Alulfizetettség, fenyegetések, tisztogatás – így kezelték száz éve a pedagóguskérdést Magyarországon
A kiegyezés után egy évvel a népiskolai törvény 300 forintban és némi természetbeni juttatásban határozta meg a tanítók éves jövedelmének minimumát – mai értéken havi kb. 103 ezer forintról van szó, ami az árak ismerete nélkül nem sokat mond, ám annyit mindenképpen, hogy nem ez volt a meggazdagodás útja, de kezdetnek elfogadhatónak tűnt. Maga a törvény is lehetett volna sikeres, hiszen a tanszabadság deklarálása, a nemzetiségekre is kiterjedő anyanyelvi oktatás kodifikálása és a tankötelezettség szankciókhoz kötése messze túlmutatott az 1848-as első magyarországi egyetemes tanítógyűlés célkitűzésein.
„Csaknem lehetetlennek tartom – jelentette öntudatosan a törvény atyja, Eötvös József, három évvel később a parlamentben –, hogy most, midőn a népnevelés ügye a közfigyelmet magára vonta, valaki azon összeköttetést nem látná át, melyben ezen ügy anyagi jólétünkkel, a polgári szabadsággal, sőt az ország biztonságával áll.” A gond csak az volt, hogy a törvényben megállapított bérminimumot a legtöbb néptanító javadalmazása még másfél évtizeddel később, az 1880-as évek közepén sem érte el. A helyzet tarthatatlansága ellenére az 1893-as tanítói fizetésekről szóló törvény lényegében megismételte az 1868-as fizetéshatárokat mint küszöbértéket, és a következő, 1907-es is csupán a pénzromlás mértékét korrigálta valamelyest – ma úgy mondanánk: épphogy követte az inflációt. Ráadásul a bő ötvenezres tanítói-tanári gárdának csaknem háromnegyed része éppen a legalacsonyabb besorolású csoportba tartozott.
A pedagógusréteg mindeközben korántsem volt egységes: tanítók, néptanítók, középiskolai tanárok és felekezeti oktatók, városiak és vidékiek, falusiak és tanyasiak, megannyi csoport eltérő érdekekkel, amit a mindenkori kormányok igyekeztek is kihasználni. Egy részükre a polgári radikalizmus vagy a szociáldemokrata munkásmozgalom, másokra a keresztényszociális-kereszténydemokrata, konzervatív eszmék hatottak. A tanárság és fizetésük ügye az újságok és folyóiratok vitáiból hamar „kicsapott” az utcára. A tanárszervezetek egyre-másra rendeztek tömeggyűléseket olyan előadókkal, mint a társadalomtudós Jászi Oszkár, a drámaíró Bíró Lajos vagy a Népszava tekintélyes szerkesztője, Somogyi Béla. Ady A magyar tanítókhoz címmel nagy hatású verset is írt az egyik gyűlésre, míg Szabó Dezső, Kuncz Aladár és mások pedagógiai tárgyú tanulmányokat közöltek a Nyugatban és más lapokban. (Sőt, Hatvany Lajos még egy tematikus „tanügyi” Nyugat-számot is tervezett, ami csak a felkért szerzők – mint például Babits és Juhász Gyula – késlekedésén úszott el.)
Csak olaj volt a tűzre, hogy pénz helyett hol burkolt fenyegetésekből, megvető lenézésből, hol meg szép szavakból viszont sosem volt hiány. 1910-ben Zichy Jenő, a frissen kinevezett kultuszminiszter például azt felelte a középiskolai tanárok második kongresszusának határozatairól több mint ötszáz küldöttje élén személyesen beszámoló Négyesy Lászlónak a Múzeum kertben, hogy ő személy szerint „azonosítja magát a tanár urak kívánságaival”. Majd rögtön azt is hozzátette, „az államnak anyagi helyzete, […] világossá tette előttem azt, hogy itt valóban vis-majorral kell számolnunk”. Értsd: a pedagógus „státusrendezés” (a köztisztviselőkkel azonos besorolás) csak három év alatt valósulhat meg, cserébe viszont az óraszám növekedni fog, a nyugdíjhoz kötött szolgálati idő (a követelt 30 helyett) továbbra is 35, illetve 40 év marad. És ha ez nem lett volna elég, egy évvel később Tisza István miniszterelnök pártja választmányi ülésén azt fejtegette, hogy mivel a tanítóság erkölcsi és anyagi helyzete szellemi és kulturális teljesítményükkel egyenértékű, nem tartja indokoltnak a fizetésemelést – azaz: mindenki annyit is ér.
A Tanácsköztársaság alatt radikalizálódott pedagógusok Horthy alatt politikai tisztogatás áldozataivá váltak
Erre jött rá a világháború, majd az őszirózsás forradalom, amelynek eredményeként ötvenéves remény teljesedhetett volna be: megvalósult a tanerők fizetési osztályokba sorolása. A pénzromlás azonban hetek alatt el is vitte a növekményt. Érthető, ha a sokéves, évtizedes megaláztatások miatt a pedagógustársadalom, a tanárság nyitottá vált a forradalmak radikálisabb társadalmi és kulturális követeléseire, és jó darabig a Tanácsköztársaság ígéreteire is. 1919. május 14-én a tanácskormány rendelete szolgálati időtől függően heti 300 és 550 koronás (kb. 30 és 55 ezer forint) bért állapított meg a pedagógusoknak, amivel egy csapásra a kor jólfizetett polgáraivá váltak. Vagyis váltak volna, ha nemcsak papíron, de a gyakorlatban is megvalósul a sok évtizedes álom.
Fontosabb fejlemény azonban, hogy a budapesti és városi tanerők egyik radikalizálódott érdekvédelmi szervezete, a Magyarországi Tanítók Szakszervezete a Tanácsköztársaság idején az „érdekvédelmi funkciókat háttérbe szorítva sajátos erőszakszervezetté, a kommün rohamcsapatává” vált – írja Kelemen Elemér neveléstörténész egy 2007-ben megjelent tanulmánykötetében. Ez azt jelentette, hogy a szakszervezet nem csak elméleti, de végrehajtó szerepet is vállalt a tanácskormány „közoktatási programjának” ellentmondást nem tűrő megvalósításában: az állam és az egyház erőszakos szétválasztásában, valamint az úgynevezett átképző tanfolyamok szervezésében. Ez utóbbi a tanerők „tudatának gyorsított átformálását”, azaz ideológiai gyorstalpalóját jelentette, olykor kegyetlen erőszakkal. Aztán a tanácskormány bukásával az arisztokrácia és az egyház szemében kompromittálódott szakszervezet miatt a teljes pedagógustársadalom gyanússá, és így kiszolgáltatottá vált. Vidékről már 1919 őszén, hetekkel Horthy Miklós Budapestre, a „bűnös városba” való bevonulása előtt kegyetlen megtorlásokról, politikai tisztogatásokról érkeztek hírek, és nem egy esetben tanító volt az áldozat. A fővárosi tanerőket csak hónapokkal később, 1920 késő őszén érte utol a módszeres megtorlás, Zilahi Kiss Jenő személyében.
Zilahi Kiss 1910-től állt fővárosi szolgálatban, előbb tanácsi fogalmazó, majd 1918 novemberétől egy kerületi lakáshivatal helyettes tanácsjegyzője lett. Mivel nem „exponálta magát”, a Tanácsköztársaság bukása után, 1919 őszén tanácsjegyzővé nevezték ki, majd egy hónapra rá fizetés nélküli szabadságra ment, hogy Békés megye főispáni hatáskörrel megbízott kormánybiztosává avanzsálhasson, amely hivatalát csak 1920 márciusában, a megszálló román csapatok kivonulása után tudta elfoglalni. Politikai feladata egyértelmű volt: a megye közéletének megtisztítását kellett levezényelnie. Az ellenzékinek igazán nem mondható 8 Órai Ujság megfogalmazása szerint ez annyit jelentett, hogy kirúghat mindenkit, aki „a kommün felidézésében némileg is vádolható”, meg persze azokat a „hivatalnokokat és tanerőket, akik felekezeti okokból nem sorozhatók a keresztény és nemzeti kurzus hívei közé”. Feladatát oly „buzgalommal és erélyesen” végezte, hogy augusztusban a tiszántúli körúton lévő Horthy Miklós benézett a Zilahi Kiss felügyelte Orosházára is. Az igencsak megtisztelt főispán-kormánybiztos a kormányzó tiszteletére rögtönzött díszebéd pohárköszöntőjében mint „az ország második Hunyadiját és [nyilván harmadik] Rákócziját” üdvözölte Horthyt. Mindezt nehéz nem összekapcsolni a két héttel későbbi Budapesti Közlönyben megjelent kormánybiztosi felmentéséről szóló hírrel, meg azzal, hogy október elején máris fővárosi tanácsossá választották Zilahi Kisst. Feladata valójában Budapesten is a tisztogatás lett. Szerencsétlen egybeesés, hogy a népszövetségi kölcsön tárgyalásainak egyik feltétele a már a világháború előtt is közel háromszoros tisztviselői kar radikális csökkentése volt. És akkor a Trianon miatt az anyaországba áramló hivatalnokok tömegéről még nem esett szó. Zilahi Kiss tehát politikai megrendelést teljesített.
Villámkarrierje, ahogy a hivatali ranglétrán egyszerre több fokot átugorva lett tanácsnok, majd pedig egyedüliként a tanácsnokok közül rögtön elvállalta a közoktatási ügyosztályt, sokakat meglepett és felháborított. Ahogyan a fővárosi iskolák pedagógusaival szembeni kíméletlensége is meglepő volt, mivel elvileg éppen az érdekeiket kellett volna képviselnie. Zilahi Kiss a B-listázás végrehajtását nem a tisztviselői kar csökkentésével kezdte, hanem „a tanügyi rendszer átalakítása” címén politikai és vallási alapú elbocsátásokkal indított. A tisztogatási hullám a fővárosi iskolák „destruktív és kommunistagyanús” tanerői mellett hamarosan elérte a „zsidó származású vagy szabadkőműves”, később a „felekezethez nem tartozó” tanárokat, tanítókat és óvónőket is. Adminisztratív módszere az volt, hogy a kipécézett iskolaigazgatók ellen fegyelmi eljárást indított tanárrá minősítve vissza őket, majd többségüket elbocsátotta. A tanítóvá visszaminősített kereskedelmi iskolai igazgatókat pedig átvezényelte polgári iskolákba, ahol nyilván nem volt szabad tanári státusz, így szabadságra küldték, vagyis kirúgták őket. Mindezt egy olyan időszakban, amikor több mint 16, más források szerint 40 ezer iskolakerülő gyerekről beszéltek a szakemberek. A kirúgások és áthelyezések közben rendre abszurd esetek is előfordultak: az egyik elbocsátott igazgató állásába olyan „urat helyeztek, akinek nincsen tanári oklevele, ellenben egyik tánciskolában – előtáncos”. Nem is mindenki törődött bele a méltánytalanságba, sorra indultak a fellebbezések, és nem is mindig eredménytelenül. (1922 őszén például, írta meg a Pesti Napló, Fodor Ernő tanítót 38 hónapi fegyelmi vizsgálat után helyezett vissza állásába a kultuszminiszter.)
Közben Zilahi Kiss hamar ráérzett a pozíciójával járó kellemesebb feladatok ízére is: a Nemzeti Sport tudósítása szerint például a három-egyre végződött BEAC–BSE futballmeccsen – a korban szokásos módon – a második félidő kezdőrúgását ő végezhette el.
„A jövőben az ifjúság nemzeti érzésének ápolására hazafias előadásokat fognak tartani”
A tanácsost nemcsak az iskolákban, de a Városházán is sokak utálhatták, mert nem kellett sokáig várni, hogy valami „érdekesség” előkerüljön a múltjából. Egyszerre két napilap, az ellenzéki Világ és a 8 Órai Ujság 1921. március 13-i száma írta meg, illetve közölte újra Zilahi Kissnek egy 1918. október közepi, vagyis egy héttel az őszirózsás forradalom előtt írt, igencsak forradalmi hangú levelét. Az eredetileg Milotay Istvánhoz, az Új Nemzedék főszerkesztőjéhez címzett nyílt levelében többek között azt indítványozta, hogy szűnjenek meg a rangok, címek és kiváltságok a főrendi házzal együtt; az egyházi vagyonokat államosítsák; amint az 500 hold fölötti birtokokat is; továbbá mivel az oktatás kizárólagos állami feladat, az egyházi és más közalapítványok is államosítandók. Ezek a javaslatok nem sokban különböztek Kun Béla 1919. márciusi szocdem–kommunista pártfúziós feltételeitől. Vagyis pontosan olyan nézeteket vallott akkor, 1918-ban, amilyenek töredékéért most sorra bocsátotta el a pedagógusokat. A botrány elkerülhetetlennek tűnt.
Az Országos Kaszinó szinte már másnap bejelentette, hogy a tanácsos kizárását fontolgatja. Sipőcz Jenő polgármester, miután interpellálták a közgyűlésben, a belügyminiszterhez fordult, hogy küldjön ki igazoló bizottságot Zilahi Kiss a forradalmak előtti és alatti tevékenységének „alapos és mindenre kiterjedő” vizsgálatára. Így az igazoló eljárás (átvilágítás) lezárultáig nem kellett fegyelmit indítania ellene, sem felfüggesztenie állásából. A belügyminisztérium húzta az időt, a Városháza kivárt, a tanácsnokot meg áprilisban „egészségügyi okokból” szabadságra küldték. Május elején azonban a több hete „beteg” Zilahi Kiss váratlanul megjelent egy margitszigeti futóversenyen, hogy a főváros nevében fogadja az eseményre kilátogató kormányzót. A rákövetkező héten aztán elindult az Országos Kaszinó korábban belengetett kizárási eljárása, ami a tanácsnok teljes rehabilitálásával zárult. A részletekről csak annyi derült ki, hogy „nem az egykori levél, hanem Zilahi Kiss jelenlegi magatartása volt a döntő”. A fegyelmi ügyében vizsgálódó bizottság jelentéséből még ennyi sem szivárgott ki. Az viszont igen, hogy a belügyminiszter „magáévá tette a jelentés megállapításait”, mert augusztusban hivatalosan is lezárta az ügyet.
Pihenés helyett Zilahi Kiss minden korábbinál aktívabb fokozatra kapcsolt. Páros lábbal beleszállt a fővárosi tankönyvpiacba, a tanítónők iskolai öltözködésébe, és körlevélben értesítette a főváros valamennyi iskolájának igazgatóját, hogy „a jövőben az ifjúság nemzeti érzésének ápolására hazafias előadásokat fognak tartani” a Városi Színházba kivezényelt nebulóknak. Olyannyira komolyan gondolta, hogy a „háború és kommunizmus mértéktelen lelki rombolásainak enyhítésére” szolgáló előadásokat eleinte maga Zilahi Kiss tartotta, és csak később bízta meg e feladattal – a Horthyt budapesti bevonulása alkalmával verssel köszöntő – Majorné Papp Mariskát, a későbbi színész- és rendezőlegenda, Major Tamás anyját. Tisztséget vállalt az Ébredő Magyarok Egyesületében úgy, hogy közben még két évi tagdíjjal tartozott a Demokrata Körnek, amiből állítólag „elfelejtett kilépni” – az utóbbi szervezetben való tagságért különben szintén elbocsátott jó pár pedagógust. És közben egyre kíméletlenebbül folytatta a „destruktív elemek” elleni hajszát. Ámokfutása már a Városházán is visszatetszést keltett, Buzáth János alpolgármester például 1921 októberében azt kérte, hogy a tanügyet (Zilahi Kissel együtt) vegyék ki a feladatköréből. Megelégelte, hogy a tanügyi tanácsos neve sajtóperekkel és vállalhatatlan ügyekkel összefüggésben napi rendszerességgel forgott a sajtóban. Zilahi Kiss ugyanis sorra beperelte azokat, akik felemlegették 1918-as múltját; beperelte Az Estet, amiért egy róla szóló cikkhez leközölték az arcképét; és beperelt bárkit, aki útjába állt. És erre jött még csak a zsidózó papagájának híre.
Kidó, gidó, Kató vagy zsidó?
A kabaréba illő történetet elsőként a Pesti Napló írta meg, 1922. január 3-án egy kis színesben, miszerint az Állatkert ajándékba kapott különleges madara rendre magára vonja a látogatók figyelmét: „Minduntalan felborzolja a tollát és messzehangzóan rikoltja: Zsidó! Zsidó! – Ez az egyetlen szó a szókincse.” A rövid tudósítás igazi szenzációja azonban az adományozó megnevezése volt: a főváros tanügyi tanácsnoka, vagyis osztályvezetője, amit díszes tábla is hirdetett a madárkalitka rácsán: „Zilahi Kiss Jenő ajándéka”. Mivel év eleje volt, az olvasó joggal hihette, hogy valami rosszízű újévi tréfáról van szó. Ám három nappal később, „Megbüntették az Állatkert antiszemita papagáját” címmel a napilap hosszabb, immáron szignózott cikkben tért vissza az ügyre. Innen tudható, hogy a Városházán nagyon is komolyan vették a Pesti Naplóban újévkor megszellőztetett esetet, sőt felháborodva méltatlankodtak, hogy „ezúttal a zsidók nem akarták megérteni a tréfát és mozgalom indult meg az Állatkert teljes bojkottálására”.
A részletes riport szerint az ugyancsak felháborodott Berczel Jenő városgazdasági tanácsnok rögtönzött vizsgálóbizottság élén ki is ment az Állatkertbe, hogy „segítsen a dolgon”. A helyszínen csatlakozott hozzá Hilbert Jenő, az Állatkert megbízott igazgatója, Czerva Frigyes, a madárosztály ornitológus vezetője, az ajándékozó nevében pedig Laczó Viktor tanácsjegyző is, hogy közösen tájékozódjanak a „nyilvánvalóan hazug provokáció” ügyében. A korábbi cikk miatt a főhelyéről időközben eldugott madarat tehát elővezettették egy kalitkában, és megkezdődhetett a hivatalos vizsgálat. A riadt papagáj eleinte némán pislogott, és ahogy később Az Ujság fogalmazott, „sem cukorral sem felberzeléssel nem lehetett reávenni, hogy a száját kinyissa.” Némi tanakodás után valahogy rábeszélték a tanácsjegyzőt, hogy „előrikácsoljon” a papagájnak, hátha a madár nem érti, hogy csak azt akarják tőle, hogy megszólaljon. Bárhogyan is, a hivatalnok többszöri próbálkozásától – a riport szerint – feldühödött szárnyas egyszer csak felborzolta a tollát és megállás nélkül rikoltozni kezdte az egyetlen szót, amit tudott, újra meg újra.
„Mintha nem zsidót mondana. Rosszul lehet érteni”, idézi Berczel tanácsnokot a lap. A bizottság osztozhatott a bizonytalanságában, mert előre-hátra lépkedve, különböző távolságokból kezdték fülelni a fennhangon zsidózó madarat. Egyikük kidót hallott, esetleg gidót, másikuk meg inkább kadót, vagyis egyáltalán nem voltak biztosak a kérdéses madárszó kiejtésében: a vizsgálóbizottság vezetőjétől várták a végső megállapítást. Berczel rövid gondolkodás után elő is állt az összegzéssel, miszerint „a papagáj nem tud tisztán beszélni, valószínűleg Katót akar mondani, de beszédét nagyon félre lehet érteni. A papagáj tehát nem elsőrendű klasszis.” Ám, hogy a további szóbeszédnek mégis elejét vegye, a tanácsnok elrendelte, hogy a madarat a többi közönséges papagáj közé helyezzék; távolítsák el az ajándékot jelző táblát; az állatkerti személyzetnek pedig „kiadatik az utasítás, hogy bárki érdeklődik a papagáj után, nem szabad megmutatni a kedves humorú tanácsnok ajándékát. A bizottság meg van arról győződve, hogy a környezet jó hatással lesz a jámbor állatra, és hamarosan el fogja felejteni azt a szót, amely neki annyi bajt okozott.”
Az ellenzéki lapok kedvükre élcelődtek. Az Ujság például azt emelte ki, hogy a beszédes madár elajándékozásának ténye már önmagában is a tanácsnok jobb belátásra térését bizonyítja, elvégre ajándékozhatta volna a Nemzeti Múzeumnak vagy az Akadémiának, „de Zilahi úr, mint bölcs férfiú, úgy gondolkozott, hogy egy ilyen, folyton zsidózó kétlábúnak csakis az állatkertben van a helye”. Vagy, hogy a szerencsétlen madár is B-listára került, mivel eltávolították állatkerti állásából. A Borsszem Jankó egyik áprilisi száma Zilahi Kiss papagája címmel még egy gúnyverset is közölt egy ismert kuplé dallamára.
De akadt olyan lap is, amelyik éppen azzal mentegette a „kedves humorú tanácsnokot”, hogy barátait a hegedűjátéka mellett már jóval a forradalmak előtt is szórakoztatta a papagájával. A különös énekű madár sztoriját a Corriere della Sera is átvette, az olasz napilapon keresztül pedig állítólag Amerikába is eljutott a bizarr történet – Így elvileg az sem kizárt, hogy a zsidózó papagáj története Indiana Jones náci karlendítéses majmához is adalékul szolgálhatott. A tanácsnok viszont, bármily különös, de nem indított sajtópert. Inkább szociális érzéketlenségét csillogtatta meg. Elrendelte, hogy a tanítók a fővárosi iskolák diákjaitól gyűjtést rendezzenek a kormányzó lánya, Horthy Paulette nászajándékára. A fillérekből összehordott adományokból tervezett százezer koronás ajándékot pedig maga a tanácsos adta volna át. 1922. április 1-én, két nappal az esküvő előtt azonban IV. Károly váratlan halála meghiúsította a nagyívű tervet. Az összegyűjtetett pénz további sorsáról nem írtak a lapok.
Aztán 1923 nyarán, a Városházán nyílt politikai konfliktusra került sor. Amikor a szélsőjobb többség Zilahi Kisst érdemei elismeréseként alpolgármesterré választotta, a közgyűlés ellenzéki tagjai (56 fő) tiltakozásul lemondtak a mandátumukról. Valójában „állandó alpolgármesteri hatáskörrel felruházott tanácsnok” lett, még ha következetesen alpolgármesterként aposztrofálta is magát. De nem sokáig tehette, mert 1924 tavaszán az Ébredők egyik alelnökeként aláírt egy petíciót, amit nem kellett volna.
Egy korrupciós ügy jelentette a vesztét
Az ügy két évvel korábban, megint csak 1922 áprilisában kezdődött: az akkori belügyminiszter, Klebelsberg Kunó vizsgálatot indított a nyolc halálos áldozatot követelő erzsébetvárosi bombamerénylettel erősen gyanúsítható Ébredő Magyarok Egyesülete ellen. A fajvédő egyesület válaszul falragaszokkal árasztotta el a fővárost. Bár a rendőrség leszedette, letépdeste szinte valamennyit, az Ébredők brosúrában terjesztette tovább, és több jobboldali lap is gondosan leközölte a gyűlölködő szöveget, ilyen mondatokkal a belügyminiszter ellen: „Ez a hermafrodita politikus liberális ösztönének engedve mindenáron fojtogatni akarja a keresztény irányzatot, melyről kijelentette, hogy szárazföldre dobott vízinövény”. A plakát miatt Klebelsberg azonnal sajtópert indított a megszövegezők ellen, aminek első tárgyalását 1924. január elejére sikerült kitűznie a büntetőtörvényszék hírhedt Töreky-tanácsának.
Aznap történt, hogy az egykori Ébredő-falragasz és brosúra aláíróihoz csatlakozva többen (köztük Zilahi Kiss is) aláírtak egy, a vádlottakat támogató politikai nyilatkozatot, amit kiadtak az MTI-nek. A gond az volt, hogy az alpolgármesteri tanácsnok – köztisztviselőként – ilyet nem tehetett volna. A belügyminiszter (Rakovszky Iván) másnap felfüggesztette hivatalából Zilahi Kisst, és fegyelmi eljárást indított ellene. A sajtópert ugyan a címzetes alpolgármester 100 ezer koronás (kb. 70 ezer forint) pénzbüntetéssel megúszta, mivel bocsánatkérését – szóban és írásban – Klebelsberg elfogadta, ejtették ellene a vádat. A városházi fegyelmijét viszont már nem, mert másodfokon – legalább formailag – elmarasztalták, állásába való visszahelyezése mellett írásbeli megrovásban részesült. A fegyelmi eredménye egyébként nem lehetett kétséges, mivel a fegyelmi bizottságban több Ébredő-tag is szerepelt, sőt egyikük, Csilléry András szintén aláírta a kérdéses petíciót.
A politikai légkör azonban, ha lassan is, de változott. Így is még majdnem egy év kellett hozzá, hogy megszabaduljanak az apránként a bethleni konszolidáció számára is kényelmetlenné vált „pedagógusnyúzó” köztisztviselőtől. Amibe végül belebukott, az egy szimpla panama, ma úgy mondanánk, korrupciós ügy volt. 12 tanszerkereskedővel titkos megállapodást kötött, hogy bizonyos jutalék fejében kötelezni fogja a főváros valamennyi, hatáskörébe tartozó iskolájának diákjait, hogy taneszközeiket kizárólag tőlük vásárolják meg. A tanévkezdéskor kiadott körrendeletében fel is sorolta a kiválasztott kereskedéseket. Aztán ahogy az lenni szokott, a konkurencia hamar leleplezte és felnyomta az alpolgármesteri tanácsost. A botrányt csak úgy kerülhette el, hogy városházi takarékosság címén őt magát is B-listára tették. Nyugdíjazása további egy évig húzódott, mert a közgyűlésen a nyugállomány mellé a szokásos, „érdemeit elismerő” formulát tartalmazó határozatot egyszer sem sikerült tárgysorozatba vetetni. Végül csak a nyugdíjat szavazták meg.
Az utolsó hír, ami fellelhető Zilahi Kiss Jenővel kapcsolatban, az, hogy 1949-ben feljelentést tett a rendőrségen, mivel betörtek Fő utcai lakásába, és ellopták a hegedűjét. Az „antiszemita” papagájának sorsa viszont homályba vész. Ugyan a Népszava még 1923 novemberében azt írta róla, hogy az Állatkertben a néma papagájok közé száműzött madár búskomorságba esett és „jobblétre szenderült”, más lapok még két évvel később is látni vélték Katót, a „kurzuspapagájt”.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: