Az emberi történelem korábbi klímaváltozásai nem voltak ennyire globálisak

A 16. és a 19. századi úgynevezett kis jégkorszak korántsem azt jelentette, hogy a Föld egységesen lehűlt volna. A  hosszú és fagyos telekkel, rövid hűvös nyarakkal fémjelzett éghajlati időszak a Csendes-óceán keleti és középső területeiről indult a 15. században, a 17. században elérte Északnyugat-Európát, majd onnan délkeleti irányba húzódott, és a 19. század közepén Észak-Amerikában ért véget – olvasható a Nature-ben július 24-én megjelent tanulmányban, amelyben amerikai, norvég, spanyol és svájci klímakutatók foglalják össze az elmúlt 2000 év éghajlatváltozásaival kapcsolatos kutatásaikat. 

A kutatók kidolgoztak egy általuk paleotermométernek elnevezett eljárást, miután tanulmányozták a közel-keleti termékeny félhold virágzását, az ókori civilizációk felemelkedéséhez és letűnéséhez, később a Római Birodalom terjeszkedéséhez és bukásához is hozzájáruló felmelegedési és lehűlési periódusokat. A módszer az írott és íratlan klímatörténeti forrásokból (feljegyzésekből, szerves és szervetlen mintákból, geológiai, biológiai, régészeti és paleoklimatológiai leletekből) létrehozott adatbázis segítségével rekonstruálja az elmúlt két évezred éghajlati folyamatait. 

A kutatók szerint eddig a változásokat úgy tartották számon, mint amelyek a Föld egészét érintették, ám kiderült, hogy az iparosodás előtti korszakokban nem ez volt a meghatározó. Sem az időszámítás előtti három évszázadra jellemző úgynevezett római meleg periódus, sem a 800 és 1200 közötti középkori eljegesedés nem volt globálisan egységes jelenség – állítják a klimatológusok. 

A történelem ismert jelentős felmelegedési, illetve lehűlési időszakai időben és térben nem voltak koherensek – szemben az elmúlt 150 évben tapasztalt éghajlatváltozással, amely a Föld 98 százalékán egyértelműen és határozottan egységesen érvényesül a mért adatok szerint.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: