A biodiverzitásnak jót tenne, de etikus lenne-e dinókat klónozni?
Ha arról hallunk, hogy rég nem látott jelenségként medvék kószálnak a magyar erdőkben, melegség tölti el a szívünket. Gazdagodott erdeink vadállománya. Ha a kihalófélben lévő tigrisekről (vagy épp kerecsensólymokról) hallunk, összeszorul a szívünk, elszomorodunk. Adott esetben még adakozunk is a kipusztulás szélére jutott állatokat segítő szervezeteknek. És sokaknál nem csak arról van szó, hogy ezeket a fajokat „aranyosnak” találják (mint a medvéket) vagy fenségesnek tartják (mint a tigrist vagy a kerecsensólymot). Általában nagyon is a szívünkön viseljük azt a kérdést, hogy hányféle állat vesz körbe minket hazánkban és a bolygónkon általában – és önértéknek tekintjük azt, amit biodiverzitásnak neveznek, vagyis az élőlények sokféleségét. Legalábbis erről tanúskodik ENSZ-dokumentumoktól kezdve pápai enciklikákig sok hivatalos nyilatkozat.
A közelmúltban olyan új eljárások jelentek meg, amelyek alkalmasak a biodiverzitás szinten tartására és növelésére. Ezek egyike az irányított mutáció, amely felgyorsíthatja az új fajok létrehozásának folyamatát. A másik technológia, amely a biodiverzitás védelmére és fokozására felhasználható, ismerősebb lehet: ez a klónozás. A klónozás nemcsak segíthet szinten tartani vagy növelni a biodiverzitást, de egyúttal eloszlathatja azzal kapcsolatos félelmeinket is, hogy a ma még létező fajok hamarosan kihalnak, továbbá azt a fajta kíváncsiságunkat is kielégítheti, ami rég kipusztult állatok iránt él bennünk. Ez fantasztikumnak hangozhat – ám korántsem az.
Biztos, hogy minden fajnak van helye a Földön?
Az utolsó hím szélesszájú orrszarvú márciusi elhullása után már csak két nőstény maradt életben a faj képviselői közül. A helyzet mégsem látszik reménytelennek, nem kizárt, hogy a faj továbbra is fennmaradjon: a San Diego-i állatkert munkatársai jelentették be, hogy jó eséllyel képesek lesznek létrehozni – az elpusztult állatok fagyasztásban tárolt petesejtjeit és hímivarsejtjeit, továbbá őssejteket is felhasználva – szélesszájúorrszarvú-klónokat.
Úgy tűnik, ha ez sikerül, kevésbé kell aggódnunk majd a kipusztulás fenyegette állatokért. Amint egy faj egyedei megcsappannak, a tudósok rögtön nyúlhatnak is a fagyasztóba, hogy az eltett sejteket hasznosítva, mesterséges úton új egyedeket kreáljanak. A lehetőségek köre pedig nem ér véget az életünkben eltűnt fajok újrateremtésével: megfelelő sejtállomány birtokában a Földet ősidők óta nem lakó fajokat is feltámaszthatunk. Egy San Franciscó-i csoport már többek közt a gyapjas mamutok visszahozásának lehetőségeit mérlegeli. Meg sem állunk addig, amíg egy komplett Jurassic Parkot létre nem hozunk, ahol aztán a Földön valaha élt összes állatot megcsodálhatjuk élőben – különös tekintettel a dinóklónokra.
Persze korántsem ilyen egyszerű a helyzet, a lehetőségeink ugyanis egyelőre limitáltak. Sokan vetik fel azt a kérdést, hogy a klónozásra szánt energiát és forrásokat nem lenne-e okosabb másra fordítani? Bár jelenleg nem tudjuk pontosan, mekkora összeget emészthet fel, egy faj feltámasztása valószínűleg a sokszorosába kerülhet egy-egy még létező állatfaj megmentésének. A már kipusztult fajok „újrateremtésével” kapcsolatban felmerül egy rendkívül súlyos környezetetikai probléma is: a feltámasztott fajoknak versenyezniük kellene lakóhelyük faunájának más fajaival is – és végül könnyen kiszoríthatják egymást. Tehát, ha egyszerűen a „több faj ⇒ nagyobb biodiverzitás ⇒ nagyobb érték” logikája mentén gondolkodunk, akkor úgy tűnhet, egyelőre el kell halasztanunk az őslénypark nyitóünnepségét.
A fokozottan veszélyeztetett fajok megmentése korántsem olyan könnyű feladat. Számos faj annak ellenére is a kihalás szélén áll, hogy különböző szervezetek vagyonokat fordítanak arra, hogy fennmaradjanak. Továbbá a szakértők véleménye szerint a visszahozott fajok új egyedei jó ideig csak fogságban lennének képesek életben maradni. Ha az újonnan feltámasztott fajok csak azt állatkertek zárt terében lennének fenntarthatók, akkor ezzel máris okafogyottá lett a kiszorítási probléma. Kérdéses, kit tesz boldoggá az a perspektíva, hogy ha például a szélesszájú orrszarvúkat meg is mentjük, a klónozott példányok aligha élhetnek majd szabadon, csak az állatkertben mutogathatjuk a tudomány ezen diadalát. De ha mást nem is, legalább az állatkertek biodiverzitását növelhetjük a klónozási technológiával – és ezzel megint csak ott tartunk, hogy Crichton és Spielberg fantáziavilágát akár érdemes is lehet megvalósítani.
De hol húzzuk meg a határt?
A klónozással kapcsolatban nem szabad megfeledkeznünk arról, a – lényegében a 18. század óta, különböző formában hangoztatott – vádról, hogy a kihalt állatok feltámasztásával a tudósok Istent játszanak: természetellenes módon avatkoznak be a természet dolgaiba. Ez a vád azonban jelen esetben nem teljesen megalapozott. Először is nem minden faj kihalása „természetes” folyamatok eredménye – amennyiben ugyanis az ember is hozzájárul a kipusztuláshoz, úgy sokkal inkább mesterséges folyamatról van szó. Ezt a megfontolást viszont aligha hozhatjuk fel a T. rexekkel kapcsolatosan, legfeljebb az orrszarvúk kapcsán. Ám azt is érdemes észrevennünk, hogy gyógyászati célokból a természet folyásába már jelenleg is sokféle olyan módon beavatkozunk, ami ellen keveseknek van kifogása. Az állatok klónozása pedig sok tekintetben kevésbé tűnik problémásnak, mint az embereké.
Ha tényleg nem kell félnünk attól, hogy Istent játszunk az állatok klónozásakor, problémamentesen meg tudjuk valósítani, és ráadásul hiszünk a biodiverzitás önértékében is – akkor még a dinoszauruszok saját szórakoztatásunkra való klónozása is abszolút jó eredményt hozhat, hiszen ezzel növeljük a fajok sokféleségét. Érdemes azonban elgondolkodnunk, hogy vajon tényleg úgy véljük-e: hacsak lehet, virágozzék minden virág és legfőképp, sokasodjon minden állat? Ha a dinók klónozása talán még jó ötletnek is látszik, az ősi moszkítófajoké korántsem tűnik annak, nem is beszélve az eltűnt vírusokról. Ha kihalt állatok újrateremtéséről kell döntenünk – nem egyszerű a dolgunk, mint ahogy a védendő fajok prioritásának rangsorolásakor sem.
A biodiverzitást nagyra értékelhetjük – de értékelésünknek határozottan korlátokat kell szabni. Egyes természetvédők persze gondolhatják úgy, hogy a biológiai sokféleség többet ér, mint az emberi élet. Ám azt is figyelembe kellene venni, hogy az ember más, és mélyebb fájdalomra képes, mint más lények, és az állatvilághoz képest különleges értelemmel bír. Ezek a tulajdonságai kiemelik az állatvilágból, és magyarázatul szolgálhatnak arra, hogy miért nem hozhatunk vissza fajokat az emberek kárára. Egy biztos: a klónozáskor olyan fajokról lehet csak szó, amelyek esetében meg tudjuk akadályozni, hogy veszélyt jelentsenek ránk, vagy akár csak nagymértékű kellemetlenséget okozzanak.
Felmerül hát a kérdés: vajon tudunk elég biztonságos raptorfarmokat fenntartani? Ha a fent említett irányított mutációt etikailag védhető formában, illetve úgy tudjuk felhasználni, hogy annak nem lesznek hosszabb távon negatív következményei, akkor segítségével akár azt is elérhetjük, hogy minden feltámasztott dinoszauruszunk növényevő legyen. Így őslényparkunk biztonságának problémája egycsapásra megoldható lenne. Ezzel persze csalódást okoznánk azoknak, akik a filmekhez hasonló vérengzéseket szeretnének látni – nekik továbbra is be kell majd érniük a mozival.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Politikaelméleti Doktori Iskolájának hallgatója. A Filoman filozófusainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.
