A Qubit Live 11. eseményén a trianoni békeszerződés 105. évfordulóján a meghívott előadóink a békeszerződés megítéléséről, társadalmi hatásairól és az azt övező félreértésekről és félremagyarázásokról beszéltek. A margitszigeti Kristályban megrendezett telt házas eseményre a Qubit+ előfizetői válthattak jegyet, most azok számára is elérhetővé tesszük az előadásokat, akik személyesen nem tudtak eljönni a rendezvényre.

„Hangsúlyozom, hogy ezek hivatalos statisztikák, tehát nem igazak” – csapott a lecsóba Ablonczy Balázs történész, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált docense az előadásának első perceiben, amelyben a trianoni békeszerződés utáni, az elcsatolt területekről Magyarországra érkező menekültek kérdéséről, illetve az akkori menekülthullám velünk élő örökségéről beszélt. A statisztikákat az 1920 áprilisában felállított Országos Menekültügyi Hivatal készítette, az örökség pedig, ahogy Ablonczy mondta, végső soron arról is szól, hogy tisztább lesz-e a hetes busz, ha történelmet tanulunk. A történész szerint bizonyos szempontból tisztább, de ez egy hosszabb gondolatmenet vége – nézzük, Trianontól vajon milyen állapotban lesz a legendás járat!

Pontosan 350 ezer

A hivatal már a felállítása előtti évekből is közöl statisztikákat, az adatok szerint pedig 1918-tól 1924-ig összesen 350 ezer menekült érkezett Magyarországra, méghozzá pontosan – ami alapján máris gyanítható, hogy a statisztikák nem jók, hiszen nem 349 999 és nem is 350 001 emberről szólnak, hanem, ahogy Ablonczy mondta, „takkra pontosan” 350 ezerről. A történész azt remélte, hogy a Trianon 100 Kutatócsoporttal képesek lesznek finomítani az adatokat, ezt viszont nagyban nehezíti, hogy becslése szerint a vidéki levéltárakban őrzött iratok felét-kétharmadát selejtezték, nem feltétlenül csak ideológiai okokból, hanem azért is, mert nem tartották őket elég érdekesnek.

A hivatalos adatokból viszont az látszik, hogy a menekülthullámban van egy nagy bezuhanás 1920-ban, amikor az előző évhez képest ötödére csökkent a menekültek száma. Ez nem véletlen: a kormányzat a trianoni béke ratifikálása előtt két héttel hozott egy miniszterelnökségi rendeletet, amelyben már nem menekültekről beszél, hanem beköltözőkről, és három olyan kategóriát állapított meg, amelynek a tagjai bejöhetnek az országba. Ennek értelmében már nem mindenkit láttak szívesen, aki az elcsatolt területekről érkezett, hanem csak a diákokat, azokat, akik bizonyítani tudták, hogy állás várja őket Magyarországon, illetve azokat a családtagokat, akiknél a családfő már Magyarország területén tartózkodott. A Romániából, Szerbiából vagy Csehszlovákiából kiutasított tisztviselők eddigre magukra maradtak; csak különleges méltánylást igénylő esetekben voltak bebocsáthatók.

Csak nehogy szervezkedjenek!

Ablonczy szerint érzékelhető, hogy ennek az oka a félelem volt, a kormány attól tartott, hogy a kisúri helyzetű menekültek 1918 és 1919 után netán ismét szervezkedni kezdenek. A fordulópont után nem arra koncentrált a politikai akarat, hogy itt elcsatolt országrészekből érkező magyarokról van szó, hanem arra, hogy minél előbb meggátolják, hogy ezek a gyanús elemek bizottságokat alakítsanak: Ablonczy szerint a debreceni vagonlakók elleni fellépés is példátlanul gyors volt, éppen azért, mert már nekiálltak egy repülőbizottságot alakítani, amiben vasúti fékező és törvényszéki bíró is szerepelt. A bizottság tagjai nekiálltak feltörni a városban üresen álló lakásokat, a főispán viszont „azonnal telefonált és intézkedett”.

Ezzel párhuzamosan megjelent a lakás- és munkahelyhiánynak megfelelő kommunikáció is: Ablonczy szerint Teleki Pál miniszterelnök egy beszédében egyenesen hazafiatlannak nevezte az elcsatolt területek elhagyását, mert ezzel a revízió iránti igény egy területi alapja is elvész. Azokat, akik ezt kikérték maguknak, a főispán szintén sürgősen berendelte, és elmagyarázta nekik, hogy rosszul gondolják, amit gondolnak.

Félretolt vagonok

A vagonlakók viszont ugyanúgy kisebbségben voltak, mint ahogy Hatos Pál előadása szerint azok, akiknek valóban, közvetlenül fájt Trianon: a hivatalos (hamis) 350 ezres statisztikában mindössze 40-50 ezer olyan ember szerepelt, akiket tehervagonokban szállítottak Magyarországra, és akiknek az új határon (pláne betakarítási időszakban, amikor a MÁV tehervagonjai foglaltak voltak) akár hónapokon át rostokolniuk kellett. Nem véletlen, hogy a vidékiek voltak többségben: Ablonczy szerint Budapest megpróbálta magáról letolni ezt a felelősséget, és ha valaki vagonlakásban maradt, azt többnyire távol próbálták tartani a várostól, hogy ne legyen annyira szem előtt. Ez nem annyira sikerült: miután az volt az utasítás, hogy a határhoz legközelebbi településen helyezzék el őket, sokan vidéken ragadtak, de ők akár évekre is.

Ezek a vagonok lassan a menekültek jelképeivé váltak. Hiába voltak kevesen a teljes létszámhoz képest, jóval látványosabbak voltak, mint akik otthont találtak maguknak. Egy ismeretlen vagonlakó családról készült képet Ablonczy megpróbált elemezni: a készítés körülményei homályosak, de a család középosztálybelinek tűnik, a felvétel állítólag a Nyugati pályaudvaron készült, az öltözék alapján pedig feltételezhető, hogy a családfő például Brassón vagy Tasnádon volt középiskolai tanár, innen jutott egy kifűthetetlen tehervagonba a család, feladva egy háromszobás polgári otthont, a zongorát, a cselédet és a kényelmet.

Öngyilkosság és gyermekhalál

Ablonczy szerint innen feltételezhető lett volna, hogy a menekültek nem bírják el ezt a nagy váltást, és közülük többen öngyilkosok lesznek, de a kutatásai ennek ellentmondanak: a vagonlakók, legalábbis ott, ahol laktak, nem folyamodtak ehhez. Máshol ugyan ez előfordult, de egy másik adat sokkal érdekesebbnek tűnt kutatói szemmel: a gyermekhalálozások száma. Bár erre nem szokás Trianonnal kapcsolatban gondolni, a gyerekek szenvedték csak meg igazán az embertelen körülményeket, a nekik otthont adó pályaudvarokon, a Nyugatin és Rákosrendezőn 1920-ban hetente meghalt egy négy év alatti gyerek. A halál oka szinte minden esetben bélhurut volt.

Ablonczy szerint a harmincas évekre nagyjából rendeződött a helyzet, legutóbb az országhatáron túlról érkező vasutasoknak találtak otthont, eddigre viszont a népszámlálási adatokból kirajzolódott az is, hogy hol települtek le a menekültek. A legnépszerűbb célpontoknak a nagyvárosok számítottak, de egyes határmenti településeken is sokan találtak új otthonra. Aki állást kapott, azzal sem bánt kegyesen a sors vagy a kormány: a B-listázás miatt Pest vármegyéből 1922-23-ra az itteni menekültek nagy részét elbocsátják; Cegléden, hiába vasúti csomópont, alig marad közülük valaki, többek között azért sem, mert a huszárezred igényt formált azokra az épületekre, amelyekben élhettek volna. Itt nem az volt a baj, hogy menekültek, hanem leginkább az, hogy középosztálybeliek: Ablonczy szerint a Horthy-rendszer leginkább a középosztály kárára hajtotta végre a konszolidációját.

És hogyan lesz ettől tisztább a hetes busz? Az ugyan nem derült ki, de az igen, hogy a menekültek öröksége velünk él: az egykor nekik épített lakótelepeken elkötelezetten jobbra szavaztak, még Kőbányán, a hagyományosan kőbalos környéken is. Az elvándorlás következtében nem 350 ezer, hanem a legszerényebb becslések szerint is minimum 1 millió ember jött el az elszakított területekről, igaz, több hullámban, akiknek a leszármazottai 2,5-3 millió embert tesznek ki az országban. Ez hatalmas tömeg, és Ablonczy szerint már a kiindulásként becsült egymilliós tömeget sem integrálta a magyar társadalom: egyénenként igen, de menekültként nem, hiába építettek nekik templomot, nincs menekültpárt, nincs film, nincs kánonba emelt irodalmi mű, viszont a rituális világukat integrálták: nem lehet úgy eldobni egy követ Budapesten, hogy ne találjunk el egy utcát, amit valamilyen elcsatolt területről neveztek el.

Az előadás videó és podcast formájában is elérhető. Nézd meg itt:

Vagy hallgasd alább:

Az epizód elérhető Spotify-on, Apple Podcasts-on, sőt RSS-ben és egyre több csatornán, iratkozz fel!