„Fülünkben hallik a zümmögés, tüdőnk megtelt az édes illattal, és mélyen, nyugodtan alszunk el”
A Dunára, a hegyekre és a Szentendrei-szigetre néző vörösre festett faház kertjében álló méhes dolgozói május utolsó hétvégéjén javarészt már akácot hordanak. Délelőtt fél tízkor a Kada-csúcs alatt akkora a légiforgalom, mint a londoni Heathrow-n a legzsúfoltabb napokon. Vagy még nagyobb, mert egy átlagos méhcsaládban a gyűjtést végzők létszáma nyár elejére akár az 50 ezret is elérheti. A Visegrádi-hegység keleti vonulatához tartozó, Szentendrétől északra magasló Nyerges-hegy csúcsa alatt 20 méhcsalád szorgoskodik napfelkeltétől kora estig, a Leányfalu felé vezető műút zaját a több százezer gyűjtő méh zúgása semlegesíti.
Az álló méhészetben, mint a neve is mutatja, a dolgozók azt gyűjtik, amit találnak, abban a sorrendben, ahogyan tavasztól nyár végéig a természet, pontosabban az időjáráshoz is igazodó virágkalendárium diktálja, és a méhész nem utaztatja a kaptárakat akácosról repceföldre, gyümölcsültetvényből hársligetbe.
A Qubitet a Kada-csúcs alatti – kertestül, házastul – alig pár száz négyzetméteres, de annál vadregényesebb birtokán vendégül látó Weiner Sennyey Tibor klasszika filológus, költő, esszé- és drámaíró azután kezdett méhészkedni, hogy műfordító párjával a 2010-es évek derekán kénytelenek voltak feladni drága pesti albérletüket, és kiköltöztek Szentendre zártkerti övezetébe.
A világválság és a fészek-mézkamrás mézeltetés
Eleinte csak paprika- és paradicsomneveléssel próbálkoztak, hogy megtermeljék a konyhára valót. Mint Weiner Sennyey mondja, „jó bölcsészként mindent elolvastam, mindent kritikusan szemléltem, mivel nem voltam túl tapasztalt, annak ellenére, hogy falun nőttem fel”. A csermajori tejipari szakközépiskolában összeszedett szakirányú ismeretei és az Abdán töltött gyerekkora miatt mindenesetre a biológia alapvető törvényszerűségeit már ismerte, amikor Lali nevű kutyájával a Kada-csúcs körüli sétáinak egyikén betévedt a környék egyetlen méhészéhez. Először csak mézet vett, aztán, mint a mesében, beállt méhésztanulónak egy esztendőre.
„Vannak persze mindenféle méhésztanfolyamok, de javaslom mindenkinek, aki komolyan gondolja, hogy menjen el, kéredzkedjen be valakihez, aki régóta ezzel foglalkozik, mert mint minden más mesterséget, a méhészkedést sem lehet pusztán könyvekből vagy videókból pár hónap alatt megtanulni. Kell legalább négy évszak a méhekkel ahhoz, hogy el lehessen dönteni, valóban akarja-e ezt az ember” – mondja Weiner Sennyey.
A Misi bácsiként emlegetett szentendrei méhésztől eltanult alapokon, de a buddhista közgazdaságtan és a nemnövekedés alapelveit követve, a természetes kasok életciklusát imitáló fészek-mézkamrás-mézéltetés szabályai szerint méhészkedik, és boconádi keretes kaptárakban tartja méhcsaládjait.
„Sosem pörgetem kopaszra a kaptárakat, mézből és propoliszból is csak annyit veszek el, amennyi nekünk kell, a nyár első harmadától pedig egyre többet hagyok meg nekik, hogy időben felkészülhessenek a télre. Mivel álló méhészetről van szó, vagyis nem monokultúrákból hordanak, a virágzás sokfélesége is erősíti őket, a méhes közvetlen környezetébe telepített, tavasztől őszig folyamatosan virágzó diverz méhlegelő is ezt szolgálja” – mondja Weiner Sennyey. Meggyőződése, hogy „amikor a történelemben az ember partnerként tekintett a méhekre, mindig virágzó volt viszonyunk, amikor viszont kiraboltuk őket, mindig katasztrófa lett a végeredmény”.
„Méheink természetes ritmusából az fakad, hogy a napfordulókhoz és az időjáráshoz igazodva, télen behúzódnak, tavasszal kiáramolnak, fejlődnek, szaporodnak, nyáron gyűjtenek, ősszel rendeződnek, és kezdődik minden elölről. Ez a körforgás, amihez a jó méhésznek is alkalmazkodnia kell. Kénytelen odafigyelni és együtt élni méheivel, mindeközben egyszerre látja a természet körforgását kicsiben és nagyban. Az ilyen alapos, részletekbe menő, elmélyült tevékenység nemcsak a külső megfigyeléseket erősíti, hanem befelé is irányítja a figyelmet”.
A bölcsész méhész szerint nem véletlen, hogy az ökológusok egyre többször figyelmeztetnek arra, hogy az antropogén klímaválság első áldozatai a beporzók lehetnek. Ennek a környezetszennyezés mellett első számú oka a mohóság. A méhszegény Nyugat-Európában, Amerikában és a hamisítások miatt is hírhedt Kínában ipari léptékben művelt méztermelés lényege, hogy az utolsó cseppig kipergetik a mézet a kaptárakból, a rovarokat pedig monodiétán tartva, mesterséges cukrokkal táplálják. Ennek eredményeként egy méhcsalád akár 100 kilogramm mézet is termel egy szezonban, holott régen már 20-40 kiló is csúcsnak számított. Weiner Sennyey méhei is nagyjából ekkora mennyiséget termelnek meg, a vegyes virág- és akácméz mellett például a költő-méhész által kadai néven megénekelt szentendrei vadrózsából (Rosa sancti-andreae).
Méregmentes háztáji
Mint azt a Qubiten többször megírtuk, a méhek legjelentősebb, általánosan elterjedt parazitája a varroa atka (Varroa destructor). Ez az atka a keleti mézelő méhfajról (Apis cerana) a hatvanas években került át a másik, a világ nagyobb részén tenyésztett, a nyugati mézelő méhre (Apis mellifera). A parazita ellen korábban kénes füstöléssel, illetve a kaptárak vegyszeres, a méhekre is halálos fertőtlenítésével védekeztek. Az oxálsavas, illetve ózonos módszerek ezeknél nagyságrendekkel kíméletesebb, mégis hatásos, igaz drágább és időigényesebb beavatkozások.
„Kén helyett oxálsavas szublimációval és ózongenerátoros fertőtlenítéssel védekezünk a kórokozók ellen” – mondja Weiner Sennyey, miközben az emblematikus háló kalapból és a sportvívók plasztronjához hasonló felsőruházatból álló méhészgúnyát ránk aggatva felkészít minket a méhekkel való testközeli találkozásra.
Weiner Sennyey hagyományos füstölőjében a dunai uszadékból böngészett „kidőlt fűzfák pudvás” maradékét használja, nem pedig a méhészeti szakboltokban kapható különféle matériákat.
„Azt tapasztaltam, hogy az ilyen füst inkább készteti őket az erdőtüzek elleni ősi védekező viselkedésre, ilyenkor a mézhólyagjukat telítve nyugalmasabbá válnak, a szúrás helyett pedig arra koncentrálnak, hogy kivárják, amíg elmúlik a vészhelyzet” – mondja. (A méh a mézhólyagjában szállítja haza a nektárt, és azt a lépek sejtjeibe tölti.)
A méhszúrás azonban szerves része a szentendrei méhes mindennapjainak is: Weiner Sennyey idén még csak félszáz fullánkot húzott ki különböző testrészeiből, de tavaly háromszor ennyit. Elmondása szerint megszokható, de azért sok fájdalmas szúrást volt kénytelen elviselni.
Mert ugyan kétségtelen, hogy akadnak olyan méhcsaládok, amelyek agresszívabbak az átlagosnál, és még a békésebb természetűek is mérgessé válnak, ha a Dunán áttévedve virágzó repcetáblát találnak, az esetek többségében mégis a méhész ügyetlenkedi el a dolgot. „Nem használok kesztyűt, pedig ajánlott, de nekem még a legvékonyabb is túl vastag, nem érzem benne, hogy milyen erősen fogom meg őket, így viszont óhatatlan, hogy megszúrjon egy-egy”.
Apiterápia
Bár a laikusok többsége hajlamos döngicsélésnek vagy zümmögésnek hallani a méhek hangját, Weiner Sennyey méhese kifejezetten zajos – olyan, mintha közepesre állítottuk volna a hangerőt egy Forma-1-es autóverseny tévés közvetítését nézve. Hordási szezonban, amikor jó az idő, állítólag ez az általános akusztikai állapot napfelkeltétől napnyugtáig a kaptárak pár méteres körzetében.
A gyakorlati tapasztalatait és a méhészet kultúrtörténetét feldolgozó essszéit a Méhészet szaklapban publikáló Weiner Sennyey jelenleg még csak saját magán és baráti körén alkalmazza az apiterápia akusztikai verzióját, de tervei között van egy a méhekkel való gyógyítás teljes spektrumát lefedő apiterápiás ház építése is.
A méz és az antibakteriális és antivirális szerként is hatásos propolisz mellett viaszt, méhpempőt és méhkenyeret is előállító méhész-bölcsész szerint „a méhméregterápiáról kevesebben hallottak, holott igen komoly eredményeket értek el vele reumás vagy szklerózissal küzdő betegeknél. A méhek által kibocsátott, átszűrt levegőt eredményesen alkalmazták asztmás betegeknél, és kevés megnyugtatóbb dolog van, mint egy méhesházban, vagy ahogy ma divatosabb nevezni, apiterápiás házban a méhek zümmögése mellett pihenni. Ami nekünk, méhészeknek már természetes és fel sem tűnik, az a legtöbb embernek maga a csoda. Az biztos, hogy amikor szezonban végig dolgozunk egy napot a méhekkel, este, amikor lehajtjuk fejünket, még fülünkben hallik a zümmögés, tüdőnk megtelt az édes illattal, és mélyen, nyugodtan alszunk el”.
Anya csak egy van
Az átlagosan 3-4 hónap élettartamú dolgozók korcsoport szerint végzik munkájukat. A legfiatalabbak takarítanak, etetik leendő testvéreiket, később vizet hordanak, és csak körülbelül három hét elteltével kezdenek el nektárt gyűjteni.
Weiner Sennyeytől azt is megtudjuk, hogy a csak laikusok által királynőnek nevezett, életükben egyszer megtermékenyített, de akár tucatnyi évet is megélő anyák gondoskodnak a populáció létszámának fenntartásáról: a fiasításnak nevezett peterakás, mellett adott esetben az új otthon keresésére, illetve az új család alapítására szolgáló rajzás levezénylése az ő feladatuk.
A kötelező kóstolás után útravalóként a bölcsész-méhész lelkünkre köti, hogy azt adjuk a szájába, idézzük tőle, vagy ahogy tetszik, de mindenképp írjuk meg, hogy „a saját kis életünkben kell elkezdenünk a változást, ha azt szeretnénk, hogy élhető világunk legyen, például hogy a beporzók ne haljanak ki”.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
