„Nem volt fecskeapokalipszis. Amit láttunk, annyira volt rendkívüli, mint a telihold”
A Boris ciklon, amely szeptember 12-től sújtotta Magyarországot és pusztított az egész közép-európai régióban, nem csupán az évtized árvizét hozhatta el a Dunán; a hirtelen lehűlés az egész élővilágot nehéz helyzetbe hozta. A nyári forróságból egyszerre csak az ősz kellős közepén találták magukat például a vonulóban lévő fecskék ezrei is. A kihűlő, táplálékot nem találó egyedek százairól szóló hírek szeptember közepén elárasztották a közösségi médiát, és civilek sokasága kezdett madármentésbe.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) egy, a közösségi médiában is népszerűnek bizonyult tájékoztató cikkel hívta fel a figyelmet arra, hogyan lehet a fecskéket szakszerűen segíteni, és mit tehet az, aki szerencsétlenül járt madárral találkozik. A Boris ciklon és az árhullám levonulásával megkérdeztük Orbán Zoltánt, az MME szóvivőjét, hogyan értékeli a történteket, milyennek látja a magyarországi fecskeállomány jelenlegi helyzetét, mennyire szólt bele a madarak vonulásába a Boris ciklon, és milyen hatásai lehetnek a klímaváltozásnak a fecskék életére.
Mi történt a fecskékkel, amikor megérkezett a Boris ciklon a térségünkbe?
Magyarországon valószínűleg több tízezer fecske pusztult el, ami a lakosság számára ijesztő szám lehet, de ez a jelenség a fecskék életében egyáltalán nem szokatlan. Ráadásul a többség nem lakott területeken, hanem a nádasokban hullott el, mert a fecskék vonuláskor és ilyen hűvös időben is elsősorban a vizeket keresik föl, ugyanis különösen a tavak 2-3 nappal tovább akkumulálják a meleget, és a melegebb párás levegőben jobban repülnek a rovarok, ott van nagyobb esélyük még ilyenkor is rovarokra vadászni – a vonulás és a telelés során a parti- és a füsti fecske, akár sok milliós tömegben is minden éjszakát a nádasokban tölt. Tehát az a madármennyiség, ami elhullott, nem az emberek orra előtt pusztult el, hanem a vadonban. De ez az állomány töredékének is csak a nagyon kis része lehet, elmondom miért.
Alapvetően a fecskék repülő rovarra vadászó specialisták. Emiatt annyira jól repülnek, hogy gyakorlatilag nincsen állományi szintű ragadozójuk, ami a felnőtt állományt érdemben csökkenteni tudja. Az ő esetükben a legfontosabb, legjelentősebb állandó állományszabályozó tényező az időjárási szélsőség, a fészekragadozás, illetve az élősködők. Az első úgy működik, hogy jön egy ilyen időjárási szélsőség, mint a Boris, az évszakhoz képest hűvös idővel, amikor a repülő rovarok elülnek és a fecskék nem jutnak táplálékhoz. De azt tudni kell, hogy azok az élőlények, amelyek számára életveszélyt jelent egy időjárási front, az evolúció folyamán olyan érzékelést alakítottak ki, hogy minél markánsabb egy időjárási front, annál távolabbról, tehát két-három nap távolságról, ezer kilométernél távolabbról is megérzik, hogy jön egy ilyen ciklon.
És akkor a madarak, az állatok is ugyanúgy hoznak döntéseket, mint mi, emberek. Ha jó, akkor túlél és szaporodik, ha rossz, akkor többnyire előbb elpusztul, minthogy szaporodni tudna. Mivel a tojások védtelenek és a sikeresen kikelt fiatal madarak nem rendelkeznek gyakorlati tapasztalatokkal, esetükben az ivarérés előtti természetes pusztulási arány 70-90 százalék. Ez a természetes kiválogatódás. Tehát jött ez az időjárási front, az ösztöneiknek engedelmeskedő, megfelelő túlélési ösztönnel rendelkező fecskék szépen lerepültek a Földközi-tenger térségébe, vagy azt mondták, hogy elkezdenek vonulni délre, mert megfelelő a kondíciójuk. De nagyon sok madár úgy volt vele, hogy jó, hát ez az időjárás valószínűleg nem fog tovább tartani 3-5 napnál, én 95 százalékosan fel vagyok készülve már a vonulásra, tehát zsírtartalékaim és izomtartalékaim vannak, a nádasokban szépen elüldögélek, és azt a 3-5 napot kibekkelem.
Azok a madarak, amelyek a szemünk előtt bajba kerültek, azok az éppen Magyarországon lévő állomány töredékének töredékét képezték. Időjárási radarokból tudjuk, hogy szeptember 13-án, pénteken, amikor jött a hideg idő, a Balaton térségében akkora árvaszúnyog-rajzás volt, hogy látszott az időjárási radarokon. És az is látszott ezeken a radarokon, hogy a Balatonnál, illetve Tokaj térségében körülbelül másfél-másfél millió fecske volt. Ezen felül az egész ország tele volt az itthoni állománnyal. Az összegyűlő több millió fecske nagyobb része valószínűleg átvonuló madár volt, amelyek északról Magyarország felett igyekeztek átvonulni délre, és közülük valószínűleg nagyon sok leszállt a Balaton térségébe, feltöltekezni, mert mondjuk Észak-Norvégiától idáig elhasználta az energiatartalékait. De a fecskék életének minden napján fenyegetheti őket ilyen időjárás: a vonulás, a telelés és a költés során is.
Akkor a fecskék tíz- vagy akár százezreinek elhullásában nem volt semmi rendkívüli?
Érthető, hogy sokan megijedtek a fecskék tömeges megjelenésétől az épületek párkányain, majd még inkább az utakra leülő, eléhező, gyakorlatilag haldokló rengeteg madártól. De szerencsére ennek ellenére nem volt fecskeapokalipszis. Amivel szembesültünk, annyira volt rendkívüli, mint mondjuk a telihold, ami nincs minden nap, de rendszeresen előfordul. A több mint 100 éves madárvonulás-kutatás magyarországi és nemzetközi tapasztalatai alapján az valószínűsíthető, hogy a Boris nem lesz nagy hatással a fecskeállományra, tehát szó nem volt fecskearmageddonról. Az pedig, hogy ez milyen hatással lehetett pontosan a hazai fészkelőkre, azt jövő június 10. körül kezdhetjük el felmérni, amikor a legutolsó füsti, molnár- és partifecskék is megérkeznek Magyarországra.
A fecskék esetében a gyarapodó és erősödő negatív civilizációs hatások összessége jelent gondot, amelynek hatására 2000 és 2010 között kihalt a magyarországi fecskeállomány mintegy 60-62 százaléka. Ennek hátterében két általános tényező és két, sajnálatosan hazai sajátosságnak tekinthető hatás állt. A fecskeállományok számára a fő veszélyforrást a nagyüzemi mezőgazdaság megváltozott gazdálkodási gyakorlata és a kemizálás áll. Második helyen a klímaváltozás áll, melynek hatásaként a fecskék táplálékállataira, és így magukra a madarakra is veszélyes időjárási szélsőségek (aszályok, az évszakhoz képest hűvös frontok) gyakorisága, ereje és hossza jelentősen nőtt, és folyamatosan növekedni látszik az ezredfordulót követően. A két magyar sajátosság közül az egyiket, a lakott fecskefészkek tömeges leverését a média segítségét is igénybe véve sikerült szinte teljesen megszüntetni. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a 2010-es összeomlás óta a tendencia nem folytatódott, a hazai fecskeállomány a 40% körüli szinten stabilizálódott. A Nyugat-Európához képest a második hazai sajátosságnak tekinthető kémiai szúnyoggyérítés azonban sajnos továbbra is fenyegeti a hazai rovarvilág egészét, és így a velük táplálkozó fecskéket is.
A 2010-es összeomlás óta, a hiányzó fecskepárokkal és ezek kieső költési potenciáljával számolva minden augusztusban hiányzik körülbelül kétmillió fecske az országból. Azért az augusztus számít, mert akkorra repülnek ki a második költésből származó fiókák, tehát akkor van a legtöbb fecske Magyarországon.
Szeptember végét írjuk, akkor mára már elvonultak a fecskék Afrikába?
Ha nem lett volna a Boris, a párok egy részénél még tartana a költés, de a ciklon szinte biztosan ezeknek a kései fiókáknak a pusztulását is okozta. A hazai állomány általában szeptember 20. körül vonul el, de ezek nem abszolútumok, tehát nem minden egyed. Ugye a klímaváltozás, az ősz meghosszabbodása miatt előfordul még október elején is, hogy költenek. Ennek is nagyon egyszerű a biológiai magyarázata. A fecskék tudják, érzik, hogy még jó idő van, és megpróbálják, hátha belefér egy második vagy akár egy harmadik költés.
Az ökológiában úgy működik, hogy mindig az idős, szaporodóképes egyedek az értékesek. Ha föl tud nevelni augusztus végétől szeptember végéig egy fészekaljat, egy harmadikat mondjuk, az a párnak és a fajnak jó, mert a pár sikeres genetikai állományát további négy fióka viszi tovább. Ha bejön egy ilyen rossz idő, mint a Boris, akkor a szülő azt csinálja, ami belé van programozva, hagyja a fiókákat és elindul, aztán jövőre lesz újabb.
A laikusok ezt nem feltétlenül tudják vagy nem hajlandók elfogadni, ami történik. Ekkor kezdődik a madármentés. Egy-két fecske mentése, mondjuk egy leszakadt fészek fiókái esetében, nem jelent lehetetlen küldetést. A mostanihoz hasonló, állományszintű helyzetben, amikor röpképes egyedek tíz- és százezrei kerülnek bajba, a közvetlen életmentés, amire alig néhány óra állna csak rendelkezésre, továbbá az esetleg életben maradó, de elvonulni képtelen madarak átteleltetése sem megvalósítható.
Bár ezer fekete rigó például nem kerülhetne így bajba, de legyenek ők egy értelmező gondolatkísérlet alanyai. Tehát van ezer bajba került fekete rigó, ami legyengült és be van dobozolva. Segítésük a világ legegyszerűbb dolga: be kell engedni őket egy üres hegesztőcsarnokba, felkapcsolni a villanyt, és beengedni az ezer madarat. Előtte beteszünk nagy műanyag virágalátétekben vizet és 30 kilogramm nedves macskatápot, továbbá bezúdítunk nekik 10-20 kilogramm lisztkukacot. Három nap múlva kinyitjuk az ajtót, és jó eséllyel mindegyik boldogan elrepül. Mert a fekete rigó tud tálból is enni, mivel talajon táplálkozik. A fecske automatikusan nem tud ilyet. Egy kizárólag repülve vadászó madár nem érti azt, hogy hogyan kellene így neki, ráadásul lehűlve, tálból enni. Erre a rendkívül rövid és gyenge csőre sem alkalmas.
Ezek szerint hiábavalónak gondolja a madármentési kísérleteket?
Összetett kérdés ez. Azt szoktam mondani, ha mondjuk egy biológushallgatótól a populációbiológia-vizsgáján megkérdezik, hogy az adott országban százezer páros nagyságrendű fészkelő populációval rendelkező fecskéket kell-e menteni, és azt mondja, hogy igen, akkor megbuktatják. Merthogy a faj megőrzése nem egyedszintű mentést jelent. Ez ugyanis a kihalás előtti, utolsó előtti lépcsőfok. Ha egy állatnak mondjuk tíz példánya maradt a vadonban, ezeket befogják, állatkertekbe vagy speciális mentőközpontba viszik és ott elkezdik tenyészteni őket – ebben a helyzetben minden egyes egyed számít az első időszakokban, merthogy alig vannak már.
Ez az egyik része a kérdésnek, a másik pedig az, hogy a fecskéket szinte lehetetlen menteni. A hidegfront-betörés szeptember 13-án, pénteken érte el Magyarországot, a fecskék tömeges pusztulása pedig vasárnap kora délután kezdődött és hétfő reggelre valószínűleg a szóban forgó fecskék 80-90 százaléka elpusztult. Sőt, az összességében akár még a 10 százalékot sem elérő megmentett és elengedett madarakról sem tudható, hogy milyen aránnyal fogják elérni az afrikai területeket, ami olyan kihívás, mintha közel egy héten át tartó olimpia versenyt kellene teljesíteniük napokkal az éhenhalás széléről éppen visszakerülve.
De péntektől vasárnapig elvileg három napunk volt segíteni. Viszont sajnos ez sem igaz, mert a fecskék az első két napban üldögéltek, óvták az energiatartalékaikat. Aztán a nem megfelelő kondícióban lévők kényszerűen elkezdtek vadászni, hogy esélyük legyen a túlélésre. Ez vasárnap délelőtt vált tömegessé. Eközben fogyott el az utolsó tartalékuk, mivel a testükben raktározott zsír elégetése után a repülőizmaikat, a mellizmaikat is felélték. Ekkor, vasárnap délelőttől kezdtek el tömegesen leereszkedni le a földre, az utakra, mert nemhogy energiájuk, izmuk sem volt repülni. Amikor egy ember meg tud fogni kézzel egy ilyen fecskét, akkor az az éhenhalás előtt néhány perccel, maximum egy-két órával lehet. Ahogy már említettem, mivel repülő rovarra vadásznak, nem tudnak automatikusan tálkából enni, ráadásul mivel éheztek, a hidegben ledermedtek. Tehát az volt a helyzet, hogy egyszerre sok ezer, több tízezer fecskét kellett volna szó szerint azonnal felmelegíteni, és mivel nem tudnak tálkából enni, egyesével megetetni, majd ezt két három napig, naponta ötször-hatszor megismételni. Úgy, hogy szétfeszíti az ember a csőrét, majd bedugja a torkába az eledelt. Ezt megcsinálni egy fecskével legalább öt vagy akár tíz perc. És volt belőlük néhány tízezer.
A történet másik oldala viszont, hogy ha mondjuk a hipotetikus biológushallgatónk a „természetvédelem humán vonatkozásai” tantárgyból vizsgázna (nem hiszem, hogy van ilyen, ebben az esetben viszont fontos lenne), ott pedig azt mondaná, nem kell megmenteni a fecskéket, akkor valószínűleg rossz jegyet kapna vagy akár meg is buktatnák. Merthogy a természetvédelem alanyai alapvetően nem az állatok és a növények, hanem az ember. Mert az élőlények az egymás közötti viszonyokat elrendezik. A természetvédelemre azért van szükség, mert az ember tönkreteszi a környezetét, tehát az ember-természet-viszonyt kell alakítani. Ebben a legfontosabb objektum maga az ember. Egy ilyen helyzetben, amikor szó szerint madarak tömegein hajtanak át az autók, nem lehet azt mondani, hogy ne mentsék a fecskéket, az egyén dönthet úgy, hogy segít egy-egy példányon, mert ártani nem árt. Ezért egyrészt a madarak ellátására vonatkozó szakszerű információkkal segítettük az embereket, másrészt az aggódó lakosság megnyugtatása érdekében és a pánikhelyzet kialakulását elkerülendő, folyamatosan hangsúlyoztuk, hogy a fecskék többsége nincs veszélyben a Boris miatt.
Létezett már korábban is efféle madármentés? Változott az emberek viszonya a fecskékhez?
Az egész világot figyelembe véve néhány évtizede már a lakosság több mint 50 százaléka városias környezetben él. Ez Magyarországra is igaz. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos, részben élelemtermelő életmód eltűnt. Amiről nekem ma beszélnem kell az emberekkel, ezt szoktam mondani riportokban, hogy ha visszamennénk az időben mondjuk nyolcvan évet, vagy pláne százötvenet, Herman Ottó korába, és mondjuk egy kiskunsági kocsmában megkérdeznék, hogy mi a munkám, és azt mondom, hogy figyeljetek, azt magyarázom az embereknek, hogyan működik a fekete rigó vagy a széncinege, szerintem meg is bicskáznának, mert azt gondolnák, hogy hazudok. Mert amiről most beszélni kell az emberekkel, ezt egy hat-nyolc éves parasztgyerek tapasztalatból tudta.
Elvesztettük ezt a fajta gyakorlatias, közvetlen természeti tudást, a tapasztalatot, amit az iskola még ha akarna, sem tudna pótolni. A tévének és az internetnek köszönhető információáradat ezt nem helyettesítheti, mert az, hogy megismeri valaki képről az indiai elefántot, az nem olyan természeti tudás, amiről én beszélek. Ez a probléma egyik fele, a másik pedig az, hogy az életünk, a modern ember élete mind nagyobb arányban zajlik a virtuális térben, ahol semmiféle szabály nem köt minket. Meghalunk egy játékban, majd újraindulunk. Tehát amikor az emberiség mind nagyobb része duplán veszíti el azt, hogy két lábbal álljon a valóság talaján, akkor mégis milyen reményünk van arra, hogy józanul és belátással kezelni tudjunk egy olyan természet- és társadalomökológiai kihívást, mint a klímaváltozás vagy akár a fecskék helyzete?
Mennyire nehezíti a fecskék életét a klímaváltozás?
Ilyen időjárási szélsőségből, mint amilyen a Boris ciklon volt, száz évente költési időszakban volt mondjuk kettő-három, és utána 30-50 éve volt helyreállni az állománynak. A legutolsó ilyen szeptemberi időjárás, ami így hatott a fecskékre, 2008 szeptemberében volt Magyarországon, ami kevesebb mint húsz évet jelent. És ez csak a hazai szeptemberre vonatkozik. Tehát populációs szempontból nagyon is hatással van a fecskékre a klímaváltozás.
Ráadásul az ilyen időjárási szélsőségek gyakorisága, ereje és hossza a klímaváltozással folyamatosan nő. Ez a helyzet most azért volt speciális, mert az emberek láthatták, hogy a fecskék hogyan élik az életüket, ugyanis az őszi levonuláskor, a telelő területen és a tavaszi visszaérkezéskor, sőt a fészkelő területen bármikor bekövetkezhet ilyen időjárási szélsőség, csak ez most látványos volt, mert nálunk történt és látták az emberek.
A sokkal kevésbé látványos verziója az extrém helyzetnek az aszály. Ha hosszan elnyúló szárazság van, akkor nincs növény. Ha nincs növény, akkor nincs rovar, és akkor a fecskék gyakorlatilag ugyanúgy repülve halnak éhen, mint most a Boris alatt, csak nem Magyarországon, és nem ázva-fázva, hanem meleg időben, mondjuk a Száhel-övezetben, ahol a tavaszi visszaérkezők utoljára tudnának megállni és táplálkozni. Észak-Szenegálban a kilencvenes évek elején, ahol én is gyűrűztem madarakat egy expedícióval, egy-egy rossz évben milliószám potyoghatnak le a fecskék az aszály miatt az égből, csak azt nem látja senki.
Egyébként ezen a problémás szeptember 15-i vasárnapon én is kint voltam terepen, tizenéves korom óta madarászom, mégsem láttam még ilyet. Ott repkedtek körülöttünk a fecskék, hátha felzavarunk néhány rovart, és láttam, ahogy repülés közben az egyik a lábam mellé esve pusztult el. Amikor az idei fiatal füsti fecske földet ért, már halott volt, nem volt rajta egy tizedgrammnyi izom sem. Érző emberként természetesen nagyon megindító ilyet látni, megviseli az embert. Ráadásul környezetpedagógusként és hivatásos természetvédőként ehhez még hozzáadódik a madarakon segíteni akaró emberekért való aggódás. De éppen azért vagyunk szakemberek, hogy ilyen helyzetben is a tudományos tényekre támaszkodva segítsünk madarakon és embereken egyaránt. A szakmaiság pedig azt követeli, hogy egyrészt megnyugtassuk az embereket, hogy a fecskék nem haltak ki a Boris miatt, de azt is el kell mondanunk, hogy technikailag akkor sem lenne kivitelezhető a fecskék állományszintű mentése, ha ez lenne az utolsó esélye az egész populációnak az életben maradásra.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
