Miért hemzsegtek Lengyelországban a vámpírok?
Az elmúlt években Lengyelországban a régészek egymás után bukkantak vámpírtemetkezésekre: Bygdoszczban először egy lelakatolt lábú nő sírját tárták fel, akinek sarlót helyeztek a nyakára, majd egy vámpírként eltemetett gyerek maradványait is megtalálták. És ez még mind semmi ahhoz képest, hogy Luzinóban, szintén Lengyelországban idén nyáron egy egész vámpírtömegsírt találtak, Jan Perszon történész szerint pedig az országban olyannyira elterjedtnek számított a vámpírhit, hogy még a tizenkilencedik században is több olyan esetet jegyeztek fel, amikor valaki azért bolygatta meg a sírokat, mert így akart megszabadulni a bennük nyugvó, az élők közé visszajáró vámpíroktól. De mi olyan különleges a lengyel vámpírokban, hogy ilyen makacsul ragaszkodtak az élethez?
A hamvasztás vége és a vámpír felemelkedése
Christopher Caes, a Columbia Egyetem szlavisztikaprofesszora szerint az egyik lehetséges magyarázat a szláv néplélekben tapasztalható törés. Caes szerint a legtöbb szláv nép a kereszténység felvételéig elhamvasztotta a halottait, az újfajta temetkezés pedig félelemmel tölthette el a túlélőket: ezért is történhetett, hogy a 7-8. században megszaporodtak az olyan temetkezések, amelyek során köveket helyeztek a holttestekre, hogy a föld alatt tartsák őket.
Később ugyanezt a módszert alkalmazták akkor, ha az elhunyt gyaníthatóan vámpír volt. Persze akadtak más praktikák is: a fej levágása, a test elégetése, illetve a szív eltávolítása és elégetése is közkedveltnek számított, ahogyan a karó vagy a szög is, amit a halott szívén vagy fején vertek keresztül. A legtöbb esetben a bajra persze már csak akkor kerül sor, amikor az illetőnek módjában áll vámpírkodni is: a legtöbb intézkedést már csak az exhumálás után, a temetést követő negyvenedik nap környékén szokták meghozni.
Azok a régi jó paraszti vámpírok
A lengyel, és általánosságban véve a szláv vámpír nagyban különbözik a mostani hollywoodi vámpíroktól: Paul Barber író szerint ezek még tisztességes, földközeli, paraszti hullák voltak, nem vékony, sápadt, magas arisztokraták. A romantikus vámpír képét először John William Polidori angol orvos és író, a költő Lord Byron barátja teremtette meg, majd később Bram Stoker tette halhatatlanná a Drakulával. A legtöbb vámpírkutató szerint viszont kulcsfontosságú elválasztani a romantikus vámpírt az „igazitól”: a vérszívó vagy hullazabáló rém alakját szinte minden kultúra ismeri valamilyen formában, de míg igaz, hogy minden vámpír vérszívó, nem minden vérszívó vámpír.
Barber a Vampires, Burial and Death című könyvében a vámpír szót kizárólag a szláv vérszívó élőhalottakra használja, de ahogy fel is hívja rá a figyelmet, ez tájegységenként, országonként és élőhalottonként még tovább bontható. A lengyel folklór különösen bővelkedik a vámpírokban, ennek megfelelően egy sor névvel is illetik őket: upiór, wypiór, wapierz, wampierz és strzygoń.
Ez utóbbinak a legegyszerűbb az etimológiai magyarázata: a latin strix átvétele, és bár Romániában hasonló néven ismernek vámpírszerű élőhalottakat, ezek a kanyarban sincsenek lengyel társaikhoz képest. Kazimierz Moszyński néprajzkutató szerint ugyanis miközben más környékbeli népek élőhalottai gyakran diplomatikusabb eszközökkel élnek, a lengyeleket megkülönbözteti tőlük a páratlan vadságuk – például miközben egyes hazajáró lelkek Romániában megelégszenek azzal, hogy a nevükön szólítják az áldozatukat, aki meghal, ha válaszol a hívásra, a lengyel rémek inkább vérfürdőt rendeznek.
Felemás vámpírok
A strzygoń vagy striga etimológiája világos, de mi a helyzet a vámpírral? Maria Janion lengyel irodalomtörténész azt írja, hogy egyesek szerint a szó „egy magyar szóból és a szláv nyelvekben is megtalálható változataiból ered”, az etimológiai szótár viszont a szerb-horvát vampirban találja meg a gyökerét. A magyar eredet több szempontból is valószínűtlen, de erről később még lesz szó. Janion aztán Heinrich Kunstmann szlavisztikus elemzésére hivatkozva valószínűbbnek tartja, hogy maga a szó egy görög hős, Amhpiaráosz nevére vezethető vissza, aki élve jutott le az alvilágba, és ott uralkodói pozícióhoz jutott.
Janion szerint a vámpírféléket az antik görögök empúszának, a rómaiak lamiának hívták, de persze ez sem egyszerű: bár vannak vámpírra hasonlító vonásaik, a vámpírság szigorú kritériumainak azért nem felelnek meg, ahogyan az Ezeregyéjszaka meséiben szereplő nekrofág lények, a gúlok sem.
A magyar szál
A magyar hitvilágban sem találni olyan lényt, ami egyértelműen megfeleltethető lenne a vámpírnak. Mondjuk ez attól is függ, hogy melyiknek: a strigák egyes tulajdonságain (például az alakváltás) a boszorkányok és a vámpírok is osztoztak. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a magyar néphitben a vámpírhoz a legközelebb a nora áll, amit feltehetőleg szlovák közvetítéssel ismertek meg a Sajó és a Tisza között élők.
A hiedelem szerint ez a lény kereszteletlenül elhalt gyerekből lesz, általában anyatejet szív, nagy ritkán vért, amit izzó parázsba hány és pogácsát süt belőle (hogy miért vesződik ilyesmivel, arról nem írnak). Szerencsére egy sor praktikával távol lehet tartani. A Magyar Néprajz szerint is ez az egyetlen vámpirikus lény a magyar néphitben, de ő sem a sírból kikelő halottként jelenik meg: amikor zsákmányt akar szerezni, megfoghatatlan lidércként indul útnak.
Pócs Éva néprajzkutató szerint Kelet- és Délkelet-Európa vámpírjai a szomjas halottak „különösen veszélyes” fajtájának számítanak. A szomjas halott képe a magyar folklórban is megjelenik: azokat az elhunytakat nevezték így, akik valamilyen oknál fogva magukkal vitték az esőt. Bácskai, gyimesi, hárompataki és moldvai babona volt, hogy a halottak a temetés utáni 40 napon még szomjasak, ha pedig nem kapnak inni, eső sem lesz. Pócs vámpírdefiníciója megfelel a Barber-féle vámpírnak: a vámpír általában a szűkebb környezetére, családjára támad, vért szív, ennek pedig hol egy-egy személy, hol a jószág, hol akár egy egész falu is áldozatul eshet.
A vámpírkór
Van, aki úgy válik vámpírrá, hogy már életében vannak erre utaló jelek (két szívvel, két sor foggal születik), és van, aki csak halála után kap kedvet hozzá. Mézes Ádám történész még egy fontos közös vonást említ a különböző vámpírok között, amelyek miatt ő ide sorolja a vámpír mellett a szerb-bolgár vukodlakot, a görög vrykolakast és a román moroit, ez pedig a vámpirizmus fertőző volta. Valóban, a vámpír a lehető legritkább esetben elégszik meg azzal, hogy a saját húsát és ruháit marcangolja: ahogy Barber is írja, előbb-utóbb a temető többi halottjába is belekóstol, majd az élőket látogatja.
A gyanúsított halála után aztán feltárják a sírt, és különböző módszerekkel próbálnak megbizonyosodni róla, hogy vajon tényleg a vámpírt találták-e meg. A Barber által idézett leírásokban szerepelnek is az árulkodó nyomok: a test bomlása és annak elmaradása is ilyennek számított. Az illetőnek nem is kellett feltétlenül ugyanabban a betegségben szenvednie, mint ami a faluban pusztított, elég volt az időbeli egybeesés, illetve az, ha a sír felnyitása után elmúlt vagy enyhült a kór.
Ez nem mindig sikerül, és előfordul, hogy a gyógymód még nagyobb pusztítást okoz, mint az eredeti betegség, több óvintézkedés ugyanis a vámpír vérének fogyasztásával vagy egyéb felhasználásával jár, ezzel pedig a fertőzés is tovább terjedhet. A vámpirizmus és a betegség kapcsolatáról Barber azt is megjegyzi, hogy ez az általa vizsgált esetekben azt is jelentette, hogy a vámpír ilyenkor nem gonosz lélek, hanem maga is áldozat, beteg.
A lengyel vámpírsírok
Bár a vámpírsírok nem kizárólag Lengyelországra jellemzők, itt különösen sokat találtak belőlük. A szokványostól eltérő temetkezési helyszíneket 1950 óta emlegetik „vámpírsírokként”, ekkor tárt fel Jerzy Gassowski egy olyan kora középkori sírt, amelyben a halottat arccal lefelé temették el, és 16 darab, egyenként 20-30 kilós sziklával borították be. Gassowski szerint az itt eltemetett egyént vámpírnak hitték, ezért fáradtak ennyit a szokatlan sír megépítésével.
Ezt az elképzelést Leszek Gardela, a Dán Nemzeti Múzeum középkorásza megalapozatlannak tartja, és azzal érvelt ellene, hogy az ehhez hasonló sírok bűnözőket is rejthetnek, nem minden esetben bizonyított, hogy vámpírt temettek oda – igaz, a két réteg között bőven akadhatott átfedés. A halott, ahogy Janion és a legtöbb vámpírtudor írja, születhet úgy is, hogy a föld nem fogadja magába, akár a bűnei, akár a felekezete miatt.
A kutatók többsége azonban egyetért abban, hogy az ehhez hasonló temetkezéssel a halott visszatérését próbálták megelőzni (Barber több korabeli esetleírást is idéz, amelyekben részletesen ismertetik a halott állapotát és a szükséges óvintézkedéseket).
Ha baj van, vámpír is van
Dariusz Poliński régész szerint bár a környező országokban is előfordultak hasonló temetések, a tizenhatodik században különösen megszaporodtak Lengyelország területén. A vámpírok megjelenése mindig valamilyen bajt jelez: az emberek leginkább járványok, háborúk vagy aszályos időszakok idején gyanakodtak rá, hogy ők állhatnak a háttérben. Poliński szerint a tizenhetedik századi Lengyelország tökéletes terep volt a vámpírok számára: a háborúkat kolerajárványok követték, és még ott volt a kis jégkorszak is.
Marek Polcyn, az ontariói Lakehead Egyetem antropológusa szerint ehhez hozzájárult az ellenreformáció utáni időszak szellemisége is: miközben az egyház a pokol tüzével ijesztgette a népeket, a parasztok visszatértek a jól bevált hagyományaikhoz és babonáikhoz, hogy úgy védekezzenek a gonosz erői ellen, ahogy tudnak. Természetesen ez sem ilyen egyszerű: míg a késő középkorban a környező országokban is előfordultak olyan temetések, ahol sarlót helyeztek el az elhunyt valamelyik testtáján (jellemzően a nyakánál), ezek a kora újkorban már inkább Lengyelországra voltak jellemzők.
Polcyn szerint valószínű, hogy magát a szokást is szlávok terjesztették el, csak nem mindenhol maradt fenn; annak megfelelően pedig, hogy a vámpirizmust sokszor betegségként kezelték, a sírba helyezett fémtárgy egyszerre jelenthetett fenyegetést a felkelni vágyó halottra, illetve védelmet a rosszindulatú démonok ellen, amelyek az elhunytat kínoznák. Ahogy az antropológus megjegyzi, annak ellenére, hogy a sarlós temetések ritkának számítanak, különösebben erőteljes ok nem kellett a vámpírgyanúhoz: elég volt, ha valaki megfelelően ördöngös szakmát űzött, például bába, kovács, fazekas vagy vadász volt, máris biztonságosabb volt elővigyázatosan temetni.
Mickiewicz és a lengyel vámpír
A már meglévő vámpírsírokhoz jött aztán a romantika, a lengyel vámpír felemelkedése. Maria Janion szerint a lengyel romantikában csak úgy hemzsegtek a vámpírok, olyannyira, hogy egyesek Adam Mickiewiczet, az ország egyik legnagyobb költőjét is amolyan ördöngös figurának, plantenyknek tartják, aki képes befolyásolni az esőt. A plantenykről pedig köztudott, hogy könnyen visszatérhet, ezért gyakori volt, hogy a biztonság kedvéért őt is vámpírként temették el. Ez, úgy látszik, elmaradt, de Mickiewicz nem is tért vissza – viszont az, hogy Franciaországban bőségesen esett, míg ott nyugodott a teste, miután pedig hazaszállították Lengyelországba, aszály következett, jól mutatja, hogy a pletykák nem voltak alaptalanok.
Mickiewicz amellett, hogy esőcsináló hírében állt, kiemelten foglalkozott a vámpírok témájával – és nem csak a verseiben. 1840 és 1844 között tartott párizsi előadásaiban szabályos vámpírantropológiát osztott meg a hallgatóságával. Az upiór Mickiewicz szerint nem megszállott, hanem kettős szívvel és lélekkel születik, vámpír pedig az lesz, akiben ezek közül a negatív szív vagy lélek győzedelmeskedik. Mindezzel együtt hangsúlyozta, hogy ez az ember természetes állapota, maga a vámpír koncepciója pedig egyértelműen szláv eredetű. A vámpírral tréfálni vagy könnyelműen nyilatkozni róla viszont már nem az: szerinte a rémkép úgy beivódott a szláv (lengyel) néplélekbe, hogy a költészet nem is érinti; olyan félelmetes, hogy a könnyed stílussal már nem fér össze, csak a népmesék világával. Ez azért volt különösen fontos Mickiewicznek, mert ezzel akarta bizonyítani a „szláv filozófia” meglétét, aminek azért sarkalatos pontja a vámpírok ontológiai státusza, hiszen filozófiai szempontból a vámpírhit nem más, „mint az emberi lélek individualitásába, s általában a szellemek individualitásába vetett hit, ez pedig sehol sem olyan erős, mint a szláv népeknél” (idézi Janion).
A vámpír szláv mivolta arra a nyugati válaszra, amit a nagyvilág adott a vámpír irodalmi kanonizációnak: mint Janion írja, miután Goethe 1797-ben megjelentette A korinthoszi menyasszony című balladáját, Jules Michelet történész igen rossz néven vette, hogy a német író ilyen ocsmány vámpirikus vonallal rontotta el a nemes görög történetet: „beszennyezi a görögséget az ocsmány szláv eszmével”.
A vámpír szimbolizmusa
Akár ocsmány, akár nem, a lengyelek sorsa már Mickiewicz előtt összefonódott a vámpírokkal, és míg Józef Maksymilian Ossolińsky lengyel politikus a 18. században még azzal viccelődött, hogy az országban lépni sem lehet a vámpíroktól, amelyekben amúgy nem hitt, Janion szerint a szimbolikus vámpír egyre nagyobb teret kapott. Mint mindig, most sem nyugodt időkben ütötte fel a fejét: a 19. századi Lengyelország sok mindennek volt nevezhető, csak nyugodtnak nem.
Ebben a környezetben a vámpír már nem mint a baj ismeretlen, természetfeletti forrása jelent meg, hanem mint a bosszú jelképe. Janion szerint itt kettősen is megjelenik a vámpirizmus: Lengyelország vámpírharapással marta meg azokat, akik részt vettek az 1863-as januári felkelésben, ők pedig továbbadták a kórságot, amikor „megmarták” a honfitársaikat. A vámpírtoposz a kutató szerint előkerült a jelmondatokban is: Leon Henryk Kapliński festőművész és politikai aktivista dalában a felkelők arról énekelnek, hogy „a fogaikkal marcangolják az ellenség húsát és harapdálják a csontokat”.
A körülmények összejátszása
És miért Lengyelországban kerülnek elő sorra a vámpírsírok? Gardela arra utalgat, hogy talán azért, mert az esetleg más okból különös bánásmódban részesülő halottakat a modern régészek, esetleg éppen Mickievitz hatására, automatikusan vámpírnak tekintik. Poliński szerint a szláv babonák és a túlvilágról alkotott elképzelések itt erősebben vertek gyökeret, mint máshol, a történelmi viszontagságok pedig könnyebben elő is hívták őket. Minderre Polcyn szerint ráerősített az ellenreformáció, majd a felvilágosodás során meglévő, de kigúnyolt vámpírőrületet kihasználta a romantika is: akárhogy is, de egy élő hagyományról volt szó, ami kellően egzotikusnak hangzott ahhoz, hogy Mickievitz Párizsban ezzel próbálja magyarázni a néplelket, és kellően romantikusnak (és szlávnak) ahhoz, hogy túl legyen jól és rosszon, és segítsen feldolgozni az 1863-as és az után következő eseményeket.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
