A legtöbb hobbi irtózatosan sok pénzbe kerül, és soha nem is térül meg az áruk: ha elkezdesz gitározni, hamarosan rájössz, hogy egy gitár nem gitár, az erősítőd még nem teljesen úgy szól, mint Hendrixé, aztán ha véletlenül mégis rocksztár leszel, az már nem igazán nevezhető hobbinak. Vagy gondoljunk – a hobbistának szintén nem nevezhető – Csontváryra, aki csak a halála után láthatott volna pénzt a képeiből, de ezeket az örökösei is csak annyira becsülték, hogy anyagárban akarták eladni kocsiponyvának.

A különböző gyűjtőszenvedélyek aztán végképp feneketlen kútnak számítanak, és itt még csak nem is feltétlenül csak a műgyűjtésre kell gondolni, elég, ha az ember antik spulnik, varrógépek vagy tojástartók gyűjtésére adja a fejét, máris kész a baj. Két dolog lóghat ki a sorból: a gombászat és a kincskeresés, már ha az embernek nincs kedve bontatlan legókat, matchboxokat és egyebeket őrizgetnie, amíg meg nem térül az áruk.

Ehhez képest a detektorozás tuti befektetésnek tűnik: az ember kirándul, felfedez, és a végén egy talicska arannyal megy haza. Legalábbis valahogy így képzeli el az ember, hogy aztán utánanézzen, és kiderüljön, a legjobb, ha el se indul.

A varázsvessző

Az emberek évezredeken keresztül lidércláng, kétágú vessző és egyéb babonaságok segítségével próbálták megtalálni az eltemetett kincseket, ám erre a múlt század közepe óta ott a fémdetektor, ami Magyarországon is kapható, ráadásul engedély sem kell hozzá. Mármint a megvételéhez, de erről majd később.

A fémdetektor ötlete nem a semmiből jött: a legenda szerint Kínában már időszámításunk szerint 300-ban kifejlesztettek egy hasonló eszközt, ami az ajtókeretbe építve megmutatta, hogy kinél van fémtárgy, vagyis ki próbál fegyvert csempészni a császár közelébe. Hasznos szerszámnak tűnik, de egyrészt vagy létezett, vagy nem, másrészt ez így nem is alkalmas kincskeresésre – ahhoz meg kellett várni, amíg az emberiségnek kezdett valami fogalma lenni az elektromosságról. Ez végül az 1830-as évekre kezdett körvonalazódni, amikor is R. W. Fox angol bányamérnök-geológus kidolgozta minden fémkereső ősatyját. Fox nem elrejtett kincsesládákat keresett, hanem ércteléreket: rájött, hogy a tömör fémhez hasonlóan az érc is vezeti az áramot. Ahhoz, hogy kimutassa az érc jelenlétét, egy fémből készült póznát szúrt oda, ahol azt gyanította, hogy van, majd ezt rákötötte egy telepre, amihez egy kábelt is csatlakoztatott. Ezt aztán körbevitte a többi levert karó között, és ahol szikra jelent meg, ott valami fém lapult a földben.

A találmány akkor nem hozott forradalmi változást a telérkutatásban, de a fémkeresésben igen. Néhány évtizeddel később, 1879-ben D. E. Hughes angol fizikus a Királyi Természettudományos Társaság (Royal Society) előtt mutatta be saját fejlesztésű keresőjét, amit még mindig nem kincskeresésre, hanem orvosi célra tervezett – arra, hogy az emberi testben golyót vagy repeszt keressen. Alexander Graham Bell ugyanezt az eljárást 1881-ben szabadalmaztatta Amerikában, a találmány célja itt is a fémből készült idegen tárgyak kimutatása volt az emberi testben. A feltalálásának, legalábbis a legenda szerint, szomorú apropója volt: a feltalálónak akkor jutott az eszébe a módszer, amikor James Garfield amerikai elnököt lelőtték.

Einstein jóváhagyta

Hughes és Bell után főként a fémdetektorok orvosi célú felhasználása dominált, míg meg nem érkezett Gerhard Julius Richard Fischer (később Fisher), aki 1925-ben feltalálta a hordozható fémdetektort. Fox detektora ugyan technikai értelemben hordozható volt, ha volt, aki cipelje magával az akkumulátort és a fémpálcákat, de Fischer már teljesen hordozható eszközt készített. Az ötletét megosztotta Albert Einsteinnel is, aki úgy vélte, hogy a kézi fémdetektorok a közeljövőben fényes karriert futnak majd be.

Fischer, aki 1931-ben Németországból Amerikába emigrált, szabadalmaztatta is a találmányát, majd az ott alapított cégével kereskedelmi forgalomba is bocsátották a műszereket. A legtöbb mai sikeres vállalkozáshoz hasonlóan ez is a sufniból indult, és elég jól is teljesített: a Fisher mai napig elismert márka a fémkeresők piacán. Ez a piac a hatvanas években kapott igazán nagy lendületet: ekkorra az aknamentesítéstől a biztonsági piacon át a hobbistákig már boldog-boldogtalan fémdetektorral rohangálhatott, ha ezt hozta a szükség, és az amatőr régészek és kincskeresők számos országban több-kevesebb sikerrel kutatnak az elásott kincsek után – attól függően, hogy mit engednek meg nekik a helyi szabályok.

A magyar szabályozás ezek közül a szigorúbbak közé tartozik, míg például az angol igencsak megengedő – nem véletlen, hogy míg Angliában a detektorozás kedvelt és széles körben űzött hobbinak számít, Magyarországon legfeljebb csak félig-meddig legális, és hiába kapható rengeteg különböző detektor húszezer forinttól a csillagos égig, használni csak két külön engedély birtokában lehet őket.

Mesés vagyon a föld alatt

Az álrealityk szerint Amerikában elég fogni egy detektort, kiszabadulni valahova a pusztába, ahol polgárháborús csata zajlott, és rövid időn belül az ember térdig jár a kincset érő görbe övcsatokban, félig elrohadt puskákban, ezüstdollárokban és hasonlókban, de ha nincs is szerencséje, az utolsó rozsdás szög is ér valamit a zsákmányból. Az angol hírek még ennél is kecsegtetőbbnek tűnnek: 2009-ben egy brit fémkeresős Staffordshire-ben az eddigi legnagyobb angolszász ezüst- és aranykincsre bukkant.

A történelmi jelentőségű fogásokon kívül (mint például az az egy tonnányi kelta pénzérme, amit 2012-ben találtak, szintén Angliában) számos kisebb, de érdekes lelet is előkerült a hobbistáknak köszönhetően, így például egy 1344-es ritka pénzérme, egy Tudor-korabeli ékszerekből és pénzekből álló gyűjtemény vagy egy ezeréves bizánci aranypénz Norvégia kellős közepéről. Ezeknek a felfedezéseknek a régészek is örültek, de a megtalálóik is: a történelmi értékük mellett az ékszerek és érmék jelentős összegeket is érnek, amin a megtaláló és a terület tulajdonosa osztozhat, kivéve, ha kincsnek nyilvánítják őket, ekkor ugyanis az állam elővásárlási jogot kaphat rájuk. A kincs fogalma viszont nem kellően tisztázott, ezért még a legális fémkeresőzés mellett is előfordulhat, hogy fontos régészeti kincsek jutnak ki az országból, arról nem is beszélve, hogy ha a megtaláló nem értesíti az örökségvédelmet, a leletek környezete is jóvátehetetlen károsodást szenvedhet.

Két engedély, előre egyeztetett útvonal, jelentés

A magyar hatóságok is hasonló következményektől tartanak, így nem véletlen a szigorú szabályozás – még ha nem is ér túl sokat. Ahhoz, hogy az ember Magyarországon fémdetektorral terepre mehessen, az Örökségvédelmi Hivatal engedélye, valamint egy helyi múzeumi hozzájárulás szükséges. A kérelem benyújtásához előre meg kell mondani, hogy pontosan hol és mikor akar keresni az ember, és igazolni kell, hogy a szükséges engedélyek birtokában van és megfizette a szükséges díjakat.

A kérelmet automatikusan el kell utasítani, ha a tervezett tevékenység nyilvántartott régészeti lelőhelyet érintene, vagy ha a kérelmezővel szemben korábban örökségvédelmi bírságot szabtak ki. Akkor is el kell utasítani a kérelmet, ha a „tevékenység régészeti örökség vagy a hadtörténeti örökség felderítését célozza”, kivéve, ha erre az adott múzeum engedélyével kerül sor. És mi történik, ha talál valami érdekeset az ember?

„Magyarország határain belül a föld felszínén, a földben, a vizek medrében vagy máshol rejlő vagy onnan előkerülő régészeti lelet állami tulajdon, és e törvény erejénél fogva védelem alatt áll.”

Szigorú, de nem alapos szabályok

A szabályozásban még ennél is több minden foglaltatik, de erre az egészre varrjon gombot az, aki nem a Discovery műsorai alapján kapott kedvet ehhez a hobbihoz. A 2018-as jogszabály gyakorlatilag betiltotta a fémkeresőzést. Az Index 2018-as cikke szerint erre azért volt szükség, mert bár Magyarországon a legtöbben hallottak róla, hogy az, ami a földben van, az államé, ezt nem sokan vették komolyan, az örökségvédelmi intézményekbe vetett bizalmat pedig nagyon alacsonynak ítélték.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy még az sem vitte el a megfelelő helyre a leleteket, aki egyébként nem akarta volna őket ellopni, az meg végképp nem, aki eleve azzal a szándékkal ment ki keresni, hogy a megtalált kincseket otthon a vitrinben helyezi el, esetleg a feketepiacon adja tovább. A talicskányi aranyról és a dicsőségről pedig végképp le kell mondani: a legtöbb, amire az ember fémkeresőzés közben számíthat, az a természetvédelmi őr, az önkormányzati természetvédelmi őr, az erdészeti hatóság arra felhatalmazott ügyintézője, valamint a mezőőr által kiszabott helyszíni bírság.

A kifosztott ország

Ennek persze meg is van a maga oka: a Szabad Európa 2022. októberi cikke szerint az elmúlt negyven évben a kincskeresők szétlopták a magyar régészeti kincseket, amiket aztán javarészt a feketepiacon értékesítettek, ennek megfelelően pedig a kincsvadászok a pénz miatt egymással is elkezdtek rivalizálni, így szabályos bandaháborúk robbantak ki közöttük. Virágos Gábor, a Nemzeti Régészeti Intézet főigazgatóhelyettese szerint a szabályozást „effektíve jelenleg sem betartani, sem betartatni senki nem tudja és nem is akarja”, a már meglévő szigorú szabályokat is csak az tartja be, aki egyébként is törvénytisztelő. Az már csak a hab a tortán, hogy a cikk szerint az illegális műkereskedelemben felbukkanó, ki tudja, honnan származó műtárgyak „nagy része a Parlament körüli kávézókban cserél gazdát”. Már ami maradt belőlük: Vida István, a Magyar Numizmatikai Társaság főtitkára szerint a szántóföldek legfelső 40-50, valamint az erdőtalaj felső 20-25 centijében már nem maradt jóformán semmi.

Ennek ellenére bőven akad, akinek még nem ment el a kedve a kutatástól, még akkor sem, ha ezt a terepet is leuralta a maffia – nagyon kevesen hivatalosan, a közösségi régészet tagjaként, többen nem hivatalosan, még többen pedig illegálisan keresőznek. Ezen a műfajon belül is lehet szakosodni: a Szabad Európának név nélkül nyilatkozó egykori detektoros például a római kori emlékeket kereste, de vannak, akik a második világháború emlékei után kutatnak, vagy épp csak a Balaton partját járják körbe, hátha elhagyott gyűrűt vagy más értéket találnak.

Lehet, hogy mégsem kell detektor

A talicskányi aranyról tehát valószínűleg le kell mondani, de mit mondanának erről azokban az országokban, ahol kevésbé szigorú a szabályozás? Az emberiség több ezer éven keresztül ásogatta el a kincseit, nem is beszélve az elsüllyedt aranyrakományokról, amihez ugyan a tenger mélyét kell kutatni, de azért ha csak azt az aranymennyiséget nézzük, amit a spanyolok vittek el Amerikából, már biztosan megéri.

Bár erről megoszlanak a vélemények, de nagyon valószínű, hogy a fémkeresős realityk nem egészen felelnek meg a valóságnak (a végén még kiderül, hogy a raktárkipakolósokban sem találnak mindig kincseket): Emily Yoffe, a Slate újságírója egyenesen a világ legrosszabb hobbijának nevezte a fémkeresőzést, ami időigényes, kényelmetlen, unalmas, és ha valaki talál is valamit, ami nem egy söröskupak, az már olyanformán gyanús az ismerősi körben, mint amikor a horgászok dicsekednek egymásnak a legutóbbi fogásukkal. Vagy ebben az esetben inkább a rapsicok – nekik meg annyira sem lehet hinni, mint az engedéllyel rendelkező kollégáiknak.