„A jövő teljesen elképzelhetetlen elektromos autóipar és high tech akkumulátorgyártás nélkül. A járműipari ágazat az akkumulátor ágazattal együtt a hazai ipar 30 százalékát adhatja 2030-ra, ezért a kormány továbbra is ezt tekinti a hazai ipar húzóerejének, mindemellett új iparstratégia készül, hogy más területek is súlyponti ágazattá váljanak" – jelentette ki 2023 őszén Fábián Gergely iparpolitikáért és technológiáért felelős államtitkár. Hogy a kormány elkötelezettsége mekkora is lehet, abban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) tavaly decemberben megjelent ipari elemzése segíthet eligazodni. Noha 2023 első háromnegyedében a nemzetgazdasági beruházások jelentősen csökkentek jóformán minden magyarországi gazdasági szegmensben, A dezinfláció útján című dokumentum tanúsága szerint volt néhány olyan ágazat, amire nagyon is sokat költött a kormány. Ilyen volt a feldolgozóipar, azon belül is elsősorban az akkumulátorgyártás.

A KSH adatai szerint 2023 első háromnegyed évében az Európai Unió 11 országában csökkent a nemzeti össztermék volumene, Magyarország az összes uniós ország közül a harmadik legrosszabbul teljesített. A magyarországinál csak Észtországban (3,7 százalék) és Írországban (1,3 százalék) csökkent nagyobb mértékben a GDP, Magyarországon a visszaesés 1,2 százalékos volt. Bár ehhez nálunk hozzájárult a háztartások 2,1 százalékkal alacsonyabb fogyasztása, ennél lényegesen nagyobb mértékben rontotta a GDP-t az, hogy a nemzetgazdasági beruházások 11 százalékkal estek vissza az előző év hasonló időszakához képest. A KSH szerint „ebben az uniós források elmaradása, az állami megrendelések visszaesése és a kedvezőtlen gazdasági és kamatkörnyezet is szerepet játszott”.

Ez volt az a gazdasági környezet, amelyben a mégis meglévő állami beruházások harmadát jelentő, ezáltal a legnagyobb súlyú nemzetgazdasági ágazatnak számító feldolgozóipar fejlesztései 9,6 százalékkal még felül is múlták az előző év azonos időszaki adatait. Ennek a jelentős növekedésnek a hátterében elsősorban „a villamosberendezés-gyártás termelésének több mint felét jelentő” akkumulátorgyártás áll. Az állam még a feldolgozóipari beruházásoknál is bőkezűbben támogatta a víz- és hulladékgazdálkodási üzletágat, ami szintén nem független az akkumulátorgyártási kapacitás kényszeres növelésétől.

A magyar kormány minden erővel támogatja az akkucégeket, de vajon ők miért akarnak Magyarországra jönni?

Az világosan látszik, hogy a magyar kormány gyakorlatilag minden körülmények között elkötelezettnek tűnik az akkumulátorgyártás hazai bővítése iránt, de vajon miért jönnek Magyarországra az akkumulátorgyártó cégek? – tette fel a kérdést tavaly tavasszal megjelent tanulmányában Győrffy Dóra közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora, aki szerint a kormány akkumulátorgyártás iránti elköteleződése az egykori államszocialista iparpolitikát idézi. Válaszában az alapdiplomáját a Harvard Egyetemen, PhD-fokozatait a CEU-n és a Debreceni Egyetemen szerzett szakember például azt emeli ki, hogy

„az Európai Unió tagjaként Magyarország vonzó helyszínt biztosít a külföldi beruházások számára, amelyek így az Európai Unión belüli elbánásban részesülnek szabályozási és vámszempontokból egyaránt. A végső piacokhoz való földrajzi közelség a termékek szállítási költségét is csökkenti (...). Tíz vizsgált szempont alapján Magyarország fő vonzerejének az olcsó energia, az olcsó munkaerő és az alacsony adók számítanak. Ezek tipikus jellemzőnek mondhatók a költségalapú versenyképességre épülő gazdaságfejlesztésben, ami a közepes jövedelem csapdájának egyik jellemzője. A felsorolt tényezők mellett azonban nem lehet elfeledkezni az állami támogatás mértékéről sem.”

Átfogó nyilvános adatsorok hiányában nehéz pontosan megmondani, hogy az állami támogatások pontosan mekkora részét fedezik az utóbbi négy évben Magyarországra telepített akkumulátorgyártási kapacitásnak. A G7 tavaly tavasszal azt írta, hogy már az 1000 milliárd forintot is meghaladja az a támogatási összeg, amelyet a magyar kormányok közreműködésével az adófizetők fizettek ki a zömében a Távol-Keletről érkező akkumulátorgyártó cégeknek. A hvg360 január 14-én megjelent cikke szerint az akkumulátorgyártási lánchoz kapcsolódó Magyarországra települő cégek költségeinek átlagosan 15-16 százalékát állja a magyar állam, de vannak olyan vállalatok, amelyek akár a beruházás összköltségének 30 százalékát meghaladó mértékű támogatásra is számíthatnak. A lap számításai nem teljes körűek, az egyik legnagyobb beruházás, a Debrecen mellé épülő CATL adatai például azért nem szerepelnek a táblázatban, mert az Európai Bizottság egyelőre nem szentesítette a támogatását. Ha ez megtörténik, csak a debreceni gyár megépülését 320 milliárd forinttal támogatják majd a magyar adófizetők, legalábbis ezt írta belső informátorokra hivatkozva a Financial Times, majd utóbbira hivatkozva a magyar lapok is.

Annak, hogy a magyar állam ilyen bőkezűen támogatja az akkumulátorgyártókat, sokan sokféle magyarázatát próbálták már adni. Szijjártó Péter külügyminiszter szerint az akkumulátorgyártásért élethalálharc folyik, és Magyarország – vélhetően az állami támogatásoktól nem függetlenül – ebben a csatában győzedelmeskedik fölényesen vetélytársai fölött. Győrffy egy tavaly decemberben a Külgazdaság szaklapban megjelent tanulmányában azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy miközben „az újjászülető európai iparpolitika egyszerre kívánja elősegíteni a stratégiai autonómia, a klímaváltozás elleni küzdelem és a gazdasági fejlődés szempontjait”, és mindezt a nemzetgazdaságok szintjén támogatásokkal kívánja előmozdítani, ami Magyarországon történik, az uniós célkitűzéseknek aligha felel meg, ráadásul ellentétes a magyar adófizetők érdekeivel. Győrffy szerint „az európai célkitűzésekkel ellentétben a magyarországi akkumulátoripar államilag támogatott telepítésének motivációja elsősorban üzleti jellegű, egy növekvő piacra történő belépéstől várható gazdasági haszon reménye”.

Hasznosak az akkumulátorgyárak, csak nem Magyarországnak

Bár ez önmagában még nem feltétlenül kellene, hogy problémát okozzon, Győrffy azt még tavaly decemberben a témában készült Qubit-podcastben fejtette ki, hogy szerinte az akkumulátor-stratégiát a kormány nem gondolta át rendesen, és az erőltetett iparosítás hátterében inkább sejthetők magánérdekek, mint közérdek. Mint a közgazdász elmondta, miután Magyarország az Európai Unióban elszigetelődött, a kormány vélhetően így próbálja ellensúlyozni, hogy „máshonnan nem érkezik beruházás, máshonnan nem érkezik pénz”. Ami pedig a gazdasági hasznot illeti, Győrffy decemberi tanulmánya szerint a nemzetgazdaság számára az akkumulátorgyártás hosszú távon nem kecsegtet nyereséggel, ráadásul a gazdasági mérleget tovább ronthatja az akkumulátorhulladék ugyancsak uniós szintű, rendkívül szigorú szabályozása, illetve uniós tagországként az annak való megfelelés kényszere.

A legnagyobb probléma az, hogy az uniós szabályozás a körforgásos gazdaság megteremtését követeli meg, csakhogy az elektromos autókba gyártandó akkumulátorok változó összetétele miatt „a veszteségek mérsékléséhez a gyártóknak ugyanazokra a tényezőkre van szükségük, mint a gyártáshoz: alacsony munkabérek, laza környezeti és munkavédelmi szabályozások, olcsó energia és víz, jelentős állami támogatások.” Bár Győrffy szerint épp ezek a tényezők szavatolhatják, hogy Magyarország az akkumulátorhulladék feldolgozásakor is vonzó telephely legyen a gyártóknak, ugyanakkor saját okfejtéséből azt a mérleget vonja, hogy a hulladékújrahasznosítás veszteségessége „újabb érv amellett, hogy az iparág jelentős adózetői forrásokkal történő támogatása ellentétes a magyar gazdasági és környezeti érdekekkel.”

Az akkumulátorgyárak közelében nem a hasznot latolgatják, hanem a földet és a vízforrásokat féltik

Miközben az ország nagy részén elegendő lehet a gazdasági előnyöket mérlegelni, a kormányt újragondolásra sarkallhatnák azoknak a magyar állampolgároknak az aggályai, akik a már megépült, vagy a még építés alatt álló akkumulátorgyárak közvetlen közelében élnek. Tavaly novemberi mikepércsi és debreceni helyszíni riportunkból kiderült, hogy az ország többi részén már élesben működő üzemek környékéről, elsősorban Gödről érkező rossz tapasztalatok miatt az akkumulátorgyártási láncban érdekelt üzemek Debrecenben és környékén például egyáltalán nem aratnak osztatlan sikert.

A helyiek elsősorban attól tartanak, hogy a gyárak környezetszennyezése egészségi ártalmakkal jár majd, illetve úgy vélik, eladhatatlanná válnak a gyárakhoz legközelebb fekvő termőföldek és ingatlanok. Debrecen környékén, a klímaváltozás miatt mostanra rendszeresen kisebb-nagyobb aszállyal sújtott Alföld közepén ráadásul a felszíni és a talajvizek védelme is indokolná, hogy ne épp ott épüljön a különösen nagy vízigényű akkumulátorgyár. A legnagyobb problémát a már hivatkozott Qubit-podcastben nyilatkozó szakértő, Fábián István vegyészprofesszor abban látja, hogy előre nem is lehet pontosan tudni, hogy a CATL-gyár és az ahhoz kapcsolódó gyártóüzemek napi működése pontosan mennyi vizet fog igényelni, és ez hogyan érinti a Debrecenben és környékén élők vízbiztonságát. Fábián azt is hangsúlyozta, hogy az autógyártási és az akkumulátorgyártási technológia viharos fejlődése még azt is könnyedén maga után vonhatja, hogy a lítiumos technológiára épülő magyarországi gyárak működése 10-15 év távlatában gazdaságilag kérdésessé válhat. Ezért is fogalmazott úgy a Qubitnek, hogy szerinte „az akkumulátorgyártásnak egy hátránya van, hogy semmi előnye.”

Nem a versenyt nyertük meg, hanem olyan gyáraknak adunk helyet, amiből máshol nem kérnek

Bár a Fidesz prominensei, élükön Orbán Viktor miniszterelnökkel és Szijjártó Péter külügyminiszterrel, igazi sikertörténetként tálalják, hogy a legtöbb gyárat épp Magyarország fogadta be, miközben akkumulátorgyárak egész Európában épülnek, az általunk megkérdezett szakértők szerint a nyugat-európai beruházások számos ponton különböznek a hazaiaktól. Mint mondják, azokban az országokban, ahol nemcsak a haszonszerzést tartják szem előtt, hanem például a környezetvédelmet és a társadalmi fejlődést is, a döntéshozók az ázsiai akkumulátorgyártó cégeket jellemzően csak mérsékelt, legfeljebb néhány százalékos támogatással ösztönzik. Az állami támogatásokat pedig többnyire ahhoz kötik, hogy a vállalatok ne csak gyártási, hanem kutatás-fejlesztési részlegeket is létrehozzanak.

Ilyesmire Magyarországon nemigen van példa. A hvg360 által összegyűjtött adatokból például az derül ki, hogy az állami támogatásokból részesülő akkumulátoripari vállalatok mindegyike a gyártásban vagy az újrahasznosításban érdekelt. Ez alól egyetlen kivételt képez a Robert Bosch Power Tool Kft. államilag 3371 millió forinttal megtámogatott kompetenciaközpontja, ahol azonban egyetlen egy munkahely sem létesül, vagyis a jelek szerint ott sincs szükség például arra, hogy magyar munkavállalók magas hozzáadott értékű munkát végezzenek.

Bár a kormányzati kommunikáció szerint az akkumulátorgyárak megtérülése elsősorban GDP-növekedésben és új munkahelyek ezreiben mérhető, a közgazdászok a gazdasági megtérülésben, a társadalomkutatók pedig abban kételkednek, hogy az akkumulátorgyárak a magyar munkavállalók tízezreinek jelentenek majd biztos megélhetést. Mint azt a témában decemberben megjelent cikkünkben munkaerőpiaci elemzők kutatásaira hivatkozva írtuk, „néhány éve nálunk is tapasztalható az a trend, hogy a legsilányabb munkákra már nem lehet hazai munkaerőt találni. Ahogy eddig a kelet-európaiak, köztük a magyarok mentek (és még mindig mennek) külföldre elvégezni a nyugat-európaiak által lenézett munkákat, úgy most hozzánk jönnek a még szegényebb országok dolgozói olyan munkákra, amik már nálunk sem kellenek senkinek.”

Amellett, hogy Magyarországon nagyjából 2017 óta, vagyis jóval az akkumulátorgyár-telepítési őrületet megelőzően 4 százalék alatti a munkanélküliség, eleve kevés a potenciális munkavállalók körében a szabad kapacitás. Czirfusz Márton közgazdász szerint ráadásul az akkumulátorgyárakban várható munkakörülmények közé, a gyárak által kínált munkakörökbe, valamint a gyártósoron megkereshető fizetésért azoknak a településeknek a közelében, ahová az akkumulátorgyárak Magyarországon települnek, hazai munkaerőt nemigen fognak tudni alkalmazni. Mint korábbi cikkünkben Éltető Andrea közgazdásztól idéztük, „az akkumulátorgyári munkára jellemző a magas automatizáltság, másrészt a monotonitás, tehát a gombok nyomkodása, vagy ugyanaz a pár mozdulat 12 órán át három műszakban. Emiatt ezek a munkahelyek az európai és hazai munkásoknak nagyon nem vonzók.” Czirfusz ehhez még azt is hozzátette, hogy „a több ezer munkást foglalkoztató nagy cellagyárakban a betanított munkakörök aránya 80-90 százalék. Ez azt jelenti, hogy a gépsor mellett kell elsősorban összeszerelési és ahhoz kapcsolódó feladatokat végezni, amihez nem kell semmilyen szakképzettség.”

A munkát nem veszik el, de a munkaerőpiacot úgy formálják, hogy a magyar munkavállalóknak nem lesz jobb

De akkor kik fognak a gombamód szaporodó gyárakban dolgozni? Bár erre nehéz határozott választ adni, aligha véletlen, hogy a kormány 2022-ben és 2023-ban összesen 17 országgal bővítette azoknak az Európai Unión kívüli – 2022-ig mindössze két országot, Ukrajnát és Szerbiát tartalmazó – államoknak a listáját, ahonnan vendégmunkások érkezhetnek Magyarországra. Egy miniszteri rendelet szerint akár már ma is több mint 60 ezer harmadik országbeli munkavállalót foglalkoztathatnának Magyarországon. Czirfusz úgy véli, hogy a globális dél országaiból könnyített eljárással érkező vendégmunkások kiszolgáltatott munkakörülmények közé, megkérdőjelezhető szabályozási környezetbe érkeznek. A távoli országokból, Mongóliából, a Fülöp-szigetekről, Thaiföldről, netán Vietnámból vagy Kolumbiából érkező jövőbeli vendégmunkások munkavállalásának és lakhatásának szervezésére viszont már el is kezdett kiépülni egy új, Magyarországon eddig legfeljebb nyomokban létező szolgáltatás.

A KSH legfrissebb adataiból jól látszik, hogy 2010 után az európai munkavállalók száma drasztikusan csökkent, és 2013 után a legszembetűnőbb mértékben az ázsiai vendégmunkások száma nőtt Magyarországon. Az egyik munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó cég a Qubitnek nyilatkozó ügyvezető igazgatója az akkumulátorgyárakban végzendő munka minőségére reagálva azt mondta, hogy a gyárak még az európai szemmel rendkívül kedvezőtlennek tűnő feltételek mellett is a többszörösét kínálják annak a keresetnek, amit az ide érkező vendégmunkások a saját hazájukban kereshetnének, ezért „a gyártósoron ésszel vannak jelen, szervezettebben dolgoznak, átlátják a problémákat, és nem mellesleg semmi motivációjuk nincs arra, hogy betegen feküdjenek egyedül egy munkásszállón. Inkább bemennek a gyárba és dolgoznak. Ebből az következik, hogy hatékonyabbnak ítélik őket (...). Ha angol nyelvtudással keresünk betanított fizikai munkára embereket, a Fülöp-szigetekről egyetlen hirdetésre akár tízezren is jelentkeznek, míg Magyarországon legfeljebb tízen. A vendégmunkások esetében tízezerből vesszük fel a szükséges ötvenet, vagyis a legjobbak jönnek. Ők minimum középfokú, de 30 százalékban akár felsőfokú végzettségűek. Sokkal magasabban képzettek, mint amilyen munkát itt kell végezniük.”