„A szomorú valóság az, hogy gyakran csak korlátozottan mérjük fel, hogy mi számít veszélyeztetettnek, így fordulhat elő, hogy a közel 12 ezernyi veszélyeztetett hüllő megmentésére összesen nem jut annyi pénz, mint néhány nagytestű emlősére” – nyilatkozta a Guardiannek Alice Hughes, az elmúlt 25 év konzervációs törekvéseit vizsgáló, frissen megjelent tanulmány egyik szerzője. Hughes hozzátette azt is, hogy össze sem tudja számolni, hogy hány kutató változtatott területet a források hiánya miatt, ami miatt éppen azokkal a fajokkal nem foglalkoznak eleget, amelyek a leggyorsabban haladnak a kihalás felé.

A kutatók összesen 14566 konzervációs projektet vizsgáltak az 1992 és 2016 közötti időszakban, és még nagyobb aránytalanságokra bukkantak, mint korábban hitték. A projektek 57 százaléka csak egyetlen fajra koncentrált, és ezek kapták a források többségét (53 százalékát) is. Az elmúlt 25 év legnagyobb vesztesei a gombák és az algák voltak, az ide tartozó fajok megmentésére csak az összes forrás 0,2 százalékát szánták.

Az is kiderült, hogy nem mindig oda kerül a pénz, ahol a legnagyobb szükség van rá: a konzervációs források 29 százalékát olyan fajok megmentésére költötték, amelyeket nem is fenyeget a kihalás. Benoit Guénard, a tanulmány vezető szerzője szerint a kihalással fenyegetett fajok 94 százalékának megmentésére egy fillért sem költöttek, pedig pótolhatatlan szerepet játszanak az ökoszisztémában. Ilyenek a paraziták is: nélkülözhetetlenek, de alig vesz róluk tudomást valaki.

A csinos virágok több pénzt kapnak

Egy korábbi kutatás már rávilágított arra, hogy mennyire szubjektív alapon történik a források elosztása: a veszélyeztetett növények megóvására általánosságban kevesebb pénz jut, mint az állatokéra, ezen belül viszont többet szánnak azokra a fajokra, amelyek szép virágokat hoznak. Ahogy a mostani tanulmányból is kiderült, az elosztásnál nem mindig veszik figyelembe a veszély valós mértékét.

Egy tavalyi tanulmányban szintén az elosztás igazságtalanságára panaszkodnak, valamint arra is, hogy több pénzt kellene juttatni az eddig kevésbé kutatott területekre, ezzel megszüntetve a Hughes is által említett ördögi kört: a vízi csigák elképesztő mértékben pusztulnak, de hogy mennyire, az nem világos, hiszen a kutatásukra nem jut elegendő forrás.

Ez nem csak a kevésbé vonzó csigáknak és növényeknek (illetve a csigakutatóknak) rossz hír, hanem az egész Földnek, ezért Bayden Russell, a frissen megjelent tanulmány egyik szerzője szerint ideje lenne átalakítani a támogatási rendszert, illetve az ezekről a programokról való gondolkodást is, és előtérbe kellene helyezni a biodiverzitás fontosságát, nem pedig csak egy-egy faj szomorú sorsára koncentrálni. „A közvéleménynek meg kell értenie, hogy azokat a fajokat kellene megóvnunk, amelyeket veszély fenyeget, nem pedig azokra kellene pénzt költenünk, amelyek szimpatikusak” – mondta Russell.