A Qubit szerkesztősége által 2019-ben az év emberének megszavazott, a Vajdaságban ipari kendert termesztő Sinkovics Ede festőművész legutóbb hulladékból készült műveit állította ki a fővárosi Deák17 Galériában. A Visual Waste című egyéni tárlatán látható volt például Sandro Botticelli óceáni műanyagszemétből újraformázott Vénusza, a PET-palackokból heggesztett Terminátort biblikus pózban gyászoló, expandált polisztirolhabból, azaz hungaro- vagy nikecellből faragott Batman piétája vagy a lomtalanított lomokból épített, barlangjából kikandikáló életnagyságú barnamedvét ábrázoló anamorfikus térillúzió.

A provokatív és különutas műveiről nemzetközileg ismert és elismert festőművész az upcycling néven emlegetett értéknövelő újrahasznosításról – vagy ahogy ő fogalmaz, a szemét művészeti „felhasznosításáról” – beszélt a Qubitnek.

Wartburg-ajtó és a remake Majális

„A művészet történetében szinte mindenen elgondolkodtunk már, a szeméten viszont még nem, vagy nem elég rendesen, pedig a saját magunk által előállított hulladék ugyanúgy alkalmas matéria, mint a legnemesebb anyagok. Nem mellesleg a Pantheon egy gramm betonvas nélkül ma is álló kupolája a sittet, kerámiatörmeléket és egyéb háztartási hulladékot hasznosító római cementből épült”

– mondja a vajdasági Mileševóban, Becsén, Topolyán, Szabadkán, Újvidéken cseperedett, az állatorvosi technikum elvégzése után polgárháborús menekültként a Magyar Képzőművészeti Egyetemen diplomázott, majd doktorált Sinkovics.

Mostanság kezd lecsupaszodni neki is, hogy mit is csinál tulajdonképpen. Mint mondja, „kezdettől az újrahasznosítás, vagyis a »reuse« majdhogynem valamennyi formája, azt hiszem. Egy paraszt-ágyvégből, egy Wartburg hátsó ajtajából és egy emberi figurát formázó papírszoborból álló alkotással nyertem meg a középiskolások tartományi művészeti vetélkedőjét Jugoszláviában. A katonaságnál vadászrepülőgép-mechanikus mezőgazdasági gépész apám segített összerakni”.

A 2010-es évek elején azzal provokálta a publikumot, hogy a Magyar Festészet Napja alkalmával gyártelepi műtermében, a Musée Schinkovich-ban a magyar festészet ikonikus vásznainak feldolgozásaiból rendezett egyéni tárlatot.

„Szellemi értelemben a remake is újrahasznosítás, az »elhasznált« alkotásokat eredetileg provokációnak szántam. Nem értettem, hogy mi a jó ezekben a képekben, mitől olyan népszerűek, amikor én egyenesen csapnivalónak tartottam például a Majálist. Azt tudtam, hogy nem beszélnem vagy írnom kell erről a jelenségről, hanem festenem, hiszen vizuális szakember volnék. Aztán az első Majális-remake megtetszett egy könnyűzenei menedzser barátomnak, megvette, majd egy kolleginája is rendelt belőle. Hét Majálist festettem, végül már fekete-fehérben. Mindet megvették. Közben megszavaztattam barátaimat, gyűjtőimet a legjobb magyar képekről, így Ferenczyt, Csontváryt, M. S. mestert is sorra vettem. Olyan darabokat, amelyek részei a populáris kultúrának. A magyar klasszikusok sikere vezetett odáig, hogy a népszerű franciákból is gyártottam remake-eket. Kapós volt az anyag, el is ment az összes”.

Raklapkapitalizmus és a lehetetlen szemét

A 2010-es évek derekán, mint mondja, a lehetetlen szemét témakörét tanulmányozta az USA New Jersey államában, Trentonban a Terracycle bázisán, ahová Tom Szaky, a hulladékot komposztként, trágyaként, műanyagként hasznosító cég magyar alapító-tulajdonosa hívta meg.

„Ott hallottam először, hogy amit csinálok az nem újra-, hanem felhasznosítás, upcycling, aminek egyik lényegi tulajdonsága, hogy egyértelműen felismerhető az az alapanyag, amiből az adott mű készült. Nincs ledarálva vagy beolvasztva például, mert az már recycling, tehát újrahasznosítás, de nem is a Marcel Duchamp-féle ready made.”

Sinkovics a szemét globális mértékével Trentonban szembesült igazán. „Horror. Sok négyzetkilométernyi fedett hulladékraktár, ahol például megtaláltam az összes golyóstollat, ami valaha is eltűnt az univerzumban. Működő golyóstollak hegyekben. Sohasem használt fogkefék, bontatlan csomagolásban, hibátlanok, csak félre ment a szöveg vagy a dizájn. Nem olyan, mint egy bogotái vagy indiai szeméttelep: futószalagrendszeres precíziós válogatás zajlik, gondosan elhelyezve raklapokra, a raklapkapitalizmus apoteózisa”.

A trentoni időszakban készített „Total statute” szabadságszobrot a Total Colgate márka fogkrémes tubusaiból és a Nespresso kávés cég New York-i főhadiszállásán azóta is látható kávékapszula-assemblage-okat is.

A Terracycle által gyűjtött és újrahasznosított cigarettacsikkekből számos más mellett egy Maigrette-parafrázis is készült „Ez nem egy festmény” címen.

Itt született az azóta nemzetközi ismertségűvé vált, az egyik legismertebb olasz művészettörténeti kiadó, a Treccani tankönyvében is bemutatott upcycling alkotása: „Mászkáltam a raktárban, megláttam egy rendetlen, az anyag, gyártó és szín szerint szelektált, tömbökbe préselt hulladéktömegtől elütő rendetlen kupacot, az óceánból gyűjtött szemét egyik első szállítmányát. Abban a kupac homokos, szutykos halomban láttam meg egy műanyag kosarat, azonnal tudtam, hogy az óceánból kihalászott szennyeskosár valójában Vénusz kagylója.”

„Maga volt az újjászületés. Stilárisan meghagytam az esetlenséget, az esetlenség fontos alkotóelem, kell a szépséghez. A szépség esetlen ugyanis. Az anyag motivált. Az óceáni hulladék, amit egy kis sportos betonkeverőben mostam át. Egyszer betonoztak valamit az udvaron, de éveken keresztül nem használták már akkor, én meg mondtam nekik, hogy mosógépnek épp megteszi. Nálunk Kelet-Európában, mondtam nekik, ilyenek voltak régebben a mosógépek” – vázolja a Dirt of Venus című alkotás keletkezéstörténetét Sinkovics.

Lomtalanított térillúzió

Alapvetése szerint mi értelme manapság márványból, mészkőből építeni, vászonra olajjal festeni, amikor minden csupa műanyag? „Nagyon sok mellébeszélést érzek én a nemes anyagban. Sokan gondolják azt, hogy ha nemes anyaggal dolgoznak, az eredmény is mindjárt jó lesz. Először szarból kell jót csinálni, és ha valóban jó, akkor felőlem jöhet a gránit meg a márvány.”

A fesztiválozók elhagyott sátraiból készített Sir David Attenborough-t ábrázoló tabló is így adta magát. Sinkovics szerint az anyag jött először: „A fenntarthatóságban utazó HybridArt keresett meg, hogy mit tudnék csinálni belőle. Kértem egy kis mintát, és kigyürkéltem a vászonból egy kicsi jegesmacit. Akkor volt a premierje Attenborough úr egyik dokumentumfilmjének, úgyhogy adta magát a plakátszerű tisztelgés a tévés természettudós életműve előtt, de persze a »Tudom, hol sátoroztál tavaly nyáron« címmel”.

Hasonló srófra jár a Jófogás.hu megkeresésére készített barna medvét ábrázoló kompozíciója is. „Azt kérték, hogy a csökkentett világfogyasztás napja alkalmából csináljak nekik egy ilyen anamorfikus térillúziót, amik rendszerint zárt terekben, speciális megvilágítással, mindenféle huzalokból, állványzatokból összerakott masinériával megépítve működnek. Az enyém viszont kültéri. Eredetileg a Budapest Parkban volt kiállítva. De mivel fenntartható dolog, megpróbáltuk fenntartani, raklapra szerelt modulokból áll az egész installáció, felajánlottam tehát a HybridArtnak nyári programokra, körbe is vitték a Balatonon és környékén, aztán mindenfelé az országban. A közelről egy lomtalanítás felstócolt szeméhalmának látszó installációhoz gyakran hozzá is tettek ezt-azt az emberek. Kőszegen például egy centrifugát, ami annyira oda illett, hogy csak a szétszereléskor vettük észre. Be volt építve a látványba, nem bontotta meg sem a teret, sem az illúziót”.

Az alábbi videóban a mű megépítése követhető nyomon:

A legfrissebb felhasznosításainak alapjai azok az 1960-as, 1970-es évekbeli „szitanyomott, angol vörössel, barnával deklire festett 100x70-es” plakátok és táblák, amelyek iskolák, üzemek, laktanyák, kórházak falain lógtak, és amelyekről „tudhatta mindenki, hogy miként kell a sérült alkart szakszerűen felkötni, vagy, hogy mi a teendő atomcsapáskor, vagy, hogy miféle vegyi- és atomfegyverek vannak a világon”.

Szókratész és a kender

A mellékállásban vajdasági bérelt földjein ipari kendert termesztő Sinkovics az elmúlt fél évtizedben újvidéki építész doktoranduszokkal kenderbetont fejlesztett, valamint a rost, vagyis a hemicellulóz különféle művészeti, ipari felhasználási lehetőségeivel foglalkozott.

A Deák17 Galériában kiállított Szókratész portré és a puttók alapanyaga például a már semmi másra nem használható kenderszárdarálmány cellulózalapú ragasztós keveréke.

„A felhasznosítás nem mehet a hasznosíthatóság rovására, fontos, hogy szétszedve, az alkotóelemeket ismét, akár egészen másra is lehessen használni” – mondja Sinkovics, aki legújabban a légi közlekedés termelte „égi szemét”, a repülőgépek égen hátrahagyott kondenzcsíkjainak értékteremtő hasznosításán dolgozik.

Az alábbi videóban az emblematikus Vénusz születéséről készített mozgóképi dokumentáció látható:

* * *

Erős témát választottunk megint, az immár 105 éves trianoni béke körülményeit, traumáját, máig ható geo- és nemzetpolitikai következményeit, valamint modernizációellenes hatásait vizsgáljuk a júniusi, csak Qubit+ tagoknak meghirdetett, exkluzív tudományos estünkön, a tizenegyedik Qubit Live-on.

Velünk lesz Ungváry Krisztián történész, egyetemi tanár, lapunk állandó szerzője, Ablonczy Balázs történész, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense, Hatos Pál történész és jogász, az NKE Eötvös József Kutatóközpontja Közép-Európa Intézetének vezetője és Török-Illyés Orsolya színművész. Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel mielőbb a Qubit+-ra!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: