Drasztikus életmód-változtatással néhány éven belül csökkenthetnénk a klímaváltozás hatásait

Határtalan tudás címmel indított rendezvénysorozatot a Közép-európai Egyetem (CEU).  Az eseménysorozat előadásain neves hazai szakemberek népszerűsítenek olyan tudományos aktualitásokat, amelyek az emberek mindennapi életére is hatást gyakorolnak. Az első alkalomra február 7-én, csütörtökön került sor, az eseményre mi is elmentünk. A globális éghajlatváltozással foglalkozó előadások sztárelőadója Ürge-Vorsatz Diána fizikus, a CEU oktatója, az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) mérsékléssel foglalkozó munkacsoportjának alelnöke volt. 

A rendezvény ENSZ klímajelentésére alapozott mottója szerint „alig 10-20 jó évünk van hátra, ha nem avatkozunk be azonnal radikálisan” annak érdekében, hogy kiiktassuk a klímaváltozást kiváltó tényezőket, vagy enyhítsük hatásukat. Az előrejelzések szerint ugyanis az évszázad végére állatfajok pusztulhatnak ki, az emberiséget megtizedelő járványok, éhezés és extrém szegénység üthetik fel a fejüket, nem szólva arról, hogy teljes országokat moshat el a víz a világtengerek megemelkedett szintje miatt. A részletekről bővebben is kérdeztük Ürge-Vorsatz Dianát.

Ürge-Vorsatz Diána, klímakutató, a CEU tanára és az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) munkatársaFotó: Daniel Vegel/© 2011 Daniel Vegel

Qubit: Csütörtöki CEU-előadásán arról is beszélt, milyen módszerekkel állítható meg a globális felmelegedés. Mindeközben sokan lemondtak már arról, hogy a klímaváltozás hatásait vissza lehet még fordítani. Mi az igazság?

Ürge-Vorsatz Diána: A hangsúly nem is annyira a visszafordításon, inkább a megállításon lenne, és utóbbi esetben is kérdés, hol lehet, hol tudjuk megállni. Konszenzus alakult ki abban, hogy a 1,5, de legfeljebb a 2 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-növekedést katasztrofális lenne átlépni. Bizonyos folyamatokat már akkor sem lehet megállítani, ha ez sikerül. A grönlandi vagy az antarktiszi jég egy része feltehetően már ekkor is instabillá válik, mint ahogy 2 fokos növekedésnél már a korallok sem menthetők meg. A tengerszint emelkedése pedig lassú folyamat, ami ugyancsak nem állna le még évszázadokig.

Hogyan lehet betartatni a globális felmelegedés megállítására kidolgozott követelményeket, ha azok, akik emiatt áldozatokat hoznak, nemigen számíthatnak pozitív visszajelzésekre?

Ha drasztikusan változtatnánk az életmódunkon, annak már néhány éven belül is lennének pozitív hatásai. Ritkábbak és kevésbé gyilkosak lennének például a manapság egyre gyakoribb extrém időjárási anomáliák. Lehet azzal érvelni, hogy régen is voltak viharkárok, de ahhoz nem fér kétség, hogy manapság jóval gyakoribbak és pusztítóbbak is. Lehetne tenni azért, hogy ez ne romoljon sokkal többet, de ha nem teszünk semmit, hamarosan sokkal gyakoribbak és pusztítóbbak lesznek.

Javulhatnának az éghajlatfüggő fertőzések statisztikái is. A betegségeket terjesztő szúnyogok, kullancsok például bizonyítottan az éghajlatváltozás következtében terjednek, és az általuk terjesztett betegségek is egyre gyakoribbak. Magyarországon ma háromszor akkora a Lyme-kór előfordulási valószínűsége, mint akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt. Néhány éven belül pedig európai viszonylatban Szerbia után Magyarországon szedi majd a legtöbb áldozatot a nyugat-nílusi láz és ezt még talán el lehetne kerülni.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Az invazív fajok terjedésének is fontos lenne gátat szabni. A Budapesten egyre nagyobb bosszúságot okozó poloskák elszaporodása ugyan nem kizárólag az éghajlatváltozás következménye, de az is nagyban hozzájárul. A könnyen alkalmazkodó invazív fajok pillanatok alatt betöltik az éghajlatváltozás okozta ökológiai űrt, másrészt pedig az urbanizáció és a mezőgazdasági termelésben egyre fokozódó vegyszerhasználat mellett a madárfajok kipusztulása is hozzájárul a folyamathoz. 

Mindeközben szakemberek és érdeklődő laikusok egyaránt arról vitáznak a 2015-ös párizsi klímacsúcs óta, hogy 1,5, vagy 2 Celsius-fokon kell-e megállítani a felmelegedést. Ennek a vitának van bármi értelme?

Már hogyne lenne! Nagyon nem mindegy, hogy milyen mértékű csökkentésre kalibráljuk a szakpolitikai döntéseket. Ha a felmelegedést 1,5 Celsius-fokon szeretnénk megállítani, az a gyakorlatban azt jelenti, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását 2030-ra 45 százalékkal kell csökkenteni, 2050-re pedig teljesen meg kell szüntetni. A döntéshozóknak nem árt tudniuk, hogy az országuk energiaiparát 2050-re vagy 2075-re kell-e dekarbonizálni. 

Vannak olyan országok, ahol ezt nagyon komolyan veszik. Nemrég tárgyaltam japán kollégákkal, és én is akkor értettem meg, miért ragaszkodnak olyan mereven a 2 fokhoz. Kiderült, hogy ennek kulturális okai vannak: ha a japánok azt célozzák be, hogy a teljes iparukat a 2 Celsius-fokos felmelegedési határhoz kalibrálják, akkor az nem 2,3 fok lesz, de még csak nem is 2,1, hanem pontosan annyi, amennyit vállaltak. Európában azért is lenne jobb a 1,5 fokos határt erőltetni, mert még mindig jobb, ha a 1,5 fokot nem sikerül elérni, mint ha csak a 2-t.

A gyakorlatban mi a legfontosabb különbség a két cél között?

A 2 fokos határt be lehet tartani technológiai újítások segítségével, a megújuló energiaforrások felhasználásának csúcsra járatásával. A 1,5 fokhoz nem elég az ipari reform, átfogó gazdasági és társadalmi reformok is kellenének, az ipar és a háztartások energiafelhasználását egyaránt új, 21. századi alapokra kellene helyezni. Magyarországon például a teljes épületszektor mélyreható felújítására és a városi közlekedés újraszervezésére lenne szükség. Ez úgy értendő, hogy a felújításoknak 90 százalékos energiamegtakarítást kellene elérniük. Ehhez képest a valóságban azt nevezzük modernizálásnak, ami legfeljebb 20-30 százaléknyi fűtési energiát spórol meg és a felújítási ütem évente egy százalékos. Így a végeredmény többnyire fényévekre jár a passzív házak elterjesztésétől.

Hogyan lehetne jobban közelíteni a kívánt végeredményhez?

Minél inkább fel kellene számolni az acél–üveg–beton triádot és természetes anyagokat használni, ahol csak lehet. A fa azért lenne különösen jó, mert az még tárolja is a széndioxidot. A felújítgatás, nyílászáró-cserélgetés, szigetelgetés helyett valódi mélyfelújításokat kellene végezni. Megszüntetni az épületek hőhidait, hőcserélő szellőztetéssel minimalizálni a fűtési és a hűtési igényt. A felújítgatás sajnos többet árt, mint amennyit használ. Ezek a maszatolgatások a távlati dekarbonizációs célhoz édeskevésnek tűnnek. Ráadásul a ma sok pénzért hiányosan végzett felújítást, logikusan, senki nem fogja 10 év múlva újrakezdeni. Ezt hívják belakatolási kockázatnak. 

Sok embernek viszont a maszatolgatás is megterheli a pénztárcáját. Miből kellene mélyfelújítást végezni?

Újra kellene gondolni a szakpolitikát és kizárólag a mélyfelújításra adni állami kölcsönt. Személy szerint én erre fordítanám a különböző energia- és széndioxid-adókból, kvótaeladásokból befolyt bevételeket és az EU-s források jelentős részét is. És nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. A jó példák azt mutatják, hogy a feladat nem lehetetlen. A dunaújvárosi Solanova projekt ezt ékesen példázza. A szóban forgó panelsor olyan felújításon esett át, hogy a lakások energiaigénye 85 százalékkal csökkent, ami a rezsikiadásokat is mérsékelte. Ez ráadásul örökös, nagyságrendekben mérhető rezsicsökkentést jelent. A lakóknak megszűntek az allergiás megbetegedéseik, de még fertőző betegségeket is ritkábban kapnak el, és megszűnt a penészedés, valamint a főút zaja sem szűrődik be. Bármilyen panelt, sőt, a legrégibb körúti bérházakat is fel lehetne így újítani. Mondjuk nem lenne olcsó, viszont az efféle jól megtervezett beruházások nagyjából 20 év alatt megtérülnek.

Ürge-Vorsatz Diána, klímakutató, a CEU tanára és az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) munkatársaFotó: Daniel Vegel/© 2011 Daniel Vegel

Magyarországon a több tízezer hajléktalan mellett több millió úgynevezett lakhatási szegénységben élő emberrel számolnak. Nekik minden bizonnyal kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy passzív-e a házuk. Nem lehet, hogy ezért is más a prioritás?

Miért lenne ez a két dolog ellentmondásos? Miért ne lehetne a lakhatási problémák megoldását célzó önkormányzati költségvetésből passzív házakat építeni? A szegényeknek lenne a legfontosabb, hogy passzív házban lakjanak, mert úgy nem lennének olyan magasak a lakhatási költségeik. A két probléma olyannyira nem zárja ki egymást, hogy épphogy együtt kellene kezelni a szegénység felszámolását és az energiahatékonyság növelését. Ezt egyébként jó példák is igazolják, ilyen a 13. kerületi, önkormányzati költségvetésből épült 100 lakásos passzív bérház.

Mennyit számítanak a magyar erőfeszítések, miután Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok, az egyik legnagyobb széndioxid-kibocsátó, kilép a párizsi egyezményből?

Miután az egyezmény előkészítői megoldották, hogy egy esetleges kilépéssel meg kelljen várni a következő elnökválasztást, az Egyesült Államok 2020 novemberéig nem léphet ki. Bár az amerikai elnök lépései miatt volt némi aggodalom, hogy Kína hasonló útra lép, de azóta kiderült, hogy Kína inkább a klímavédelem élharcosává lépett elő.

Ami az Egyesült Államokat illeti, az amerikai gazdaság éppolyan elszántsággal robog előre a kibocsátás-csökkentésben, mint előtte. Noha Trump a szénenergia mellett kampányol, mégis sorra zárják be a szénbányákat. Ami nem is csoda: a szén egy 19. századi energiaforrás, amire 19. századi energiamodell épül. A 21. században a világ vezető gazdaságának ez már olyan szinten nem felel meg, hogy még az elnök is hiába próbálja erőltetni. Más kérdés, hogy az erőfeszítések ellenére a kibocsátás mértéke olyan magas, hogy azzal egyelőre legfeljebb a 4-6 fokos hőmérséklet-emelkedés lenne tartható, pedig az előző néhány évben már jobb volt ennél a helyzet.

Mitől növekedett meg újra a kibocsátás?

Elsősorban a közlekedés, ezen belül is a repülés rontott a helyzeten. Az a gond, hogy a repülés egyelőre nem számít bele az emisszió-kereskedelembe és az elszámolásokba. Nehéz is elszámolni, mert minden ország attól tart, hogy ha elkezdi elszámolni a repülőgépek megtankolását, akkor a légitársaságok egyszerűen máshol fognak tankolni. Mindeközben a repülésnek betudható kibocsátás egyetlen évtized alatt csak Európában 80 százalékkal nőtt. Ráadásul, amíg 10 euróért el lehet jutni olyan távoli helyekre, mint Marokkó, remény sincs arra, hogy ez a tendencia ne erősödjön robbanásszerűen. Az olcsón eladott repülőjegyárak miatt olyanok is repkednek, akiknek ez egyébként eszébe se jutott volna. 

Nem érhető, ha a szerényebb anyagi körülmények között élők is szeretnének világot látni?

Persze, csakhogy ennek a költsége akkor sem 3-4 ezer forint. Ez az üzleti modell távol áll az igazságostól, mert a valódi költségeket közben azok fizetik meg, akiknek muszáj utazniuk. A legtehetősebbek ökológiai lábnyoma ma úgy áll össze, hogy kétfős háztartással számolva a közúti közlekedésükre 10, a háztartásukra 20, a repülésükre pedig 70 tonnányi széndioxid-kibocsátás jut évente. Közben egy átlag magyar összesen 5 tonnányi kibocsátásért felelős. Vagyis a gazdagok repülőútjaival okozott kibocsátás többszöröse annak, amivel egy hazai átlagember egy éven át terheli a környezetet.

Mondjuk ők feltehetően normál áron is meg tudják majd venni a repülőjegyet.

Az lehet, de ha például a gyerekeink erre az életformára szoknak rá nagyon fiatal korukban, a jövőben az emberiség még többet akar majd repülni. Ha meg kell fizetni a repülés valódi árát, kétszer is meggondolja mindenki, hány évente gyűjt össze egy valódi különlegességnek számító utazásra. A repülőtársaságok részéről ezért nagy felelőtlenség azt sugallni, hogy akár 10-20 euróért is világot lehet látni. Egyébként a klímakutató kollégáim között több is akad, aki nemzetközi tárgyalásokra sem jön el, mert elvből nem ül repülőre. Többük a már említett Japánban tartott tárgyalássorozatra a transzszibériai expresszel jött, mert önazonos akart maradni. Más kérdés, hogy ilyet évente legfeljebb egyszer lehet csinálni, mert egy ilyen út nem két nap, hanem 4 hét.

Eszerint elég lenne a légi közlekedést megreformálni, a földi nem is olyan nagy ügy?

Már hogyne lenne nagy ügy? Ráadásul nem is kizárólag a kibocsátás miatt. A mai közlekedési rendszer egy múlt századi modell. Ma már semmi szükség nincs arra, hogy előre meghatározott útvonalon és menetrenddel közlekedjenek az autóbuszok, sokszor üresen, míg máskor nem lehet azokra felférni. Vannak közösségi oldalak, big data, mesterséges intelligencia, megosztó applikációk, ezek használatával pontosan előre lehet jelezni az aktuális utazási igényt. Az emberek pedig maguk mondhatnák meg, mikor, honnan és hová szeretnének utazni. Egyszerre lehetne jelentősen csökkenteni a járművek számát, a dugókat, a költségeket és a levegőszennyezést, miközben kényelmesen ki lenne elégítve minden mobilitási igény. Nem kellene kizárólag hatalmas buszokat üzemeltetni, minimuszokkal lehetne járni a várost, az emberek háztól házig közlekedhetnének, méghozzá úgy, hogy mindezért nem kellene saját autókat fenntartaniuk. 

A MOL Limo is nagyon sikeres kezdeményezésnek mondható, pedig egyelőre még elég drága. De az jól látszik, hogy a mai fiatalok igényei mások, mint a korábbi generációké. Stockholmban a mai 18 éveseknek csak a 10 százaléka szerez jogosítványt, az autóvezető tanfolyamok látogatottsága Angliában is 30-40 százalékkal csökkent két évtized alatt.

Nem lehet, hogy előbb infrastruktúrát kellene fejleszteni, például úgy, hogy országszerte legyenek az elektromos autók feltöltésére szolgáló állomások, és ne a budapestiek kiváltsága legyen a zéró emissziós autózás?

Egyáltalán nem biztos, hogy az elektromos közlekedés ma Magyarországon összességében alacsonyabb kibocsátású, mint egy nagy hatékonyságú dízel. Megfelelő átszervezéssel a meglévő járműparkkal is 40 százalékos kibocsátás-csökkentést lehetne elérni. Aztán később jöhetne a járműpark cseréje hatékonyabbra, gazdaságosabbra, esetleg elektromosra.

Ha a kibocsátás-csökkentésre vonatkozó vállalások önkéntesek és szankciók sincsenek arra, ha valaki nem tartja be, amit önként vállalt, mégis milyen eredményt lehet elérni?

Nem tudom milyen szankciók lehetnének: nem létezik világrendőrség, nem ítél világbíróság, országokat nem lehet börtönbe zárni. Könnyű ezt állandóan felemlegetni, de amíg erre nincs rendszer, addig a legjobb sorvezető a párizsi megállapodás, amit 180 ország ratifikált és beemelt a saját törvényeibe. Ez biztosítja, hogy a kormányok a saját törvénykezésük előtt feleljenek, hogy betartják, amit abban vállaltak.

Emellett azért létezik valamilyen forgatókönyv arra is, hogy mit tehet az emberiség, ha minden erőfeszítés ellenére mégis beüt a krach?

A párizsi megállapodásnak az adaptáció is fontos része. A szakemberek azt is hangsúlyozzák, hogy az elkerülhetetlen változásokhoz alkalmazkodni is kell. Az adaptáció viszont lokális probléma, mert területenként eltérő a globális felmelegedés hatása, a helyi hatásokra helyben kell felkészülni. A grönlandi gleccserek alá nem tudunk dugót tenni, az ott bekövetkező tengerszint-emelkedéshez a partokon élőknek kell világszerte helyben alkalmazkodniuk.

Ahhoz hogy tudnának az emberek lokálisan alkalmazkodni, ha elsüllyed alattuk a sziget, amin élnek? Egyes előrejelzések szerint az évszázad közepére a 700 milliót is elérheti a klímamenekültek száma.

Ez már nem a klimatológusok, hanem a migrációkutatók asztala, ezt a kérdést nem lehet klímaegyezmények keretein belül megoldani. Ezen a ponton a klímapolitikai szakemberek már át kell, hogy adják a stafétát a migrációs politikák kidolgozásán fáradozóknak. Tény, hogy a klímaváltozás hatalmas migrációs hullámot indít majd el. Az is tény, hogy az alkalmazkodásnak is van egy határa, ami után csak a szenvedés marad. Költsége egyébként annak is jócskán van, nemcsak az emisszió-kibocsátás csökkentésének. Az emberiségnek azt kell mérlegelnie, mire különíti el a költségeket. Ha a mérséklésre költünk, azt legalább nagyobb mértékben tudjuk irányítani, sőt, akár nyereséges beruházásokba fektetni. Ha már az alkalmazkodásra, és pláne, ha a szenvedésre kell költeni, akkor az emberiség kezéből végképp kicsúszik az irányítás.

A Qubit a CEU rendezvénysorozatának médiapartnere. A február 7-i, Éghajlatváltozás – Hogyan tudjuk megállítani? című előadásról készült beszámolónkat itt olvashatják.  

Posta és McDonald’s lett a Józsefváros legendás cigányzenés kávéházaiból – az eltékozolt roma örökség nyomában

Újpesten létezik egy több ezer fotóból, interjúkból, dokumentumokból álló gyűjtemény a helyi cigányság múltjáról, a Nyóckerben azonban falakba ütköznek a kutatók. Pedig lenne mire rácsodálkozni a roma kávéházi élettől kezdve a spontán Mátyás téri koncertekig – derült ki egy keddi konferencián.