Semmi komoly Hamvas Béla
„Nem mondhatok semmit, mert léthazugságban élek/ S ha a képetekbe nyomnám, kicsit meghalnátok/ Semmi komoly Hamvas Béla, esküszöm, de tényleg/ Minden szobába benyitni, az kíváncsiság vagy átok?” – ezekkel a sorokkal indított generációs dallamtapadást a Kispál és a Borz Egy fiú ágyában című slágere másfél évtizeddel ezelőtt.
Hamvas Béla szinte az egyetlen magyar író, akit a rendszerváltás után fedezett fel magának a szélesebb olvasóközönség. Az ezoterikus bölcselet hívei éppúgy csemegéztek írásaiból, mint a klasszika filológusok, a borokról és az ételekről szóló traktátusai gasztronómiai mozgalmak ideológiai alapjaivá váltak, geográfiai nemzetkarakterológiája pedig még a napi politikába is beszivárgott – butított és torzított formában.
Az 1968-as halála után 22 évvel posztumusz Kossuth-díjjal elismert Hamvas életműve ma már szinte teljes egészében hozzáférhető, ennek ellenére szinte csak elfogult rajongás vagy a tökéletes elutasítás az osztályrésze. A szellemi hagyaték kritikai feldolgozásának elvétve veselkedett neki eddig bárki is. A kevesek egyike a filológus végzettségű Weiner Sennyey Tibor, aki közel 500 oldalas új esszékötetében próbálja megfejteni, hogy ki is volt valójában Hamvas Béla – az eddig megjelent monográfia-jellegű kötetek közül talán a legsikeresebben.
Élet és rajz
„Igazából nincs Hamvasról megbízható, jól megformált életrajz, olyan, amely ne valamiféle »olvasat« lenne. Darabos Pál könyve éppen olyan olvasat, mint Dúl Antal különböző helyeken megjelent életút vázlata. Lehet azért is, mert van ebben a magyar irodalomtörténet írásban valami egészen indiszkrét dolog, különösen az utóbbi időben” – írja Weiner Sennyey.
A szerző Hamvast idézi, amikor kifejti az indiszkréció fogalmát. Ami ugye ezek szerint nem más, mint a „tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben, a zsebekben”. Weiner Sennyey egyetértve a meghatározással úgy véli, hogy az mit sem változott az utóbbi évtizedekben, hiszen ma is meghatározó műfaj a pletyka, amit ugye leginkább az „elpletykásított sajtó” művel. „Mindenkit lelepleznek és lelepleződik, mindenkiről és mindenről kiderül, hogy »nem nagy«. Ahogy Hamvas írja: »Mindenki egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi éppen olyan maszatos, mint ő«”.
Weiner Sennyey úgy véli ugyanakkor, hogy „az ember olyan hülyén van kitalálva, hogy éppen ez a pletyka érdekli a legjobban”. Nem véletlen, hogy a manapság oly népszerű Nyáry Krisztián az, aki szerinte még a legérthetőbben írt Hamvasról. „Nem tudom, hogy Nyáry költők és írók hálószoba titkait kifecsegő könyvei után mennyivel emelkedett klasszikusaink olvasása – szerinte sokkal – , az azonban biztos, hogy elfogadhatóbb (...) nyíltan vállalt indiszkréciója, eleinte az interneten, majd könyv formájában terjedő pletykái – amik ugye tények –, mint a tankönyvekben, vagy a tudomány köntösébe bújtatott, de megjelent, sőt tanított indiszkréciók”.
Weiner Sennyey szerint az a jó Nyáry Krisztián irodalmi történeteiben, ami Szerb Antal irodalomtörténetében. „Képszerű, a szereplők hús-vér figurák, mintha filmen néznénk. Hogy valóban így volt-e? Nem számít. El tudjuk képzelni, hogy Hamvas Béla és Kemény Katalin (az író második felesége – a szerk.) egy Rabelais-fordításról szóló recenzió kapcsán, kettejük között kialakult vita miatt jöttek össze”.
Az olvasatlan klasszikus?
„Hamvasról az a közhely él, hogy nem publikálhatott, nem szerepelhetett, félretolták, s a közönségtől-olvasóitól távol élt. Mindez csak részben igaz, és csak életének második felére, de akkor is voltak olvasói – nem is kevés” – szögezi le mindjárt a kötet elején Weiner Sennyey. Állítását bizonyítandó végig is veszi, hogy a kamasz korától rendszeresen és sikerrel publikáló író-filozófus szövegei az 1960-as évektől értelmiségi körökben afféle tiltott gyümölcsként közkézen forogtak, hatása pedig nem csak Weöres Sándor költészetére volt, de a neoavantgárd művészeti szcéna világlátásában is meghatározó szerepet játszott.
A Hamvasnak tulajdonított összegzés szerinte máig érvényes, vagyis, hogy nem azért olvasták-olvassák, amit mondott, hanem azért, mert nem mondhatta – legalábbis nyilvánosan.
A teljesség felé
Weiner Sennyey kötetében számos, a hamvasi életműben jelentős téma, illetve életrajzi epizód szerepel, az író képzőművészettel, a zenével vagy éppen a nőkkel ápolt viszonyától az apolitikus politikai szerepvállalásáig – ezek közül talán a legérdekesebb a Weöres Sándor és Hamvas Béla legendás tanítvány-mester kapcsolatát taglaló fejezet.
Az akkurátus kutatómunkán alapuló, több mint 30 oldalas esszé nem csak annak jár utána, hogy miként talált egymásra a két ember még a második világháború előtt, illetve, hogy mi lehetett az oka annak, hogy az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a személyes találkozásaik száma a nullára redukálódott, de kísérletet tesz arra is, hogy tágabb kontextusba helyezze Hamvas és Weöres barátságát. Ehhez nem csupán a részben máig kiadatlan magánlevelezésükből idéz, de kortárs visszaemlékezések alapján felelevenít olyan epizódokat is, amelyek látszólag csak nagyon távolról kapcsolódnak a vizsgált témához.
Miután „Hamvas Bélát már 1947-ben (tehát Weöresék esküvőjének és Rómába utazásának évében, Lukács és mások kritikájának nyomán) margóra tolták, így Weöres sem számíthatott túl sok jóra hazatértekor, hacsak nem lép be a Pártba. Valószínűleg ezt felismerve Déry Tibor és Karinthy Ferenc megpróbálták még kint, Rómában rábeszélni, hogy lépjen be. Karinthy derűs, de kései visszaemlékezése a történtekre szinte mindent elmond:
»Nem sokkal elutazása előtt Dérynek támadt egy képtelen ötlete: hogy Weöres Sanyit agitáljuk be a kommunista pártba. Tamáskodtam, aligha fog menni, nem illenék oda, se szervezetileg, hát még ideológiailag, egyebekről nem is szólva. Ám ő leintett, erősködött, ez taktikai kérdés, zseniális, nagy költő, fontos ember az irodalomban, okvetlen nyernénk vele. Így hát este összeültünk, és kezdtük nyomni a szöveget. Érdekes, nem is igen ellenkezett, kíváncsian hallgatta érveinket, nyitottan, inkább meglepve, semmint elutasítón, van benne valami, amit beszélünk, ismerte el, megfontolandó. Csupán némi időt kért, hadd aludjon rá, nem szívesen sietné el, majd folytatjuk, evvel búcsúztunk. Utána Tibor a kezét dörzsölte: ugye, hogy megmondta.
Másnap azonban Sanyika azzal állt elő: mégis buddhista szerzetes lenne, lehetőleg egy tibeti lámakolostorban, tervezi is, rövidesen odautazik, terepszemlére. Püff neki – kezdhettük elölről, Marxnál és Hegelnél és Démokritosznál. Barátunk ezúttal is résztvevőn, szinte helyeslően figyelt, bólogatott, időnként még ránk is licitált, de újfent oda lyukadt ki, hadd gondolja meg kissé. Reggelre aztán – ami őnáluk jócskán dél vagy kora délután – az lett belőle, megvitatták Amyval, ráébredt, jelenleg az animizmus, samanizmus jobban foglalkoztatja, különös hajlamot érez az effélére, olykor kifejezetten a mágikus megszállottság állapotába kerül… S ez így ment továbbra is, hiába dumáltunk a fülébe hosszú estéken át, a döntő válaszadás helyett mindennap mással jött: Amerikába készül, Utah államba, a szigorú szertartású mormon szektához, hindu jógivá lesz, majd a Mithrász-kultusz, a lélekvándorlás, kabalisztika, óegyiptomi misztika, spiritiszta szeánszokra szeretne járni, esetleg médiumként, életében és költészetében azonosulni az abszolútummal, s hasonlók.«
Mint Weiner Sennyey írja, Weöres nem lépett be a Pártba, és ellentétben sok rosszindulatú megjegyzéssel, amit később kapott, nem is állt be soha a rendszert dicsőítő kardalosok közé.
Azt meg csak mi tesszük hozzá, hogy a sztori viszont olyan, mintha maga Hamvas írta volna meg a Karnevál című, efféle abszurdba hajló humorban bővelkedő korszakos regényében.
(Weiner Sennyey Tibor: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve; második, javított, bővített kiadás; Magyar PEN Club 2020.)
Korábbi kapcsolódó cikkeink:
