Szent Sztálin és Rettegett Iván a Marson: félig sci-fi, félig a mai orosz valóság
A hivatalos moszkvai történelemfelfogás központi eleme az orosz korszakok és rendszerek közötti folytonosság. Ez első pillantásra meglepő lehet annak a generációnak, amely emlékszik még orosz megszállás korára. Az 1917-ben hatalomra jutott kommunisták ugyanis radikális szakítást hirdettek nemcsak a korábbi, cári rezsimekkel, hanem az emberiség egész addigi történelmével is (1989-ig nálunk is azt tanították, hogy 1917-ben elkezdődött a „legújabb kor”). A kommunista vezetők, Lenin, majd Sztálin, a birodalom több millió alattvalójával együtt legyilkoltatták a cári családot, és kezdetben kísérletet tettek az egyházak kiirtására is.
Majd jött az újabb fordulat: 1990–1991 után Oroszországban többpártrendszer és kapitalizmus jött létre, a jelenlegi vezető, Vlagyimir Putyin pedig – aki 39 éves koráig a kommunista rendszer államvédelmi tisztje volt – gyakran mutatkozik annak az ortodox egyháznak a szertartásain, amely szentté avatta a cári családot.
És ha ma rákeresünk a „Szent Sztálin” kifejezésre (a „Saint Stalin” angol változatra több a találat), sorozatban bukkannak fel a kommunista vezetőt és az ortodox egyházat együtt ábrázoló képek.
További példa a különös folytonosságra: 2016-ban, az Ukrajnától két évvel korábban elragadott Krím főügyésze a cár képével, a Sztálin vezette orosz seregek győzelmének ünnepén. Ezen a felvonuláson pedig a 2014-ben Ukrajnától elszakadó Donyeckben együtt látható a Sztálint ábrázoló zászló a Romanov dinasztia fekete-sárga-fehér lobogójával.
Ez a folytonosságelmélet mégsem puszta ideologikus történelemhamisítás. A cárok, a kommunista vezérek vagy Putyin ideiglenes visszavonulásoktól és váratlan összeomlásoktól eltekintve egyaránt elsősorban az erős orosz állam kiépítésére törekedtek, befelé, az orosz társadalommal szemben, és kifelé is. Sarkítva: az orosz rendszerek legfontosabb célja tipikusan az autokrácia (önkényuralom) és a hódítás. Az orosz rezsimek hívei a társadalmi és egyéni önrendelkezésre törekvésben hagyományosan bomlásjelenséget, sőt, fellazítást, lázadást láttak, ami mögött a külső ellenség, tipikusan a Nyugat állt. Az újkori Oroszország több százszorosára növelte területét, hívei mégsem hódításnak, hanem „az orosz földek begyűjtésének” tekintették a folyamatot, és annak tekintik ma is.
A kommunisták szerint ők meghaladták a hagyományos nagyorosz nacionalizmust is: internacionalista birodalmukat az egyenlő népek szövetsége alkotta „új szovjet nép” lakta. Orwell óta tudjuk azonban, hogy bár minden állat egyenlő, vannak egyenlőbbek is. A szovjet himnusz utolsó szövegváltozatában is csak egy tagköztársaságot nevesítenek: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok/A Nagy Oroszország kovácsolta frigy…” Ekkoriban szinte ellenzéki megnyilvánulásnak számított a szovjetek leoroszozása, míg manapság éppen ezt teszi, csak éppen pozitív előjellel, a hivatalos orosz felfogás is. A szovjet/orosz megkülönböztetést az orosz rezsimek mindenkori külföldi barátai hangsúlyozták, akik 1991 előtt a politikai baloldalról, manapság viszont ironikus módon általában a jobboldalról kerülnek ki. Leegyszerűsítve az orosz folyamatosságfelfogás lényege az orosz nacionalizmus, amely nem az orosz népből, nemzetből, etnikumból, hanem a birodalmi államból indul ki. Ezért lehet e nacionalizmus hőse Sztálin, akinek kommunista voltát, sok millió áldozatát, de még nem orosz (grúz) születését is felülírja, hogy a birodalom az ő idejében ért hatalma csúcsára.
Marxizmus mint tudomány, marxizmus mint tudományos fantasztikum
A kommunisták ipar- és technológia-fixáltak voltak, előszeretettel hivatkoztak a távoli jövő felé mutató fejlődésre, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ideológiájuk, a marxizmus valójában tudomány (angolul: science). Ráadásul a második világháború utáni legnagyobb sikereiket a kortársak számára megvalósult sci-finek tűnő űrtechnológiában érték el. Amerikát sokkolta, amikor 1957-ben oroszok küldték fel a világűrbe az első ember készítette tárgyat, a Szputnyikot. A Time a magyar szabadságharcost minősítette az 1956-os Év Emberének, míg egy évvel később már a magyar forradalmat leverő, a címlapon az első műholdat kezében tartó Nyikita Hruscsovot. (Utóbbi, minden híresztelés ellenére, nem ukrán, hanem orosz volt, a mai orosz nacionalisták mégsem kedvelik, mivel nem tudta kiterjeszteni a birodalmat.)
De hogyan fest ez a múltról alkotott kép egy alapvetően jövőorientált műfaj, a tudományos-fantasztikus irodalom (angolul: science fiction) tükrében? A sci-fi kezdetben sok tekintetben hasonlított a marxizmusra: optimista, technológia- és fejlődésbarát volt, ragaszkodott saját tudományos jellegéhez, és ezért el is határolódott a mesének minősített fantasytől. Legalábbis az 1970-es évekig: azóta ugyanis gyakorlatilag összeolvadt a tudományról-technológiáról beszélő sci-fi és a mágiáról mesélő fantasy, a saját tudományosságát finnyásan hangsúlyozó alműfaj pedig egyfajta nosztalgikus retróhangulatot kapott.
A valósághoz képest „alternatív” szovjet múlt és jövő megjelenítését kitűnően szimbolizálja a következő történet. Sztálin parancsára 1931-ben lerombolták Moszkvában a Megváltó Krisztus székesegyházat, hogy a helyén megépítsék a világ legmagasabb épületének szánt Szovjetek Palotáját. Íme egy 1949-es vízió:
A projektet azonban a világháború miatt először felfüggesztették, majd végleg törölték – nyilván nem véletlen, hogy a Szputnyik fellövését követő évben, 1958-ban. Azóta is készülnek azonban újabb és újabb ábrázolások, retró stílusban, álfotóként, Instagram-anime-stílusban vagy rövid videó formájában.
Az egyik legérdekesebb ilyen képen a Lenin-szobros felhőkarcoló a háttérben látható, a piros ruhás hölgy mögött, aki nem más, mint „a felnőtt Alisa” (egy 1984-es népszerű szovjet televíziós sorozat karaktere, a jövőből érkező kislány). A 2061-es Moszkva egén repülő autók nyüzsögnek; a monitor ma már nem számít futurisztikusnak. A falitérképen Mongólia, Kína, Vietnám, Afganisztán, Irán, és – amennyire ez ebben a felbontásban kivehető –, több közel-keleti és európai ország is a Szovjetunió (cirill betűs rövidítéssel CCCP, azaz SZSZSZR) része.
Nem valószínű, hogy a rajzoló geográfiai tudatlanságáról van szó: az internet tele van az alternatív orosz/szovjet történelem térképeivel. Ezen a térképen Magyarország is „a Szovjetunió része”; ezen Magyarország megúszta (de például Jugoszlávia, Lengyelország és Finnország, India, Mexikó már nem) a „Kommunista Államközösséget” (Commonwealth – a britek nevezték át így a volt gyarmatbirodalmukat); egy harmadik térképen betű szerint az egész világ a Szovjetunió része. Mindez 2020-ban.
A (kitalált) orosz/szovjet történelemhez való viszonyulás széles skáláján derűs utópiákat éppúgy találhatunk, mint sötét disztópiákat. 2011-ben egy orosz művészcsoport versenyt hirdetett a 2061-es szovjet élet ábrázolására. Az eredeti kiírás ezt az alternatív Szovjetuniót a Marsra helyezte, de számos, egyértelműen a Földön játszódó képet is inspirált (például ez, amelynek címe: A holnap háborúja; l. még itt).
De tekintsük meg ezt a rajzot:
Ez az épület is a Marson lenne? A kérdés lényegtelen is ahhoz képest, hogy kiket ábrázol az oszlopcsarnok előtt álló öt óriási szobor:
- Alekszandr Nyevszkij (13. századi nagyfejedelem, aki a nyugatiak ellen harcolt, miközben együttműködött az orosz földek legnagyobb részét legázoló mongolokkal; szentté avatták);
- IV. (Rettegett) Iván cár (terrorista eszközökkel, pl. a hírhedt opricsnyina alkalmazásával uralkodott a 16. században);
- I. (Nagy) Péter cár (nyugatosító reformjainak célja az állam hatalmának megerősítése volt befelé és kifelé egyaránt; ő hódította meg az általa alapított Szentpétervár térségét);
- Joszif Sztálin (a kommunista diktátor, aki a zseniális rendezőtől, Szergej Eisensteintől megrendelte a Jégmezők lovagjai c. filmet, amelyben a Nyevszkij által végül legyőzött germán lovagok orosz gyerekeket égetnek és náci karlendítéssel tisztelegnek; majd a Rettegett Ivánt is, amely túl jól ábrázolta az állami terrort, Sztálin betiltotta a második részt).
- És végül, középen: az Orosz Űrhajós.
Érdemes megfigyelni, hogy az ötösfogat három tagja uralkodó volt, de fejük felett marxista szimbólumok láthatók.
Az orosz alternatív múlthoz és jövőhöz való viszonyulás másik végpontja körül találhatók Vlagyimir Szorokin disztópiái. Magyarul is olvasható könyvei közül talán Az opricsnyik egy napja a legfigyelemreméltóbb. A cselekmény szerint a jövő Oroszországában visszaállították a cárizmust, az arisztokráciát és az opricsnyinát; az ország fallal zárta el magát a Nyugattól, de gazdaságilag szorosan együttműködik Kínával. A történetet egyes szám első személyben előadó narrátor egy a munkáját kifejezetten élvezettel végző opricsnyik, aki számára a napi rutin része, amikor a regény egyik első jelenetében rajtaütnek egy kegyvesztett nemes házán. A kapott parancs és a szokásos gyakorlat alapján az opricsnyikok a helyszínen kivégzik a férfit, majd csoportosan megerőszakolják a feleségét. A főszereplő közvetlenül ezután észrevesz egy pornográfia miatt betiltott könyvet a kollégájánál, leszidja, de végül elnézi a botlást, amiért egy átlagoroszt kivégeztek volna. (A betiltott könyv egyébként a tényleg létező, először 1862-ben kiadott Dugimesék című erotikus orosz népmese-gyűjtemény.)
A főszereplő később a cenzúrabizottság tagjaként színpadi jeleneteket tekint meg, még a bemutató előtt. Egy, a Nyugati Falnál játszódó betét színpadképén gázcső halad át, látványos „Zárva” felirattal a határ előtti utolsó szelepen. A Fal alatt átássa magát „egy fekete szemüveges, diverzáns vakond”, próbálja megnyitni a szelepet, de az éber orosz határőrök sugárfegyverükkel felkoncolják. A Nyugatot gúnyoló dalt éneklő határőrök táncra perdülnek, majd belefingnak a csőbe. Az eredmény „átáramlik a Falon… és Nyugatról jajgatást, üvöltést hallani.” A bizottság feszeng, lényegtelen részletekbe kötnek bele, a trágár elemet is szóvá teszik, de ezt végül a bizottságot vezető herceg „egészséges katonahumornak” minősíti. A művészek mégsem úszták meg: valaki rájött, hogy a kifingott anyag gyúlékony, tehát tulajdonképpen segítette volna a gázfüggő Nyugatot… A regény eredetileg 2006-ben jelent meg.
Csillagközi ugrás Zsigulival?
Szergej Lukjanyenko, aki Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésekor 17 éves volt, első műveiben egyáltalán nem nosztalgikusan ír a szovjet múltról. Ugrás az űrbe című regényében (1997) például az anyagi kultúra szintjén bukkan elő a korszak: miközben mindennapivá vált a csillagközi utazás, „ugyanazon agyonhasznált utak, ugyanazon Kamazok és Zsigulik, ugyanazon szappanoperák, ugyanazon szipogó orrok”, mint korábban.
Az egyik első jelenetben a pilóta főhős csillaghajóval kényszerleszállást hajt végre egy autópályán, amit elvileg kiürítettek, „de ez Oroszország”. Az űrhajó belerohan egy régi Ikarusba, pilótája először tömeggyilkosnak hiszi magát az ablakait beborító vörös massza láttán. De gyorsan kiderül, hogy a busz 80 láda paradicsomot szállított, s még a sofőr sem sérült meg.
Az ellentmondás magyarázata: az űrutazás fejlettebb technológiáját a Föld az idegen civilizációk csillagközi szövetségétől, a Konklávétól kapta. Nem ingyen: a Konklávéban az Erős Fajok kizsákmányolják a Gyengéket, és az Ember, amely korábban uralkodó faj volt a maga bolygóján, Gyenge Faj lett. (Analógiaként: a korábban szuperhatalomnak számító, az egész bolygó uralását ambicionáló Oroszország a regény születéskor, az 1990-es évek végére másodrendű hatalommá süllyedt).
Senkit se tévesszen meg az alábbi idézet: a regény és folytatása (Ugrás az ismeretlenbe) során az ilyen filozofálás fordulatos akciók sorozatába ágyazódik:
„A földi civilizáció történetében… a fejlődés két alapvető áramlata figyelhető meg, az európai vagy nyugati, és az ázsiai vagy keleti. A nyugati kultúrára inkább az egyén, a személyiség, az individuum, annak jogai és szabadsága felé fordul. A keleti általában a társadalom, az állam kategóriáival operál. Miután mi a nyugati kultúrához tartozunk… hát igen… azért mégis a nyugatihoz, a keletire mint idegenre tekintünk.”
A fejtegetést hallgató idegen csodálkozik, hogy az emberiség nem irtotta még ki magát, majd megkérdi:
„– És most melyik társadalom uralja a Földet?”
„– A nyugati” – közli meggyőződéssel a történet szereplője, egy orosz sztárértelmiségi. Igaz, nem bírja ki, hogy hozzá ne tegye: „Bár a jelenlegi szakaszban elmosódik minden különbség.”
Lukjanyenko legismertebb műve a Nappali őrség (1998), amelyből egész regénysorozat és két filmfeldolgozás nőtt ki. Az Őrség-univerzumban magukat embereknek álcázó természetfeletti lények, a Mások élnek közöttünk. Két nagy csoportjuk között, a korábbi pusztító háborúk után, a regények jelenében a Nappali Őrség és az Éjszakai Őrség erőszakszervezetei tartanak fenn egy törékeny, hidegháború-szerű békét.
Kezdetben mintha törzsi ellentétnek lennénk tanúi, amelyben a Fény oldalán állók „inkább jók”, mégis elkövetnek mocskos dolgokat is, míg az „inkább rossz” Setéteknek sem minden tette negatív. Az emberi társadalmak viszonyaiba való beavatkozás elvileg mindkét fél számára tilos. Idővel azonban kiderül, hogy a kommunizmus eredetileg a Fény kísérleteként indult, egy tökéletes világ létrehozásáért.
A harmadik részben egy (pozitív) szereplő egy olyan pólóban jelenik meg először, amelyen „egy orosz egyenruhás deszantos hatalmas késsel éppen egy amerikai egyenruhás néger torkát vágja át. Az ábra alatt büszke felirat: „Emlékeztetünk rá, ki nyerte meg a második világháborút.’”
Lassan kirajzolódik az egyértelmű minta: a központi moszkvai karakterek
- a respektus és lenézés, az idegenkedés és rokonszenv fura elegyével pillantanak a nyugatiakra (akiknek földje a volt Szovjetunió határainál kezdődik);
- patriarkális felsőbbrendűségérzettel kezelik a volt Szovjetunió népeit;
- kivéve az ukránokat, akik megjelenítése a regénysorozatban egyre negatívabb.
Az Ugrás az űrbe tudomásunkra hozza, hogy a Krím független állam lett, „mert ez volt az orosz-ukrán háború egyetlen alternatívája”. A való világban azonban a regény megjelentetése után két évvel hatalomba emelkedő Putyin a 2014-es háború után annektálta a Krímet.
A való világban Lukjanyenko 2014-ben bejelentette, hogy többé nem lép Ukrajna földjére, és megtiltotta, hogy regényeit ukrán nyelvre fordítsák.
A való világban 2022-ben Oroszország újabb, e sorok írásakor már 19 hónapja tartó háborút indított Ukrajna ellen. 2022. október 23-án Lukjanyenko az egyik orosz televízióban gyerekkora ukrajnai emlékeiről beszélt. Felidézte, hogy a szovjet érában helyi ukrán gyerekek mondták neki, hogy „ha a moszkoviták nem szállják meg az országukat, akkor ők most Franciaország szintjén élnének”. Oroszul beszélő, orosz vezetéknevet viselő gyerekek voltak, hangsúlyozta, „a szüleik a fegyveres erőknél szolgáltak” (utóbbinál Lukjanyenko legalább elhagyta az „orosz” jelzőt). A műsorvezető indulatosan reagált, azt ismételgette, hogy azokat az ukrán gyerekeket vízbe kellett volna fojtani (az interjú, angol felirattal), mire a fantasztikus regények szerzője mosolyogva a botozást emlegette mint hagyományos orosz módszert.
A szerző szociológus, történész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, a (volt MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet kutatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: