Azt már korábban is megfigyelték, hogy számos állat képes értelmezni a más fajok által leadott jelzéseket, de ezekben a kutatásokban javarészt a vészjelzésekre koncentráltak. Ezeket elég széles körben ismerik is: a ragadozóra figyelmeztető madárhangot például több mókus is ismeri, de majmok, sőt gyíkok esetében is gyakori, hogy az állatok megfigyelik a riasztásokat.

Keith Tarvin, az Ohiói Egyetem ökológusa szerint a keleti szürkemókusok (Sciurus carolinensis) nem csak akkor fülelnek, ha baj van: a kutatók szerint az általános jókedvet tükröző madárdal biztonságérzetet ad nekik, ilyenkor lazábban is viselkednek, mint semleges környezetben.

Tarvinék feltételezték, hogy miután a mókust és az énekesmadarakat is hasonló ragadozók fenyegetik, célszerű, ha a szürkemókusok minél több madárhangot felismernek. Tesztként a mókusra és madárra is egyaránt veszélyes rőtfarkú ölyv (Buteo jamaicensis) rikoltását játszották le a rágcsálóknak, majd megfigyelték, mennyi idő alatt nyugszanak meg a hirtelen riadalom után úgy, hogy dalolnak a madarak, illetve úgy, hogy nem. 

A madárdal megnyugtat

Mint kiderült, a víg madárdal megnyugtatta a mókusokat. Tarvinék a mókusok nyelvismeretét is vizsgálták, és arra jutottak, hogy az állatok nem specializálódtak kifejezetten egy-egy madárfaj hangjára, és a környéken élő énekesmadarak többségét megértették. Így tudták meg, hogy a szürkemókusok tudnak vándorrigóul (Turdus migratorius), kanadai cinegéül (Poecile atricapillus), indiáncinegéül (Baelophus bicolor) és kékszajkóul (Cyanocitta cristata), de könnyen lehet, hogy még ebben sem merül ki a nyelvi repertoárjuk.

A kutatók szerint itt tanult viselkedésről van szó, és a növekvő zajszennyezés veszélyezteti a poliglott mókusok túlélési stratégiáját. Jakob Bro Jorgensen, a Liverpooli Egyetem evolúcióbiológusa szerint az amerikai kutatásból az is kitűnik, hogy a mókusoknak ehhez nem kell feltétlenül éjjel-nappal együtt lógniuk a madarakkal: hamar rájönnek, hogy ha csivitelnek, valószínűleg nincs ölyv a közelben. 

Tarvin szerint a kutatás már magában mutatja, hogy a fajok között átívelő kommunikációs technikák elterjedtebbek lehetnek a természetben, mint eddig hitték.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: