A kutatólabor nem iparvállalat – egy kudarcra ítélt átalakítás anatómiája
Az akadémiai kutatóhálózat nagy változásokon ment át az utóbbi öt évben Magyarországon. A kormány először mindenáron minisztériumi ellenőrzés alá akarta helyezni a forráselosztást, végül azonban a tiltakozások hatására be kellett érnie egy új, a Magyar Tudományos Akadémiáról (MTA) – a tiltakozások ellenére – leválasztott kutatóhálózattal. Az először Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnak, később Magyar Kutatási Hálózatnak, legújabban pedig angolos öszvér-rövidítéssel HUN-REN-nek nevezett kutatóintézeti egység egyelőre nagyobb szervezeti változások nélkül vészelte át a korábbi kormányzati változtatási törekvéseket.
2023 vége felé azonban újraindulni látszik az az innovációs hajsza, amit korábban Palkovics László miniszter képviselt. A Magyar Kutatási Hálózat fél éve beiktatott elnöke, Gulyás Balázs hasonló elveket próbál érvényesíteni. Ezzel párhuzamosan erős elnöki hatalomkoncentrációra való törekvés figyelhető meg, ami ellen a kutatóhálózat érdekszervezetei a közelmúltban erőteljesen tiltakoztak. Az alábbiakban áttekintjük, miért is elhibázottak és eleve kudarcra ítéltek a legújabb átalakítási törekvések.
A hazai kutatóintézetek rövid története
Az MTA kutatóintézeti hálózata lassanként, főleg a második világháború utáni időkben épült ki. A különféle intézetek egy része eleve az MTA szakmai felügyelete alá tartozott, másokat a kormány rendelt az MTA-hoz, sokat pedig kifejezetten MTA intézetként hoztak létre. Az MTA kutatóintézeti hálózatának elsődleges feladata az alapkutatás volt. Ezt a feladatát betöltötte, erre a feladatra specializált szakembergárdát foglalkoztatott és képzett, de a reáltudományokkal foglalkozó intézetek sok ipari kapcsolattal is rendelkeztek.
Ma már kevéssé ismert, de 1945 után Magyarországon igen sok kisebb ipari kutatóintézet működött. Például, létezett kutatóhelye a bányászatnak és a szerves kémiának, de a húsiparnak vagy a kertészeti gazdálkodásnak éppúgy. Ezek elnevezése változatos volt: némelyiket kutatóintézetnek, másokat tervezőintézetnek, megint másokat fejlesztő intézetnek vagy tanintézetnek neveztek. A változatos névadás ellenére feladatuk egyöntetűen az iparági tanácsadás és a termelőüzemek által nem elvégezhető kutatás volt. Ezek az intézetek lefedték mindazon iparágakat, amelyek Magyarországon honosak voltak. E kutatóintézetek későbbi sorsa változatos. Már a rendszerváltás előtti időkben is számos átalakuláson estek át, de a rendszerváltás idején bekövetkezett gazdasági válság nyomán legtöbbjük hamar megszűnt. A rendszerváltást hosszabb ideig túlélt intézetek egyes vállalatokba olvadtak be, de némelyik intézet utódja ma is működik: bizonyos intézetek például a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közhasznú Nonprofit Kft. részei lettek. Utóbbi öndefiníciója szerint „Magyarország vezető állami tulajdonú alkalmazott kutatóintézete”, amiből látszik, hogy alkalmazott kutatás terén hadra fogható intézete azért van a magyar államnak. Ugyanakkor az alkalmazott kutatási szektor jóval szűkebb az alapkutatásnál, és a döntően külföldi beruházás révén eltorzult, saját fejlesztésekkel nem foglalkozó és főként összeszerelő üzemekre épülő hazai iparszerkezetben csekély a súlya. A kutatás-fejlesztési tevékenységet mellőző külföldi befektetőket pedig a kormány a mai napig túltömi olyan kedvezményekkel, amikről hazai vállalkozás aligha álmodhat.
A kutatás tagozódása: történelmi örökség
A fenti összehasonlítás mutatja, hogy Magyarországon – ahogy más országokban is – történelmi hagyomány az alap- és alkalmazott kutatások szétválása, amit szakmai megfontolások alakítottak ki. Míg a rendszerváltás után az alapkutatás az MTA intézethálózatában tovább élt, az alkalmazott kutatások jó része elhalt. Az utóbbi hiánya egyszerű átcsoportosítással nem orvosolható. Ugyancsak nem lehet az országra úgy tekinteni, mint egy „zöldmezős” tudományos–technológiai szektor implementációjának helyszínére, hiszen egy szektor a sok szükségesből, nevezetesen az alapkutatás, megvan, él és virágzik. Ugyanezért nem állja meg a helyét az az összehasonlítás sem, ami a gyorsan fejlődő kis országok („kistigrisek”) példáját akarja Magyarországra vetíteni. Utóbbi azért is tanulságokkal szolgál, mert ezen országokban a közoktatás drasztikus fejlesztése szolgálta a bázist a felsőoktatási–kutatási szektor fejlesztéséhez. Hazánkban viszont a közoktatás ma szélsőségesen elhanyagolt, az oktatóbázis kiöregedik, utánpótlás nincs – miközben az innovációs teljesítményt úgy akarja a kormány láttatni, mint a gyémántot egy nem létező korona tetején.
Innovációs mérce
Az innováció – ami magának az ipari termelésnek és ezáltal a termékek használati értékének folyamatos megújulását is magában foglalja – a reálgazdaságban működő és a termékeken valódi hasznot realizáló vállalkozások dolga, nem az alapkutatási szektoré. Annak mérőfoka, hogy egy-egy ötlet, eljárás, anyag vagy szerkezet milyen közel áll az ipari termelésbe való bevezetéshez, az úgynevezett „Technological Readiness Level” fogalomból képzett betűszó, a TRL skála (magyarul: technológiai készenléti fok vagy érettségi/fejlettségi szint). A 9 fokozatú TRL skála 3 részre bomlik. Az 1–3. szintet az alapötlet és az alapjelenség jelenti, ami az alapkutatás tárgya, és a világon mindenütt ez a szint felel meg az akadémiai (típusú) kutatóintézetek tevékenységének. A 4–6. szint már alkalmazott kutatási lépéseket, a 7–9. szint pedig közvetlen üzemi adaptációt és gyártástervezést jelent. Az alapötletek legnagyobb része már a TRL alsóbb szintjein elvérzik, de korántsem példa nélküli, hogy a 8-as szint elérését követően sem lesz egy addig ígéretesnek tűnő ötletből eladható termék.
A TRL szintek nem véletlenül alakultak a fentieknek megfelelően, hiszen homlokegyenest másfajta felkészültséget követel az alapjelenséggel való beható foglalkozás, mint a gyártásszervezés. Jól látható az is, hogy az alacsonyabb TRL szintek önálló „hozama” elenyésző, de ettől még komoly befektetéseket igényelhet. Nem véletlen, hogy az alapkutatások finanszírozása jellemzően állami közreműködéssel valósítható meg. A magasabb TRL szinteken történő fejlesztésekbe viszont annak kell befektetnie, aki a későbbi hasznot is realizálni szeretné. Emiatt alapvető tévedés akadémia típusú, nonprofit működésű intézettől innovációs tevékenységet elvárni. Az államnak viszont feladata lenne, hogy védje a piaci verseny tisztaságát, hiszen ez az innováció legfontosabb hajtóereje, és az iparszerkezetre olyan befolyást gyakoroljon, ami az innovációt serkenti. A jelenlegi állami beavatkozási kísérlet azonban fából vaskarika, lévén olyan szektorra próbál innovációs feladatokat rásózni, ahol sem szakértelem, sem anyagi érdekeltség nincs hozzá. Ezzel a kár többszörös lehet, hiszen egyrészt kidobott pénz a megfelelő szakértelmet nélkülöző szereplőt megbízni egy feladattal. Másrészt, ha képmutatóan azt állítjuk, hogy van innovációs szektorunk, miközben az nem tölti be a hivatását, akkor hiába számítunk az innovációs mutatók erősödésére. Közvetlen ipari termelési területeken egy kormány nem tud fejlődési irányokat kijelölni. Ezt más, sokkal szélesebb területeken (pl. élelmiszerbiztonság, globális klímaváltozás, zöld átmenet) tehetné meg, de ezt a feladatát elhanyagolja.
Minden fent megadott TRL skála értelmét veszti olyankor, ha az adott kutatási területre nem épül ipar. Ez az egész humán szektorról elmondható. Népzenekutatást, irodalomkritikát, esztétikát, kódextant vagy magyar őstörténetet egyetlen befektető sem használ, noha ettől ezek a területek még szervesen hozzá tartoznak egy nemzet kultúrkincséhez. Egyáltalán nem érthető, miként lehet ezeket a területeket ugyanolyan mércékkel akár csak megpróbálni mérni, mint a reálgazdasággal szorosabb kapcsolatban álló orvosi, mérnöki vagy természettudományokat. Amíg a kutatóhálózat az MTA alá tartozott, a humántudományok minden efféle összeméréstől mentesültek, mivel a terület a kutatásra szánható büdzsé fix hányadával gazdálkodhatott, míg jelenleg az összes kutatóintézet egyetlen mérési eljárás alapján alkotott pontozásban versenyez az elérhető forrásokért. Ez pedig tarthatatlan. A humán tudományok össztársadalmi (állami) finanszírozása annál is inkább indokolt, mert ezek „haszna” is össztársadalmi szinten jelentkezik, noha a közvetlen vállalati sikerességnél jóval összetettebb és közvetett módon.
Az akadémiai kutatások valósága
Reál területeken az alapkutatás „kihozatalát” vagy „eredményességét” elsősorban a publikációk számával és az azokra érkező hivatkozások arányával mérjük. E területen Magyarország jól teljesít, az akadémiai szféra a működési költségek arányát figyelembe véve magas kihozatallal dolgozik. Az akadémiai típusú kutatásokat azonban az a visszatérő vád éri, hogy nem eléggé innovatív. A TRL skála fenti ismertetése nyomán látható, hogy nem is kell annak lennie.
Az akadémiai kutatásokkal kapcsolatos politikai szemlélet valahogy a következőképp írható le: „A kutatás már nem gyermekcipőben jár, régen felnőtt, akkor most hajtson hasznot!”. Ez a megközelítés azonban szem elől téveszti azt, hogy a tudomány fejlődése állandóan új megoldandó kérdéseket szül. Ma nem az számít alapkutatásnak, ami akárcsak 5 éve, és 5 év múlva idejétmúlttá válhat az, amire ma választ találunk. A fejlődés záloga ezért nem a pillanatnyi innovációs szint, hanem a megértési és fejlődési folyamat szakadásmentes jellege. Legyünk képesek az új kérdés feltételére, és legyünk képesek adaptálni azt, ami ebből hasznosítható. Előbbi az alapkutatás, utóbbi az innováció. A ráépülő rendszer miatt az innováció épít az alapkutatásra (és korántsem kizárólag a technikai jellegű kutatásokra). Az innováció egyoldalú mantrázása viszont olyan, mintha a csúcsdíszt próbálnánk csiszolgatni egy düledező ház tetején.
Újkeletű vád a hazai alapkutatási hálózattal szemben, hogy túl széttagolt tematika szerint folyik a kutatás, és az egy kutatási témán dolgozó kutatók száma igen csekély. Megjegyzendő, hogy ez egyes (elsősorban humán és elméleti természettudományos) területeken természetes állapot, ami a közlemények átlagos szerzőszámában is tükröződik. Ugyanakkor a jelenségnek más oka is van, mégpedig az általános alulfinanszírozottság. A tudományos pályázatokon elnyerhető összegek alig elegendők 1-1 beosztott kutató (jellemzően doktorjelölt) alkalmazási forrásának biztosításához. A kutatóhelyek vezetői pedig kénytelenek olyan kutatókat felvenni a tartós álláshelyekre, akik a pályázati eredményesség révén a kutatóhelynek pénzt hoznak. A hagyományos akadémiai típusú kutatóintézeti vezetők kezében nincs olyan eszköz – azaz: megfelelő forrás –, amivel saját intézeti tudományos célokat tűzhetnének ki és belső kezdeményezésű projekteket indíthatnának. Ugyanakkor egyes, a kormányzat által erősen preferált és szintén tudományos kutatóintézetnek nevezett, de a tudományos világba be nem épülő intézet pont fordítva működik, mintegy ideológiai indoktrinációs misszióval és az arra adott bőséges állami forrásokkal. Így a tudományos intézeteknél fennmarad az erős pályázati kényszer, azzal együtt, hogy minden sikeres kutató kénytelen minden elérhető forrásra pályázni. És mivel egy adott téma többszörös finanszírozását egyetlen forrást biztosító szerv sem vállalhatja, a témadivergencia megállíthatatlan.
Képzeljünk most magunk elé egy olyan helyzetet, amikor a kutatási programok bőséges forrással rendelkeznek arra, hogy a kiemelt vezető mellé – aki a csoportban lényegében egyedül testesíti meg a szuverén kutatót – az adott szakterület hazai átlagához képest nagy létszámú kutatócsoport épülhet. A Lendület programok és a Nemzeti Laborok egy része ilyen. Ennek egyik következménye, hogy a program indulásakor hirtelen kell létszámot bővíteni, ennek pedig ára van. Vagy azért kell többet fizetni a szokványos kutatói béreknél, mert a felvett hazai beosztott kutató érdemi témaváltásra kényszerül, vagy pedig azért, mert a nemzetközi bérekkel versenyezve, külföldről kell új munkatársat felvenni. A beosztott kutató egyébként legalább részben le kell, hogy mondjon mindarról, amit az önálló tudományos ténykedés jelenthetne: saját témaválasztás, saját jogán elnyerhető nemzetközi hírnév, presztízs, intellektuális önállóság, a vezető kutatókat megillető viszonylag szabad időbeosztás stb. Ha a fenti séma általános lenne, ez a beosztott tudományos kutatói bért oda árazná be, ahol a hasonló témán dolgozó beosztott kutatók bére az iparban van, hiszen az ezzel járó vállalás is lényegében ugyanaz. Ez pedig alulról határozná meg a kutatói bérskálát, mégpedig az iparban szokásos bérskálákkal összekötött módon. A beosztott kutatók feletti vezetői szinten már csak a bérfeszültség elkerülése miatt is versenyképes béreket kellene fizetni, nem is szólva arról, hogy a munkabér rendre azzal az anyagi kerettel is skálázódik, amiért a dolgozó felel. Erősen kételkedem azonban abban, hogy a kutatócsoportok kis méretét számonkérő vezetők számolnának a csoportalkotás fent felsorolt járulékos költségeivel. Ilyesféle költségtöbbletet a Lendület csoportok tudnak némiképp érvényesíteni, de azok aránya a kutatóközösségen belül igen csekély. A fenti érvelés elsősorban olyan tudományterületeken igaz, ahol létezik valamilyen ipari tevékenységgel való tematikus párhuzam. Ha azonban a kutatóhálózatot egységében kezeljük, akkor nyilván az adott vezetői szinten a bérek nem mutathatnak számottevő különbséget.
A kiszámítható finanszírozás alapfeltétel
Ahhoz, hogy egy alapkutatási szektor a maihoz képest lényegesen megnövelt csoportméretekkel működjön, így az egy kutatóra jutó témák száma csökkenjen, kiszámítható finanszírozásra van szükség. Ez az államháztartás mai működése mellett lényegében lehetetlen. Hosszú távú finanszírozási biztonság nem jöhet létre olyan rendszerben, ahol a költségvetés évente oszt bizonytalan (ráadásul önkényesen változó) mértékű forrásokat, és ahol az éven túli tartalékképzés a költségvetésnek való visszafizetési kötelezettség miatt nem valósulhat meg.
A kutatócsoport-működtetés mellett itt vissza kell kanyarodni a kutatói munka egyik legfontosabb eleméhez, a kreativitáshoz. A politikusok visszatérő vesszőparipája, hogy erősen ellenőrző rendszert kell működtetni a tespedés kiküszöböléséhez. Ez tévedés. A fenti állítás ott lehet igaz, ahol a munkavégzéssel járó önálló motiváció elhanyagolható, a kutatás viszont épp nem ilyen. A megfelelő kiválasztási, előmeneteli és értékelési rendszerrel gond nélkül elérhető, hogy elkötelezett és produktív kutatók kapjanak tartós megbízásokat, akiknél a motiváció egy része kifejezetten a szellemi kihívásból származik. (Külföldön az önálló kutatói–oktatói jogosultságot a „tenure” névvel illetik, ami hasonló az egykori céhes ipar felszabadult mestereinek mesterleveléhez: jogot nyert valamire, amivel kapcsolatban további beszámolási kötelezettsége már nincs. Magyarul a „habilitáció” kifejezés tartalmilag ezt többé-kevésbé lefedi.)
Az iparral szemben az alapkutatás alulról építkezik
Nem csoda, hogy a motiváción alapuló munkavégzés ismeretlen azok előtt, akik csak az ipari példát ismerik. Nyilván ilyen oka lehet annak is, hogy a kutatási szektort is vállalatirányítási módszerekkel vezérelhetőnek gondolják. Ez azonban újabb tévedés. Egy vállalat esetén a feladatsorok a vezetői célok alapján felülről lefelé bonthatók ki: adott termelési tervhez megfelelő számú eszköz és munkaóra társítható, ami meghatároz minden alsóbb szintű feladatot. A kutatás működése fordított. Mivel a kutatói szellemi kapacitás és képesség szélsőségesen egyénfüggő, nincs két olyan kutató, akik egymással helyettesíthetők, szemben a szalag mellett dolgozó munkásokkal. Közérthetőbben: amikor Einstein meghalt, a Princeton Egyetem nem tudott felvenni egy másik Einsteint, csak egy olyan kutatót, akitől sokat várt – de hogy mit, az nem volt prognosztizálható. Ilyen a tudományos kutatás természete általában, de a felfedező kutatásoké meg különösen.
Amikor egy kutatóintézet tervei kialakulnak, azok – élesen szembeállítható módon a vállalatokkal – korántsem kizárólag a felső vezetés direktívái szerint öltenek testet. A kutatók ötletei, témái és tudományterületük fejlődése alapján lehet összeszedni, és többnyire alulról felépíteni, hogy az adott nagyobb egység mit is tervezhet a jövőben. De még ez sem konkrét abban az értelemben, ahogy egy vállalat tervezése folyik, lévén a tudományos eredmények, az új felismerések és a felfedezések nem megjósolhatók.
Egyes esetekben vannak persze tervezhető elemek a kutatóhálózat működésében. Természettudományok esetén nagy nemzetközi együttműködések sokéves programjaiban való részvétel lehet ilyen (például egy üstökös felszínére nem lehet műholdat küldeni éves ötletelés alapján). A humán tudományok esetén is világos, hogy egy átfogó értelmező szótár megalkotása is sokéves program, ahogy nagy történelmi eseményekről való megemlékezések alkalmával is adódnak hosszabb távon tervezhető feladatok. A mohácsi csata 500. vagy Petőfi születésének 200. évfordulója nyilván ilyen, de a humán kutatások működési területe messze nem szűkíthető le ilyesféle társadalmi feladatokra. Ugyanakkor a tervezhetőség fogalma labilis talajon áll ott, ahol a későbbi továbblépés nagyon is a korábban elért eredmények jellegétől függ. Mindezek miatt a vállalatirányításra jellemző, teljes részletességű tervezhetőséget a kutatási szektortól elvárni súlyos hiba.
Résztulajdonosi elvárások: álságos érvelés „a nép nevében”
Gyakran hallott érv a kutatási szektort érintő újabb átalakítási tervekkel kapcsolatban, hogy a kutatóhálózat fenntartása egyfajta befektetés, ami miatt a szektornak teljesítenie kell bizonyos befektetői (hozam)elvárásokat. Az érvelés rendre az állampolgárok mint résztulajdonosok által támasztott igényt említi. Ugyanakkor semmiféle olyan állampolgári igény vagy széles körű elégedetlenség nem tapasztalható, ami pont a kutatóhálózat számonkérhetőségét állítaná középpontba. Az állampolgári tudatosság messze nem terjed olyan szintre, hogy ez legyen a társadalom alapvető problémája, különösen akkor, amikor az állami működéshez szervesen hozzá nem tartozó szektorokban történő és túlárazott vállalatfelvásárlások vagy külföldi sportérdekeltségekbe áramló összegek nagyságrendekkel haladják meg a kutatóhálózat fenntartására fordított pénzt. Így tehát az állami irányítás a saját számonkérési (és irányítási) igényét bújtatja az indokolatlanul előtérbe tolt résztulajdonosi elvárás mögé.
A kutatói létszám gyors bővítése vágyálom
Többször is kívánatos célként hangzott el, hogy a kutatói létszámot másfélszeresére kellene növelni Magyarországon. Ehhez a munkaerőpiacon nem áll rendelkezésre semmilyen humánerőforrás, és ha ez meg is lenne, a kutatóintézeti bérek versenyképtelen mivolta gátolná a bővítést. Az MKH kutatóközpontok 2024-es állami forrásai számos esetben akár 12,5 százalékkal csökkennek a technikai innovációval viszonylag legszorosabb kapcsolatban lévő természettudományos kutatóhelyeken is. Maga az a tény, hogy ez a változás a 2024-es tervek idén nyár elején esedékes leadása után majdnem fél évvel, 2023 novemberében derül ki, olyan tényező, ami a kutatóintézetekben dolgozó munkavállalókban nagy bizonytalanságot szül. Ez az elvándorlási szándékot erősíti, nem pedig a munkaerőtoborzást. Annál inkább igaz ez amiatt, hogy a fent jelzett mértékű csökkenés a teljes állami juttatásra vonatkozik, de ennek különféle célfeladatokra való lebontása miatt a bérkeretek csökkenése akár 20 százalék is lehet. A másfélszeres létszámbővítés vágyálom olyan körülmények között, amikor az elvonások jelentős elbocsátásokat kényszeríthetnek ki. A szükséges elbocsátások mértéke akár a csoportos létszámleépítés határát is átlépheti.
Emlékeztetni kell rá, hogy a fent leírtakhoz hasonló belső forráscsökkentés sohasem történt a kutatóhálózattal olyan helyzetben, amikor a szektorra jutó költségvetési forrás egyébként nem csökkent. E tekintetben a jelenlegi helyzet példátlan, és az intézkedés célja sem érthető.
Összegzés
Az alapkutatásnak annak kell lennie, amit a neve mutat: olyan szférának, ahol kutatói kíváncsiság, egyéni kiválóság testet ölthet. Az a befektetés, amit a kutatóhálózat működtetése igényel és amivel a nem prognosztizálható új összefüggések felismerésének elősegítése jár, az állam saját működési költségeihez képest elenyésző. Ez a ráfordítás azonban szükséges ahhoz, hogy a részben az innovációkhoz szükséges új tudás jelentős részét létrehozó szektor az országban jelen legyen (műszaki és természettudományok). Ugyanígy elengedhetetlen a társadalmi és gazdasági folyamatok megértése, a szakpolitikai törekvések megalapozása (gazdaság- és társadalomtudományok), illetve a nemzeti kultúrkincs kutatásokra alapuló ápolása (humán tudományok és művészetek). Mindegyiket nyugodtan nevezem valódi nemzetstratégiai célnak, míg a kutatóhálózat szüntelen átalakítása az innovációnak éppenséggel a rossz példája.
A szerző fizikai kémiával foglalkozó kutató, az MTA doktora, az Akadémiai Dolgozók Fóruma Egyesület elnöke.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: