„1999-et írunk. Európát teljes egészében elfoglalták az amerikaiak. Nos, mégsem teljesen: egy hajthatatlan, apró ország, Szerbia még mindig képes kiállni a betolakodók ellen” – olvasható (nagyjából) egy 1999-es szerb propagandaplakáton. A hirdetményen egy elnagyolt, képregényes stílusú térképen Szerbia áll a középpontban, az ide mutató római stílusú zászlórúdon amerikai lobogó látható, a római sas, az aquila itt már inkább birodalmi sast formáz, a cézár arcképe helyett Hitleré látható rajta. A térkép előterében pedig ott viháncol Asterix és Obelix.

Amikor a plakát megjelent, a NATO épp Jugoszláviát bombázta. 1999-et írtunk, épp 40 év telt el az első Asterix-képregény megjelenése óta (a magyar első kiadás térképén persze a gall falu nem itt van, és Kisrombus, Visibus, Crampus és Hubertus látható a nagyító alatt). A kép nagy valószínűséggel eredeti: 1999-2000 környékén lehetett látni ilyen plakátot Újvidéken. Ahogy a Qubit által a 2019-es év emberének választott festőművész, Sinkovics Ede fogalmaz, ez egyáltalán nem is lenne meglepő, mert Asterixéket Szerbia köztársasági elnöke, Aleksandar Vučić is előszeretettel emlegeti mint a szerb ellenállás jelképeit. „Ezek ugyanazok, ugyanaz a szar került a víz felszínére” – mondja Sinkovics. De hogy jutottunk Galliából Szerbiába?

A kezdetek

Amikor René Goscinny lengyel származású író és humorista, aki Argentínában nőtt fel, egy, az USA-ba tett rövid kitérő után (a Disney-nél szeretett volna elhelyezkedni, de nem sikerült) 1951-ben Párizsba érkezett, még nem gondolta volna, hogy társával, Albert Uderzóval történelmet fognak írni. Illetve valamilyen módon mégis sejthette, a tervük ugyanis az volt, hogy a francia történelem nagyjairól készítenek majd egy képregényt az ifjúság számára. Igen ám, de milyen nagyokról?

A szerzőpáros a gallok mellett döntött, akikkel keveset foglalkoztak, de kellően színes alapanyagot nyújthattak, és ahol volt kellő játéktér ahhoz, hogy tulajdonképpen arról írjanak, amiről akarnak. Így választották ki végül az Armoricában található fiktív kis gall falut, amit Uderzo a bretagne-i Erquy-ről mintázott, ahol a bátyjával együtt meghúzta magát a második világháború alatt. Goscinny is támogatta az ötletet: nem elég, hogy Bretagne-nál keltább környéket keresve se találni, még a tenger is közel van, ez pedig fontos volt ahhoz, hogy a szereplők könnyen és különösebb magyarázat nélkül utazhassanak a nagyvilágban.

Az Asterix névre több magyarázat is adódik: az -ix végződés mellett a szerzőpáros Vercingetorix kelta hadvezér miatt döntött, az Asterix mellett viszont Uderzo szerint azért, mert Goscinny úgy gondolta, hogy A betűs címre gyorsabban rátalálnak majd az olvasók az újságosoknál és a könyvesboltokban. A sorozatban szereplő neveket a teljesség igénye nélkül itt lehet böngészni, a főhős mindenesetre a * (asterisk) karakter után kapta a nevét, nagydarab haverjának a neve pedig szintén egy tipográfiai szimbólumra, az obelusra utal. És persze mindkét esetben ott van még az alternatív magyarázat is, a kis csillag és az obeliszk, de a különböző fordítások beszélő nevei már messzire vezetnének (a többi karakter esetében pláne, lásd Töpszlix, Csodaturmix, Hasarengazfix, Hangjanix stb).

A világ közepe

A BBC History magazin cikke szerint ezzel a gallokat sikerült felrakni a világtérképre: korábban leginkább a római és görög történetírók elbeszéléseiből lehetett csak hallani róluk, erre tessék, itt van két mókás figura, akik nem Sztrabón felől értelmezik a világot, hanem saját maguk felől, a kis breton falu pedig egyszeriben a világ közepe lesz. Ha nemcsak a gallok, hanem a kelták felől nézzük a kérdést, ez persze nem igaz – az ír költő, W. B. Yeats kifejezetten a kelta gyökerekhez akart visszatérni, mielőtt megbuggyant, és el nem kezdte átszerkeszteni a verseit görög istenekre, skót kollégája, James Macpherson pedig olyannyira ráérzett egy létező piaci résre, hogy Osszián, a kelta bárd énekeit még hamisította is a tizennyolcadik században. A bretonok népszerűségének viszont kétségkívül sokat használt, hogy a köpcös és a hombár hős innen dacolt a rómaiakkal, annál is inkább, mert a kalandjaikat száznál is több nyelvre vagy nyelvjárásra fordították le a világon.

Az ellenállás legendája

Ami szintén nem véletlen fordulat, és több is volt, mint egy visszatérő geg: John Breslin, a Galway-i Egyetem mérnökprofesszora szerint itt tudatos történelmi párhuzamokról volt szó, amelyek a képregényekből is kimutathatók. Goscinny és Uderzo a második világháborús francia ellenállás legendájára is rájátszott, amikor létrehozták a hőseiket, és nem véletlen, hogy az ezzel foglalkozó füzetben éppenséggel Lugdunumba (a mai Lyonba) helyezte az ellenállók főhadiszállását. És ez persze még csak a jéghegy csúcsa, az Asterix ugyanis mindig érzékeny volt a történelmi időkre, a popkultúrára, a vizuális gegekre és persze a hülyeségre. Csak néhány példa: szerepelt benne a Beatles, a vasfüggöny összeomlása (vagy legalábbis annak igénye), a mexikói olimpia után kirobbant doppingbotrányok, Fellini 1969-es Satyriconja, sőt a környezetvédelem is. A legtöbb téma adta magát a korabeli európai problémákból, mások specifikusan franciák voltak, de abban, hogy a képregény csakhamar világsikert aratott, nagy szerepet játszott, hogy nemcsak lokális problémákkal foglalkozott.

Ezt jól mutatta az is, hogy az alapvetően humanista képregényeket csakhamar magáévá tette a propaganda is. Ahogy a Bud Spencer-filmekben, úgy az Asterixben sem sérül meg soha senki komolyan, legfeljebb kismadarak csiripelnek a feje körül, lehetőleg latinul, és persze minden képkocka az utolsó négyzetcentiig tele van tuszkolva vizuális poénokkal a Rome, sweet Rome feliratú római lábtörlőtől különböző jeles francia alkotók nevezetes festményeiig. Ez túl direkt, nem csoda, hogy egyesek a képregények népszerűségét meg is akarták lovagolni, ezekről a nüanszokról viszont már letettek.

Náci Asterix

Még csak nem is a szerbek voltak az elsők, akik ezzel próbálkoztak: 1965-ben egy német kiadó, a Lupo Modern gondozásában megjelent az első neonáci Asterix-történet, némi változtatásokkal. Itt Asterixet Sigginek hívták, Obelixet Barrabasnak, nem gallok voltak, hanem germán harcosok, és egy Bonnhalla nevű kis erődöt védelmeztek. Igen, ez a nyugatnémet Bonn és a Valhalla összevonásából keletkezett. A Germániát elfoglaló erők ugyan római ruhákat viselnek, de egy korabeli cikk szerint franciául és angolul beszélnek, Panoramix vagy Csodaturmix pedig Konrad Adenauer kancellár után kapta a Konradin nevet.

Ha ez még nem lenne elég, a történetben szereplő aranysarló kovácsát Wernher von Braunsfeldnek hívták (a valódi Wernher von Braun elkötelezett náciból lett amerikai rakétatudóssá). Az már csak a hab a tortán, hogy Obelixnek, elnézést, Barrabasnak folyamatosan egy menhirt kell cipelnie magával, ami ebben a verzióban a német nép lelkét nyomó bűntudatot szimbolizálja, és hősünk alig várja, hogy letehesse, hogy újra lehessen háborúzni. Bár az egész egy Reddit-thread rossz tréfájának tűnik, a források pontosak, és maga Uderzo is értesült a sajátos feldolgozásról. Egyébként Rolf Kauka, a Lupo Modern tulajdonosa a Hitlerjugendben kezdte a karrierjét, majd Oberstleutnank rendfokozatban szerelt le, számos kitüntetéssel, de ez mostanra aligha lephet meg bárkit is.

Uderzo visszaemlékezései szerint nem rajongott az Asterix neonáci verziójáért, amit a francia kiadó, az Hachette le is tiltatott, bár ez nem ment könnyen. Goscinny zsidó származásúként szintén nem rajongott a német képregényért, ezért a szerzőpáros még a konzulátust is megkereste, hogy ne jelenhessen meg több neonáci Asterix, de évek teltek el, míg Kauka végül kötélnek állt. Bár rengeteg fordítás született, a németen kívül egy olyan kísérlet közismert, amiben a képregényt propagandisztikus célokra fordítani: a már korábban is emlegetett szerb.

Ó, azok a gall partizánok

Sinkovics szerint a szerb propaganda mindig is kedvelte a partizánlegendákat, az Asterix pedig pont ilyen – a környéken ráadásul épp egy szerb kiadónál, a Forumnál jelent meg először magyarul és szerbül is a képregény, így nem csoda, ha rákapott a politika. A kis ellenálló népnek ráadásul Szerbiában már komoly mitológiája is keletkezett, az első világháborút is megnyerték a maguk módján, a másodikat is, így az sem csoda, ha rögtön az örökké sikeres gallokat sikerült megtalálniuk. Akik a maguk módján tényleg sikeresek: Asterix nem a múlt hőse, hanem – legalábbis a közelmúltig – a jelen krónikása volt, és mindenkit úgy karikírozott ki, ahogy magát is ki szokta, legfeljebb némi franciás gőggel (az Asterix Britanniában rögtön egy bocsánatkéréssel indít, persze azt sem lehet komolyan venni).

A spanyolok gőgösek, a rómaiak hülyék, a franciák meg franciák, nincs ezen mit csodálkozni, de úgy tűnik, hogy az Asterix tényleg megváltoztatta a világot, és nem feltétlenül arra, amit a két jókedvű, pacifista író kitalált iránynak: a neonácik és a nacionalisták foglalták el azt a niche-t, legalább két alkalommal, amikor a két barát igazából Bud Spencer-féle pofonokat és jóindulatú fricskákat osztogatna Európa, sőt a világ többi részének, hogy végre térjenek észhez. Ez sem Vučićnak, sem Kaukénak sem sikerült: ebből is látszik, hogy Asterix, és úgy általában a mesék nem passzolnak túl jól a politikához, mert valakiből a végén még hülyét csinálnak. És ez a valaki nem Goscinny, Uderzo, Asterix vagy Obelix lesz.