Hogyan vészelik át a liberális elitegyetemek az illiberális támadásokat?
Mi lehet a közös pont egy, a magyar Országgyűlés által elfogadott ellentmondásos törvényben, a nagyszabású pénzügyi nyomásgyakorlásban, amire nemrég Manhattanban akadt példa, valamint az ártalmatlannak hangzó internationalisering in balans (kiegyensúlyozott nemzetköziesedés) holland kifejezésben?
Bármennyire különbözőnek is tűnnek első hallásra, mindhárom eset elismert felsőoktatásbeli intézmények elleni támadások kulcsaspektusaira mutat rá – Kelet-Európában, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. A budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) egykori történész doktranduszaként, a Columbiai Egyetem közelmúltbeli vendégoktatójaként, valamint a Maastrichti Egyetem docenseként abban a ritka szerencsében volt részem, hogy mindhárom durva politikai beavatkozást első kézből tapasztalhattam meg. Jelen írásom személyes tapasztalataimra és kontextuális ismereteimre támaszkodva kísérli meg bemutatni, hogy a kortárs Nyugat e három szegletében működő, komoly tekintélyű intézmények milyen károkat szenvedtek el a támadások következtében, továbbá arra is próbál reflektálni, hogy miként sikerült átvészelniük azokat.
Kezdetben volt a lex CEU: 2017-ben Magyarországon olyan új jogszabály elfogadására került sor, amely célba vette Kelet-Európa egyik legelismertebb posztgraduális intézményét. Az új törvény lényegében megvonta a CEU azon jogát, hogy New York államon keresztül adjon ki diplomákat. Egy olyan megállapodást rúgott ezzel fel, amelyet a politikai jóindulat korábban évtizedeken át lehetővé tett, végső soron pedig arra kényszerítette az egyetemet, hogy minden diplomához vezető képzését áthelyezze Bécsbe.
Akkoriban széles körben ugyancsak problémás politikai döntésként, de mindössze egy olyan kelet-európai állam furcsa különcségeként tekintettek az afférra, amely váratlanul távolodni kezdett az alapvető nyugati értékektől. A Közép-európai Egyetem elleni törvényesített támadás azonban hamarosan egy veszélyes hullám kezdetének bizonyult: a magyar kormány fellépése számos olyan nyugati kísérletet vetített előre, amelynek során az akadémiai világot bűnbakká tették, és igyekeztek fokozott politikai ellenőrzés alá vonni.
Utólag belegondolva aligha meglepő, hogy a poszt-hidegháborús liberális rend mély válságának jelei legelőször épp a Nyugat perifériáján jelentkeztek. Ami engem, a CEU friss PhD-végzettjét akkoriban különösen megdöbbentett, az egyrészt a jogszerűség felszínes látszata volt, amely alig leplezte a jogállamiság megkérdőjelezésének szándékát; a megalapozatlan állítás középpontba tétele, miszerint a CEU nem akadémiai, hanem politikai intézménynek tekinthető; az európai uniós válasz harmatossága, amely – noha a törvényt Magyarország kormányzati körein kívül gyakorlatilag minden releváns szereplő bírálta – nem indukált az akadémiai szabadság melletti határozott és hatékony kiállást, valamint az Orbán-rendszer képviselőinek szemérmetlen tagadása, amely szerint állítólag nem is támadták meg a CEU-t.
Röviden: a rezsim szuverenista logikára építve átpolitizálta a jogot, úgy téve, mintha a felsőoktatás egyik ékköve elsősorban politikai vállalkozás volna, miközben következetesen letagadta, hogy az egyetem által szolgáltatott bizonyítékok megbízhatók lennének. Mindezek okán a CEU kényszerű áttelepedése Ausztriába az antidemokratikus diadal ékes példájának tűnt: egy uralkodó klikk visszaél aránytalanul nagy hatalmával, miközben figyelmen kívül hagyja az alapvető szabadság védelmében fellépő tiltakozásokat.
A felsőoktatás körüli éles viták és illiberális támadások néhány éven belül a Nyugat magterületeire – így például az Egyesült Államokra vagy Hollandiára – is átterjedtek. Ha a CEU-ra joggal lehetett privát szigetként tekinteni a súlyosan alulfinanszírozott kelet-európai közintézmények tengerében, a Columbia Egyetem – ahol épp a rendkívül mozgalmas 2024-es év során tartózkodtam – a liberális establishment és annak legkifinomultabb intellektuális kritikusai közötti szokatlan házasság gyümölcsének tűnt, továbbá olyan fényűző magánintézménynek, amely meglepően erősen támaszkodik állami szerződésekre.
Sajátos módon a CEU elleni támadás egy élő személy köré felépített antiszemita összeesküvés-elméletbe volt csomagolva, a Columbia elleni, mintegy hét évvel később megindított fellépés viszont épp egy meglehetősen tág és ezért különösen fenyegető antiszemitizmus-vádat állított középpontba. A különbségek korántsem értek itt véget. Míg a CEU alkalmazottai alapvetően egységesen utasították el a magyar kormány támadását, bár eközben nehéz dilemmákkal – kiemelt módon az ország elhagyásának kérdésével – voltak kénytelenek szembenézni, a Columbia a 2023-24-ben induló támadások hatására a szemlátomást önelégült konformisták és heves kritikusaik közt még élesebben megosztott intézménnyé vált.
A CEU ügye alapvetően hatalom és tudás kapcsolatáról szólt, ám Budapesten nem igazán került sor érdemi nyilvános vitákra, és az alkalmi tömegtüntetések ellenére sem voltak látványos összeütközések: a nemzetközi egyetem elleni támadás megindításáról egyoldalúan döntöttek, és az igazi küzdelem is zárt ajtók mögött zajlott. Ezzel szemben a Columbia campusán kibontakozó események – skandálások, összecsapások, hallgatói sátortáborok, rendőri beavatkozások és campuslezárások – már jóval könnyebben közvetíthetők voltak, és 2024 tavaszán néhány hét erejéig világszerte a média egyik vezető témájává váltak.
Manhattanban akkoriban hallottam, hogy a kiváltságos családok okostojásainak egyeteme épp a globális politika pszichodrámai változatának eljátszására lett kitalálva. Ami ennél erősebb benyomást tett rám, az nem más volt, mint hogy ez a széles körben csodált tudományos fellegvár hirtelen mindent és annak szöges ellenkezőjét is megtestesíteni látszott. A Joe Biden elnökségének kései szakaszában indított, majd a második Trump-adminisztráció kezdetén tovább eszkalált politikai beavatkozás ily módon végül a Columbia vezetésének és oktatóinak jelentős csoportjai számára is vonzóvá tudott válni.
Az akadémiai szabadság jövőbeli keretei nyilvánvaló tétjét képezték a Morningside Heights-ban tapasztalható heves polarizációnak. A Columbia vezetését azonban szemlátomást prózaibb megfontolások vezérelték: az épp jobbra tolódó politikai elit jóindulatának visszaszerzése és a közpénzekhez való hozzáférés helyreállítása. Más szóval, míg az apró, európai mércével mérve ugyanakkor kivételesen komoly magánalappal rendelkező CEU nyílt politikai nyomásnak volt kitéve, de választhatott az uniós tagállamok között, addig a hatalmas Columbia – amelyre akár egy roppant patinás és sikeres manhattani óriásvállalatként is tekinthetünk – fogékonyabbnak bizonyult a politikai-pénzügyi nyomásgyakorlásra. A jelentős belső rezisztencia ellenére a borostyán ligás egyetem végül hajlandónak bizonyult egy ugyancsak kétes kompromisszum megkötésére: beleegyezett a második Trump-adminisztráció követeléseibe, amelyeket sok elemző az akadémiai szabadság elleni egyértelmű támadásnak tart, valamint vállalta állítólag polgárjogilag is kifogásolható belső problémái miatt több mint 200 millió dolláros összeg kifizetését is, mégpedig tudhatólag leginkább azért, hogy ezáltal visszanyerhesse a több milliárd dollár értékű állami támogatásokhoz való hozzáférését.
A CEU-nak egy látszólag liberális, de az akadémiai szabadság garanciáival nem rendelkező unió autokratizálódó tagállamából kellett végül elmenekülnie, míg a Columbia esete arra mutatott rá, hogy mit lehet elérni pénzügyi nyomással egy polarizált oligarchikus rendszerben. De hogyan nézett ki a felsőoktatás nemzetközi modellje elleni fellépés egy olyan, erősen neoliberalizált, ám továbbra is nagyrészt konszenzusos nyugat-európai demokráciában, mint Hollandia?
Hollandia korábban és nagyobb mértékben nyitotta meg felsőoktatási szféráját, mint bármely más európai uniós tagállam. Ezáltal számos jelentős akadémiai tehetséget sikerült az országba vonzania, miközben számos területen az angolt tette meg a felsőoktatás alapnyelvévé. A tudományos teljesítmények iránti holland, meritokratikus nyitottság az elmúlt évtizedek során a legtöbb uniós tagállam akadémiai piacának botrányos zártságával párosult, ez pedig e kivételesen gazdag ország amúgy strukturálisan alulfinanszírozott felsőoktatását rövid időn belül komoly európai szereplővé tette. Az Egyesült Királyság EU-ból való kilépése az elmúlt évek során csak még tovább erősítette Hollandia helyzetét az angol nyelvű európai egyetemi szférában: anakronisztikusan hierarchikus karjaik és (némileg paradox módon) normatív liberalizmusuk ellenére a hollandok, mondhatni időleges figyelmetlenségük következtében, a kortárs nemzetközi akadémiai élet egyik kulcsszereplőjévé váltak.
A hosszú távú neoliberális kormányzásra jellemző krónikus alulfinanszírozás azonban, ugyancsak előrelátható módon, a szélsőjobb fokozatos felerősödéséhez vezetett, miközben a pragmatikus – értsd: nem elvi alapú – nemzetköziesítés előkészítette a talajt a nacionalista reakció számára. Miközben a Columbián eltöltött hónapjaim az oligarchikus elit problémás prioritásaira vetettek éles fényt, a CEU ügye pedig az antidemokratikus győzelem keserű ízével ismertetett meg, Európa egyik legnemzetközibb egyetemén, a maastrichtin közelmúltban szerzett tapasztalataim – amelyeket a forráskivonások és a nemzetköziség elleni kombinált támadások oly nagyban meghatároztak – kétségtelenül kevésbé voltak drámaiak. Kénytelen vagyok azonban bevallani, hogy rám – aki ekkorra már a nyugati felsőoktatással kapcsolatos csatározások veteránjának számított – ezeken tapasztalatok hasonlóan dermesztően hatottak.
Számos, szemlátomást pánikba esett külföldi kollégám benyomása szerint a holland döntéshozók a kivégzés új formáját találták fel, ami elhúzódó tárgyalási körök és részletes technikai megállapodások révén okoz végül fulladásos halált. Bár ez a benyomás szerencsére túlzó, az tagadhatatlan, hogy a nacionalista vélemények az utóbbi évek során szinte zsarnoki nyomást gyakoroltak egy még a szélsőjobb ideiglenes kormányzása idején is mélyen konformistán viselkedő társadalomra.
Hollandia nyíltan büszkélkedik azzal, hogy nagyrészt épp itt találták fel a modern pénzügyeket. A kontextus ismeretében nem lehet túl meglepő, hogy a közelmúltbeli, Dick Schoof vezette kormány oktatásból és kutatásból tervezett 1,3 milliárd eurós kivonása elleni tiltakozásokat végül jóval könnyebbnek bizonyult megszervezni, mint az nemzetközi akadémiai kultúra és a nem holland állampolgárságú és kulturájú oktatók elvi védelmét – jóllehet utóbbiak ma már az oktatói kar mintegy felét teszik ki az országban.
Ez a nem kevésbé lehangoló eset egyúttal arra is ráébresztett, hogy az európai projekt korunkban bizony vastag falakba ütközött. A nemzeti nyelv és kultúra védelmének ügye még a névleg egyik legliberálisabb uniós tagállamban is képes valós érzelmeket gerjeszteni, ilyenkor pedig a más nemzetiségű európaiak hangja – nem szólva a távolabbról érkező, kevesebb joggal rendelkező akadémikusokról – könnyen elvész a mobilizáció zajában.
Az örömteli hír, hogy a CEU minden bizonnyal túl fogja élni a NER rengeteg kárt okozó uralmát, még ha alapító küldetése – a magas színvonalú, nyugati típusú oktatás biztosítása az európai periférián – nagyrészt vereséget is szenvedett. Az elitizmus és radikalizmus közti konfliktusos házasság kétségtelenül túléli Donald Trump második elnökségét is a Columbián, bár időközben lelepleződtek a liberális elitegyetem szélsőjobboldali rezsimmel fennálló kétes anyagi kapcsolatai. Jelenleg úgy tűnik, hogy az EU legnemzetközibb akadémiai rendszere, a holland, szintén fennmarad – nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy az új holland kormány oktatási, kulturális és tudományos miniszterévé a napokban épp a Maastrichti Egyetem elnökét, Rianne Letschertet nevezték ki – ám immár annak hite nélkül, hogy ebben a sok szempontból kivételesen szerencsés európai államban a nyitott akadémiai kultúra megbízható támogatást élvezne.
A szerző történész, a Maastrichti Egyetem docense.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
Az MCC-modell: így veszik át az egyetemek szerepét az illiberális elitkeltetők
Az MCC hiába magánoktatási intézmény, 2020 óta annyi közpénzt kapott ajándékba, amennyit az állam a teljes magyar felsőoktatásra költ. Hogy jutottunk el az európai egyetemalapítási hullámoktól az ultrajobboldali ideológiai kiképző központok aranykoráig?
Az illiberális hatalom neoliberális érvekkel vérezteti ki a hazai társadalomtudományt
A kormány a gender szak betiltásától a CEU elűzésén át a kutatási források megnyirbálásáig folyamatosan szűkíti a társadalomtudomány mozgásterét, de ha a saját narratíváját kell erősíteni, például a szegénységet elrejteni, mégis szüksége van társadalomkutatókra.
Sorban tűnnek el a humán szakok a felsőoktatásból, és ez nemcsak az egyetem eszméjének okoz kárt, hanem a demokráciának is
Van-e értelme az irodalom, a filozófia, a holt nyelvek tanításának, vagy csak az olyan szakokra van szükség, amikre piaci igény mutatkozik? Miért és hogyan változtak meg az egyetemek az elmúlt évtizedekben, és ez milyen társadalmi hatásokkal jár? Aki válaszol: K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, a Szívképzés című tanulmánykötet szerzője.