Zsidó gengszterek a nácik ellen: filmre kívánkozó igaz történet, rettenetes stílusban elmesélve
Valószínűleg mindenki ismeri az úgynevezett true crime-műsorokat, amelyekben megtörtént bűneseteket dolgoznak fel valódi hozzátartozók, nyomozók és tanúk szereplésével és a kulcsjelenetek iszonyatos minőségű, általában rettenetesen gyenge színészekkel előadott újrajátszásával. Az is valószínű, hogy a műfaj nem mindenkinek a kedvence, bár van valami hasonló hipnotikus vonzereje, mint a teleshop-műsoroknak: van olyan állapota az embernek, amikor lenyűgözve leragad a tévé elé, és irtózatosan kíváncsi lesz rá, hogy vajon 1) mi történt Tiffanyval, az eltűnt lánnyal, aki A holttest a mocsárban című műsorban volt a főszereplő, 2) mennyibe kerül az a répaszeletelő, ami nélkül a reklám szerint lehet ugyan élni, de nem érdemes, és adnak-e hozzá még egyet grátisz (azaz ingyen).
Azok a szörnyű dialógusok
Ezek a műsorok jutottak eszembe Michael Benson magyarul idén megjelent, Zsidó gengszterek a nácik ellen című könyvéről – ennek minden előnyével és főleg hátrányával együtt. A könyv valóban olvastatja magát, de nagyjából úgy, mint egy ponyva (amivel önmagában nincs is semmi gond, a maguk módján a Conan-könyvek is zseniálisak).
A történet, ahogy Benson is esküszik rá, igaz, de mint felhívja rá a figyelmet, itt-ott dialógusokkal színesítette, amelyek akár így is elhangozhattak volna- Csakhogy épp ezek a dialógusok azok, amik miatt tényleg a rosszabb true crime-sorozatok jutnak az ember eszébe a könyvről. Illetve még valami: amikor a narrátor veszi át a szót, az teljesen olyan, mint James Ellroy világháború előtt, alatt és után játszódó regényeiben Sid Hudgens (a filmben Danny DeVito) bulvárcikkei. A regényekben egyébként szerepel Mickey Cohen, az egyik híres zsidó gengszter is, akinek náciellenes akcióival Benson is foglalkozik a könyv 26. fejezetében.
Érdekfeszítő történet
A fura stílus ellenére azért a Zsidó gengszterek a nácik ellen nem rossz könyv, legalábbis ami a tartalmi részét illeti: Benson a saját maga által választott bulváros stílusban, de alaposan, 29 fejezeten keresztül járja végig, hogy a világháború kitörésére alaposan megerősödött zsidó maffia hogyan kezelte saját hatáskörben (félig-meddig Nathan D. Perlman New York-i bíró sugalmazására és engedélyére) az egyre elszaporodó náci vagy náciszimpatizáns amerikai egyletek ügyét. Az, hogy a nácikat végül nem engedték érvényesülni az Egyesült Államokban, javarészt Perlman és a maffia erőfeszítéseinek volt köszönhető, igaz, később az FBI is közbeavatkozott, amikor nemzetellenes tevékenységgel vádolták a Német-Amerikai Bundot és az Ezüstingeseket, a két legnagyobb Amerikában tevékenykedő náciszimpatizáns csoportot.
Benson alaposan elvégezte a házi feladatát: a függelékben felsorolt források végigböngészése, ha egyáltalán hozzájuk fér az ember, önmagában heteket venne igénybe, nem is beszélve azokról a folyóiratcikkekről, amelyekből gyakran idéz is. A névmutató ugyan hiányzik, de a fejezetek címei alapján már nagyjából lehet tudni, hogy kit hol kell keresni, a visszatérő szereplők pedig úgyis mindenhol felbukkannak. Maguk a zsidó gengszterek, akikkel a szerző foglalkozik, általában nem voltak túl mobilisak, csak elvétve fordult elő, hogy a maguk felségterületén kívül léptek volna akcióba, így a róluk szóló történetek általában az adott városhoz köthető részben találhatók (New York, Chicago, Newark, az USA középnyugati része és nyugati partvidéke).
A szerző az amerikai zsidók történetével kezdi a könyvet: míg 1882-ben még csak 250 ezren éltek az Egyesült Államokban, 1924-re négymillióra emelkedett a számuk, a kezdeti elkülönülés után pedig a zsidó fiúk a húszas években már ugyanolyan lelkesen kergették az amerikai álmot, mint bárki más. Ez azoknak, akik nem akartak gyári munkásként vagy boltosként megöregedni, ekkoriban a szeszcsempészetet jelentette (ennek megfelelően Benson több hőse is ezzel kezdte a működését, az ebből összeszedett pénzből építette ki aztán a birodalmát, legyen szó szerencsejátékról, vagy kuplerájokról). A világválság még több bandát eredményezett, és hamarosan az olaszokhoz és az írekhez hasonlóan a zsidóság is kitermelte a maga bűnözői elitjét.
A Bund és az Ezüstingesek
Ez az elit viszont nem rajongott túlzottan az Amerikában a német érdekeket szolgáló Bund, a népszerű rádiós pap, Coughlin atya és a William Dudley Pelley szektavezető által hangsúlyozott antiszemita üzenetekért, ahogyan azért sem, hogy a nácik az általuk ellenőrzött városrészekben vagy városokban tartanak felvonulást. Ez szúrta a szemét a már említett Perlman bírónak is, aki felkereste Meyer Lanskyt, a zsidó maffia fővezérét, és megkérte, hogy teremtsen rendet az embereivel – azzal a kikötéssel, hogy vér ugyan folyhat, de a gyilkosság ki van zárva. Ehhez Stephen Wise rabbi, aki szintén jelen volt a tárgyaláson, szintén ragaszkodott. Perlman cserébe megígérte, hogy igyekszik elsimítani az ebből keletkező ügyeket, illetve azt is, hogy megpróbál jó sajtót biztosítani a gengszternek. Ez nem sikerült: Lanskyt egy, a náciverésekről szóló cikkben legengszterezték, amin megsértődött, hiszen olyan sajtóhíreket kívánt, amelyeket „a felesége is nyugodtan elolvashat”.
A nagy gengszterhadművelet itt vette kezdetét: New York után Chicagóban és több amerikai nagyvárosban is megalakultak a náciverő zsidó gengszterekből álló társaságok, akik rendre szétverték a Bund vagy az Ezüstingesek gyűléseit. A feladatra Benson szerint az akkor Lucky Luciano által vezetett olasz maffia is jelentkezett volna, Lansky azonban elhárította a felajánlásukat azzal, hogy ez neki amerikai hazafiúi kötelessége, emellett attól is tartott, hogy az olasz maffia soraiban található esetleges Mussolini-szimpatizánsok kémként épülnek be a verőlegények közé.
Benson ezután végigveszi, hogy milyen náciszimpatizáns egyesületek működtek az Egyesült Államokban, és Lansky, illetve az utána akcióba lépő gengszterek mikor és hogy verték szét a gyűléseiket. Ezekben a sztorikban túl sok változatosság nincs: a gengszterek megneszelik, hogy hol lesz a következő gyűlés, lefűrészelt dákót, baseball-ütőt, bokszert ragadnak, és mindenkit szétvernek, akit érnek. A Bund emiatt többször panaszt emelt a szólásszabadságra hivatkozva, de az esetek többségében a rendőrség úgyis a gengszterek zsebében volt, így ritkán történt vádemelés ezekben az ügyekben.
A jó fiúk és a rosszak
A könyv érdekességét persze nem is a verekedések vagy a rettentően erőltetett, direkt gengszteresre vett párbeszédek adják, hanem a történelmi kontextus, amin Benson optikája azért érzésem szerint valamennyire torzít. Miközben már a könyv elején leszögezi, hogy itt a gengszterek lesznek a jó fiúk, minden leírás némileg hamis: a náci minden esetben paprikajancsi, akit komolyan is alig lehet venni, míg a náciverő zsidó gengszter még akkor is megnyerően van lefestve, ha, mint egyébként mellékesen kiderül róla, több száz embert gyilkolt meg bérgyilkosként.
A New York-i társaság illusztris tagjait Benson a hatodik fejezetben (Gyilkosság Rt.) veszi sorra, de a későbbiekben is akadnak meglehetősen súlyos figurák. A Gyilkosság Rt. soraiban például a következő nagyágyúk tevékenykedtek: Mendy Weiss, aki saját bevallása szerint emberrablásból és fojtogatásból élt; Abraham „Kid Twist” Reles, aki legszívesebben kitekerte az áldozatai nyakát, mielőtt jégcsákányra váltott volna; Harry Strauss, a bérgyilkos, akinek 100-200 áldozatot írnak a számlájára, illetve „Lepke” Buchalterből, aki bérgyilkos és nyelvújító volt: a gyilkosságra állítólag ő vezette be a „hit” kifejezést.
Annak ellenére, hogy többszörös vagy több százszoros gyilkosokról van szó, a nácik vezetőiről csak annyit lehet megtudni, hogy gyengék, holdkórosak vagy bűnözők, de ehhez a bűnlajstromhoz képest az, hogy Fritz Kuhn, a Bund vezére „nőcsábász, továbbá alkoholista, és általában gyenge jellem”, akinek a fogyatékosságai rendre kiütköztek, azért elég karcsúnak hangzik (később csalással is vádolták, de ez még egy Harry Strausshoz képest még mindig Lepkefingnak számít). Ha más nem is, annyi talán beleférhetett volna, hogy Benson alaposabban ismertesse a nácik hátterét: a könyvben ugyan kitér rá, de ebből én többet is szívesen olvastam volna.
Az viszont kétségtelen, és Benson nélkül Magyarországon mindenképpen kevésbé ismert fejezete a történelemnek, hogy az USA zsidó gengszterei rengeteget tettek az amerikai náci mozgalom ellehetetlenítéséért. 1940-re az Ezüstingeseket és a Bundot is az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság emberei vizsgálták, kiderült, hogy Hitler Hollywoodon keresztül akarta befolyásolni az amerikai közvéleményt, Wilhelm Kunzét, a Bund egyik vezetőjét pedig kémkedés miatt börtönbe csukták. Lansky Pearl Harbor után már megengedte barátjának, Lucky Lucianónak is, hogy kivegye a részét a nácik elleni küzdelemből: az ő információi alapján az amerikai hadvezetés pontos információkhoz juthatott a helyzetről Olaszország partjainál.
True crime
Benson az epilógusban aztán tárgyalja azt is, hogy milyen sorsa jutottak a könyv főhősei: a legtöbbük nem élte meg a nyugdíjaskort, a gyilkosok, gengszterek és bérgyilkosok többsége erőszakos halált halt (egyesek villamosszékben végezték, másokat agyonlőttek vagy felrobbantottak).
A fülszöveg szerint Benson „napjaink egyik legnépszerűbb, megtörtént bűnügyeket feldolgozó amerikai szerzője”, akinek ez az első könyve magyarul, és ha van baj ezzel a könyvvel, talán éppen ez az: ugyan vannak jó dokumentumregények, de az itteni párbeszédek és leírások tényleg a műfaj legalját juttatják az ember eszébe, ami azért is kár, mert tényleg egy jó sztoriról van szó, amit jobban is elő lehetett volna adni. A szereplők ellenére nem is kétséges, hogy ki a jó- és ki a rosszfiú, bár itt ugye a rossz és a rosszabb közül lehet csak választani, a bennfenteskedő leírások és erőltetett párbeszédek miatt viszont még a megtörtént események is hamisan csengenek – ha viszont ezen képes túltenni magát az olvasó, valóban egy érdekes történetről van szó, kár, hogy nyakon kellett önteni a teleshopos mázzal.
(Michael Benson: Zsidó gengszterek a nácik ellen - Amerika a '30-as, '40-es években. 2023, Budapest, Corvina, fordította: Árokszállásy Zoltán).
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: