1998-ban Christof Koch idegkutató fogadást ajánlott David Chalmers analitikus filozófusnak: azt állította, hogy a természettudomány 25 éven belül ki fogja deríteni, hogy pontosan milyen agyi folyamatok hozzák létre a tudatosságot vagy annak illúzióját, ezzel pedig megoldódik a filozófia egyik legrégebbi kérdése is. Nos, 2023 van, a határidő lejárt, a probléma megoldatlan maradt – bár egyes idegkutatók időről időre bejelentik, hogy még egy lépéssel közelebb jutottak a tudatosság tökéletes leírásához, az utolsót mindeddig senkinek sem sikerült megtennie.

Vagy a kérdés rossz, vagy a válasz nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt egyesek elképzelik, mindenesetre az eddigi legtöbbet ígérő próbálkozások leginkább egy új keretrendszer bevezetése irányába mutatnak: úgy tűnik, hogy a teljes redukcionizmus, az a kísérlet, hogy magát a tudatosságot egyértelműen bizonyos agyi aktivitásoknak feleltessék meg, mindeddig kudarcot vallott.

A fogadás tétje egy rekesz bor volt, amit Koch át is adott a filozófusnak, de a kérdés valódi tétje ennél azért nagyobb: úgy tűnik, hogy ha minden tudatosnak tűnő folyamatot kizárólag az agyi aktivitás határoz meg, nem sok tér marad a szabad akaratnak. A problémához tartozik még a személy kérdése is: a tudatosság azt is feltételezi, hogy van valaki vagy valami, aki megél egy-egy szubjektív élményt, méghozzá úgy, ahogy azt más nem képes ugyanúgy megélni. A tapasztalat mindig személyes jellegű: ha történik valami, máris valahogy viszonyulunk hozzá.

Descartes tévedése

A redukcionisták érvelését sokan és sokféleképpen összefoglalták, de talán a legkerekebb kísérletet Antonio R. Damasio portugál neurológus nevéhez köthető. Damasio a Descartes tévedése című könyvében először egy Phineas Gage nevű munkás esetén keresztül mutatja be, hogy az, amit a filozófusok tudatosságnak neveznek, miért csak illúzió, majd különböző példákkal támasztja alá a mondandóját.

Bár Damasio meggyőződése szerint minden leírható pusztán az agyban történő folyamatokkal, ehhez még idő kell, mert az agy bámulatosan összetett szerkezet, aminek a teljes feltárását még nem sikerült megoldani. Damasio könyve először 1994-ben jelent meg, és bár azóta sok előrelépés történt az idegtudományban, azt az elvesztett fogadás is jól mutatja, hogy Damasio és Koch túl optimisták voltak.

Phineas Gage színeváltozása

Phineas Gage művezetőként dolgozott egy vermonti vasúti építkezésen, amikor 1848-ban kis híján végzetes baleset érte. A munkások egy sziklát akartak felrobbantani, ehhez pedig egy lyukat fúrtak bele, amibe lőport töltöttek, majd homokkal fojtották le – ezt az akkori gyakorlatnak megfelelően a művezető egy vasrúddal tömörítette. Ezúttal a homokot azonban kifelejtették, és Gage közvetlenül a robbanószert kezdte el ütni a rúddal; a robbanás így nem a szikla belseje felé irányult, hanem kifelé, a vasrúd pedig szó szerint átrepült a munkás fején. Ahogy Damasio írja a korabeli beszámolók alapján, „a vasrúd behatol Gage bal arcába, átfúrja a koponyaalapot, áthatol agyának első felén s nagy sebességgel kilép a koponyatetőn”.

Gage, akit munkatársai „a leghatékonyabb és legtehetségesebb” kollégájuknak tartottak, túlélte a balesetet, sőt, a saját lábán szállt ki a kocsiból, amellyel egy közeli szállóba vitték, és az ottani fogadós kérdéseire is tisztán és értelmesen tudott válaszolni. Fel is épült a sérüléséből, amelyet John Harlow sebész, aki kezelte, részletesen le is írt. Az orvos a későbbiekben is figyelemmel kísérte Gage sorsát, a leírásából pedig kiderül, hogy annak ellenére, hogy elveszítette a fél szemét, fizikálisan teljesen felépült, a személyisége viszont megváltozott, Harlow leírása szerint a balesetet követően „már nem volt ugyanaz az ember”.

Gage-et végül kirúgták az állásából, és később sem tudott hosszabban elhelyezkedni egy helyen. Az addig barátságosnak és szorgalmasnak ismert emberből szeszélyes, agresszív alakká változott, és végül egy cirkuszban lépett fel azt a vasrudat mutogatva, ami megváltoztatta az életét. Ez a baleset, Harlow kutatásai, illetve a francia antropológus, Paul Broca és a német neurológus, Karl Wernicke kutatásai viszont ráirányították a figyelmet az agy és a személyiség közötti kapcsolatra, és Damasio szerint az előtt is megnyitotta az utat, hogy a személyiséget vagy az ént tisztán az agyműködés hatáskörébe utalja a tudomány. Mégis úgy tűnik, hogy Gage ide vagy oda, azért nem eszik olyan forrón a kását.

A neurológus azért választotta a könyv címének a Descartes tévedését, mert szerinte Gage balesete, illetve az, amit az idegkutatók azóta kiderítettek, megcáfolták a francia filozófus elméletét, a karteziánus dualizmust, ami szerint minden két szubsztanciára, anyagira és szellemire osztható. Ezt az elméletet korábban sem kerülte el a kritika: egyesek, például Julian Offray de la Mettrie francia orvos-filozófus Descartes halála után szűk száz évvel egyenesen azzal vádolta a filozófust, hogy titokban materialista volt, csak nem merte felvállalni. Descartes épp azért mondta, hogy két szubsztancia van, mert ezzel még elfogadhatta a lélek létezését, és elkerülte azt a problémát, amivel egy tökéletesen mechanikus emberkép feltételezésével szembesülnie kellett volna.

A GWT és az IIT

Damasio könyvének megjelenése óta sokat fejlődött a tudomány, maga Koch pedig éppen azért ajánlott fogadást Chalmersnek, mert meg volt róla győződve, hogy a 25 évvel ezelőtt forradalminak számító neurológiai képalkotó eljárásoknak köszönhetően már a küszöbön áll az agy, ezzel együtt pedig a tudatosság teljes feltárása is. Ez nem jött be, de Koch kezdeményezése nyomán a neurológusok két fő szálon kezdtek hozzá a rejtély megfejtéséhez: az egyik a GWT, a másik az IIT névre hallgat (nem keverendő a Fred Hoyle klasszikus scifi-regényében szereplő Ír Ipari Tanáccsal).

A GWT (Global Workspace Theory) hívei szerint a tudatosság a fizikálisan létező agyi struktúrák terméke, míg az IIT (Information Integration Theory) szerint a tudatosság akkor jelenik meg, amikor elegendő információt integrál ahhoz, hogy egyáltalán tudatról lehessen beszélni. Amint elegendő adatot tárol a rendszer, már öntudatra ébred – ez pedig az utóbbi elmélet szerint nem zárná ki a gépi tudatosságot sem.

Kemény kérdések

Chalmers szerint a probléma természettudományos megoldása ugyan nem reménytelen, de a közeljövőben nem is várható (a tudatosság témájában írott tanulmányai itt olvashatók), sőt, a tudatosság még akkor is egyfajta rejtélynek számítana, ha Koch és társai megnyerték volna a fogadást, és valóban rá tudtak volna mutatni arra, hogy hol fészkel az emberi agyban a tudat. Chalmers a problémát mindenesetre két részre bontotta: a tudatosság könnyű és nehéz kérdésére. Ezek közül a könnyűnek nevezett rész is túl nehéznek bizonyult: itt azt kellene bizonyítani, hogy a tudatosság egésze magyarázható-e tisztán neurológiai folyamatokkal.

Bár Damasio, Koch és társaik biztosak benne, hogy előbb-utóbb azok lesznek (Chalmers maga sem veti el ennek a lehetőségét), egyelőre nem jártak sikerrel. Részeredmények akadtak ugyan, de a nagy válasz elmaradt, ezért több kutató is a kérdés újbóli megfogalmazását vetette fel. Robert Mitchell neurológus szerint a redukcionista törekvések hibásak, de nem azért, mert a neurológia számára ismeretlen dologról lenne szó, hanem azért, mert ebben az esetben nem elegendő az agyi aktivitást vizsgálni: az agy különböző részei között zajló interakciók feltárását is meg kell figyelni ahhoz, hogy egy a tudatossághoz hasonlóan komplex jelenséget meg lehessen magyarázni.

Anil Seth, a Sussexi Egyetem kognitív tudományokkal foglalkozó professzora hasonló megoldást vet fel: szerinte a problémát részekre kell bontani, és ezekből a neurológiai jelekből lehet majd egyszer összerakni annak a magyarázatát, amit tudatosságnak hívunk. Seth szerint ezzel a Chalmers által nehéz kérdésnek nevezett jelenségre, arra is választ lehetne adni, hogy miként állhatnak össze az elmében a tapasztalatok egy olyan szubjektív, tudatos valamivé, amit a lehető leghétköznapibb körülmények között is megtapasztal az ember. Ez az észlelés mindenképpen jelen lévő szubjektív karakterével együtt viszont azt is jelenti, hogy sosem juthatunk tökéletesen „igaz”, a valóságnak mindenben megfelelő információkhoz, már csak azért sem, mert maga a látás is torzít – ez viszont nem baj, hiszen az agy éppen arra való, hogy, amint Seth írja, egyfajta kontrollált hallucinációban tartsa az embert, és a lehető legjobb becslésekkel próbálja tájékoztatni arról, hogy mit lát, hall vagy érez.

Ezzel még mindig megmarad egy kisebb probléma: ha Descartes-ot azért kárhoztatták, mert a lelket az elme kormányosaként képzelte el, óhatatlanul felmerül, hogy mit tájékoztatnak az érzékszervek, ha nem valami tőlük független entitást, a tudatot. A neurológus szerint itt viszont egy olyan komplex hálózatról van szó, ahol ennek a kérdésnek már nincs értelme, a tudat illúzióját pedig maga a biológia adja: az ember alapvető, első tapasztalata a testtudat, és evolúciósan erre épül rá minden más, ide értve azokat a belső világokat is, amiket az ember szeret vagy hajlamos léleknek vagy tudatnak nevezni. Mitchell Daniel Dennett elmefilozófushoz hasonlóan az intencionalitásban látja a rejtély kulcsát: szerinte a valamire való irányultság a fejlett élet egyik első lépcsőfoka, ezért nem csoda, hogy ha egy amőbáról úgy tűnik, hogy akar valamit, az ember ehhez már valamilyen magasabb rendű magyarázatot kapcsol.

Denevérnek lenni

Még ha a természetfeletti magyarázatot ki is zárjuk, könnyen lehet, hogy a titok örökre titok marad: Thomas Nagel filozófus 1974-es nagy hatású tanulmánya (milyen lehet denevérnek lenni?) a denevéreken bőven túlmutató ismeretelméleti és elmefilozófiai kérdéseket vet fel, amelyekre valószínűleg még egy tökéletes redukcionista leírás sem adhat kielégítő választ. A hétköznapi ész viszont valamennyire enyhíthet ezen az ismeretelméleti homályon: joggal tételezzük fel, hogy valaki azért csinál valamit, mert el akar érni vele egy bizonyos célt, és hiába tévedhetünk, általában egy közlésnek vagy egy gesztusnak van valamilyen értelme. A narratívák csak ritkán egészen hamisak, ha pedig mégis azok, valamilyen kategóriatévesztés lehet érte a felelős: annak például, hogy valakinek a személyes narratívája milyen történetekből épül fel, nem is kell a valósághoz illeszkednie, ellenben ha ez a narratíva történelmi igényű, már nem fogja kielégíteni a valószínűségre való általános igényt.

Na és akkor most van tudatosság, vagy nincs? Van: a létét azok sem tagadják, akik szerint a tudatosság csak az agyunk játéka; nincs szó külön minőségről, sőt gyakorlatilag minden, amiről egyáltalán tudhatunk, éppenséggel a tudatosságnak köszönhető. Ezek viszont elszigetelt dolgok, és a szubjektív tapasztalat csak egy nehézséget jelent a sok közül: Nagel példáját követve sosem tudhatjuk meg, milyen is denevérnek lenni, de szigorúan véve azt sem, hogyan éli meg valaki más a piros színt. Mitchell, Koch és Seth előálltak ugyan a maguk megfejtésével, de ez sem visz közelebb a megoldáshoz, és bár Chalmers nem zárja ki, hogy egyszer igazuk lehet, egyvalami biztos: a júniusi konferencia óta, amikor Kochnak át kellett adnia neki egy rekesz bort, annak már tudatában lehet, hogy ezt a meccset megnyerte. Egyelőre.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: