. A többi tantárgyat tanítóknál ez alapvető nehézség”.
A tanári szoba régen és most
Ami a jelek szerint tényleg örök, az a tanári: a két idősebb tanár szerint a tanári szobák ma is ugyanúgy néznek ki, mint ötven évvel ezelőtt. „Nálunk olyan székeket sikerült venni, amik nem fértek be az asztal alá, mert túl kicsi volt a lyuk, és mivel nem lehetett betolni a székeket, az asztalok tetején balettozva tudtuk csak megközelíteni a helyeinket” – meséli Szombatiné.
„Nem változott semmit. Hatalmas terem, kicsi asztal, óriási kupleráj és infernális körülmények vannak, ahol 70-en ülünk egy teremben – mondja Erőss. – Ennek persze vannak előnyei és hátrányai is ahhoz képest, ahol tantárgyanként vannak a tanárik. Az fontos, pláne osztályfőnökként, hogy találkozz az osztályodba járó gyerekek más tanáraival. A szünetben ketten vagy hárman biztos, hogy odajönnek hozzám, hogy mi van az egyik gyerekkel, aki nem jött az órára, vagy egy másik meg bukásra áll, szóljak már neki” – világít rá a franciatanárnő a zsúfolt tanárik pozitív oldalára.
Azt viszont Besze, Erőss és Szombatiné is egyöntetűen állítják, hogy a tanár-diák viszony a saját iskolai élményeikhez képest pozitív irányba változott, a távolság pedig csökkent. „Azt látom, hogy bizalmi légkör alakult ki. Sokan fordulnak a tanárokhoz, ha baj van. Régen is volt egy-egy ilyen tanár, de most ez teljesen általános nálunk. Mindenki névről ismeri például a gyerekeket, még akkor is, ha nem is tanítja őket” – mondja Erőss.
„Ha történik valami a világban, akkor arról beszélni akarnak” – mondja Szombatiné arra a kérdésre, hogy szó esik-e olyan témákról az órákon, amikről az ő diákkorában még elképzelhetetlen lett volna társalogni. Besze szerint az ő idejében már nem volt olyan, hogy ne lehetett volna egy témát felhozni, de most már magában a tankönyvben is vannak olyan témák, mint a bullying.
„Politikai dolgokról most már lehet beszélni, a rendszerváltás előtt erről nem volt szó. De nem beszéltek demokráciáról vagy sajtószabadságról sem, mi viszont beszélünk a diákokkal ezekről. Én francia civilizációt is tanítok, így, ha szóba kerül Franciaország politikai berendezkedése, azt mindig összehasonlítjuk a magyarral” – mondja Erőss. Nála is gyakran elviszik az órát a gyerekek olyan irányba, ami őket izgatja, és ha ez megesik „akkor hagyom elmenni arrafelé, mert látom, hogy ez olyan, amiről beszélni kell. Idegen nyelven különösen érdemes ilyen témákkal foglalkozni, mert az egy szerep, amibe belehelyezkedsz, és így sokkal könnyebb elmondani, ha például bántottak.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: