Ganz-MÁVAG kolónia: ahol a gyári munkások világa találkozik az underground kultúrával és a kínai városlakókkal

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Budapest nyolcadik kerületében, a Golgota–Bláthy Ottó–Vajda Péter–Delej utca által határolt területen víztorony magasodik az erődszerűen összezáródó házak fölé. A szomszédos telken, az egykori Ganz-MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyár helyén kínai árusok kínálják eladásra termékeiket. Egy arra sétáló ma aligha ismeri fel azt a szoros kapcsolatot, amely a két létesítmény között hosszú időn keresztül fennállt. Úgy tűnhet, hogy a múlt feledésbe merült, hiszen a gyár tisztviselőinek és munkásainak 110 éve épült lakótelep ma egyetlen hatalmas társasházként működik, az eredetileg kultúrotthonként szolgáló teremépület pedig egy kisegyház központja.

A lakótelep mára nyilvánvalóan elveszítette eredeti funkcióinak nagy részét, egyes közösségek mégis megőrzendő értékként tekintenek az épületegyüttesre és annak történetére. Ők azok, akik a kolónia múltját sajátosan értelmezve hozzájárulnak annak fennmaradásához, legalábbis ahhoz, hogy az egykori történetein keresztül tovább éljen az emlékezetben. A megnyilatkozók többnyire nem nevezik „ipari örökségnek” a kolóniát, akaratlanul mégis arra mutatnak rá, hogy a hely ebbe a kategóriába sorolható. Az „örökség” fogalma ugyanis épp azt a jelenséget ragadja meg, amely áthidalja a múlt és jelen közötti szakadékot. Bár a hétköznapi szóhasználatban gyakran a hagyománnyal azonosítják, az örökség jelencentrikus, korántsem a folytonosságra támaszkodik. A jelen igényeinek megfelelően értelmez újra egy múltdarabot, legyen az egy esemény, a természet vagy az épített környezet része vagy egy társadalmi gyakorlat. Az örökség ezért nemcsak egy jól körülhatárolható közösség, esetünkben például a vagongyár egykori dolgozóinak lehet az öröksége, hanem a legkülönbözőbb egyének és csoportok is kapcsolódhatnak hozzá, akiknek közös céljává válik az érték megőrzése, amelynek védelméhez később mások is csatlakozhatnak.

Az örökségesedés folyamatosan zajlik körülöttünk. Amikor egy-egy hétköznapi dolog hirtelen kiemelt értékké válik, az mind örökségesedés: amikor kedvenc röviditalunkat hirtelen a hungarikumok listáján találjuk; amikor rájövünk, hogy a rongyosra hallgatott lemezeket nemcsak mi, hanem a Cseh Tamás Archívum is őrzi; vagy amikor azt olvassuk, hogy a bontásra ítélt budavári Villamos Teherelosztó alternatív hasznosítására még civilek is nyújtottak be pályázatokat. De hogyan válik a gyakorlatban örökség valamiből, az esetünkben a kolóniából?

A Ganz-MÁVAG kolóniaForrás: Google Earth

Ugyanazok a falak, nagyon más funkciók

Először is ugorjunk vissza a hely történetéhez. A hatalmas teremépületből és 648 lakásból álló tömb 1908 és 1910 között épült Lipták Pál tervei alapján, hogy otthont adjon közel 3000 ember számára. A rendelkezésre álló alapterületből a lehető legtöbbet próbálták kihozni, több újdonságnak számító építészeti megoldása ennek volt köszönhető. A tér megfelelő kihasználására azért is szükség volt, mert az építtető MÁVAG, vagyis a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára széles körű kulturális és szociális infrastruktúrát akart biztosítani dolgozóinak és családjaiknak. Működött itt – a teljesség igénye nélkül – mosoda, fürdő, könyvtár, tiszti vívóklub, óvoda, orvosi rendelő, közért. Ezek a funkciók sikeresen tükrözték a gondoskodó vállalat ideáljait a „boldog békeidőkben”: a telep igazi város volt a városban, ahol számozott lépcsőházak segítettek eligazodni.

A kolónia alaprajzaForrás: Bencze Géza (szerk.): „A magyar gépipar minta- s a honi munkások nevelőintézete” Tanulmányok a MÁVAG történetéből. Budapest, 1989.

A kultúrház épületének méretei önmagában is lenyűgözők lehettek a korszakban: a 1315 négyzetméter alapterületű és 11 méter magas főhajójú nagyterem az elsők között volt, ahol úgy alkalmaztak rácsos vasbeton gerendákat a tér áthidalására, hogy nem takarták el díszítőelemekkel a szerkezetet. Szintén egyedülálló megoldás volt, hogy a teremépületből kiemelkedő 55 méter magas víztoronyba rejtették el a kazánházhoz tartozó kéményt.

A Magyar Királyi Államvasutak Gépgyárában dolgozók családjai. akik megéltek két világháborút és különböző politikai rendszereket, sokáig zárt közösséget alkottak a telepen. A hatvanas évektől kezdve viszont bárki a telepre költözhetett, sőt, egyes bérleményeket szükséglakásnak utaltak ki. Ettől kezdve jelentősen megváltozott a lakók társadalmi összetétele. A változás egyik oka az volt, hogy a MÁVAG-ot összevonták a szomszédos Ganz gyárral: az 1959-től Ganz-MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyárként működő létesítmény egységeit átszervezték, a lakóépületek egy ingatlankezelő vállalat felügyelete alá kerültek, míg a teremépület a művelődési házak rendszerében Vörösmarty Művelődési Ház néven egyszerre kínált szórakozást a gyár dolgozóinak és a nagyközönségnek is.

A Ganz-MÁVAG kolónia Golgota utcai homlokzata, ahol a művelődési ház és a Fekete Lyuk bejárata is volt – egykor és ma, 2020-banForrás: Dombovári Márton, Budapest 100

A kultúrház életét több csoport színesítette. Rezidens együttese az Acélhang, a gyár 1875-ben alakult kórusa volt, de az 1970-es évektől itt működött a ma már a kortárs art world első vonalában jegyzett Maurer Dóra képzőművész és Erdély Miklós  építész, író, költő, filmrendező csoportja is. Tartott itt bálokat a Siketek és Nagyothallók Szövetsége, törzshelye volt az intézmény a Bergendy együttesnek, és a rendszerváltás idején itt talált otthonra a szegedi Nemzeti Színház társulatából kivált Független Színpad kísérletezni vágyó fiatal közössége, Ruszt József vezetésével. Az igazi hírnevet mégsem ezek a csoportok, hanem a Golgota utcai pincében 1988-ban megnyílt, Magyarországon voltaképpen előzmény nélküli alternatív klub, a Fekete Lyuk hozta meg az épületnek. Ha csak rövid ideig is, de Pesten a „Yuk” maga volt a szabadság, ahol amellett, hogy a legkülönbözőbb magyar és külföldi zenekarok léptek fel, a fiatalok nem kényszerültek a szocialista viselkedési normák követésére. A hely szellemét 2018-ban a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumának egy kiállítása is megidézte, amely felelevenítette a kolónia történetét.

A Fekete Lyuk pultja 1994 táján, a cigánypecsenyét 165 forintért adtákForrás: szucsfredi.blogspot.com
Az egykori pult eredeti helyén a Biblia Szól Egyház pincehelyiségében, 2017Fotó: Balogh Marcell

A telep erődszerű kialakítása annak is kedvezett, hogy filmforgatások helyszínévé váljon. Timár Péter 1997-ben bemutatott Csinibabája volt az a film, amelyről talán a legtöbben tudják, hogy itt forgatták, és amely az államszocializmus bukása után – a kolónia tereinek segítségével – keserédes nosztalgiával jelenítette meg az (anti-)kultúréletet. Hogy csak pár további példát említsünk, A vizsga, a Hanussen, az Aurora Borealis vagy az Aranyélet rendezője a telepen forgatott jelenetek képi világával, hasonlóan a Csinibabához, ugyanúgy múltban ragadt, elhanyagolt környezeteket kívánt megjeleníteni. Másrészről viszont praktikus szempontokra is támaszkodik a forgatások helyszínválasztása, hiszen költséges útlezárás helyett a belső udvaron könnyedén fel lehet venni egy utcajelenetet. Ezt a módszert alkalmazták Katy Perry 2010-ben forgatott videóklipjében vagy a Mercedes még újabb reklámjában is. A kultúrház nagyterme szintén kedvelt színhely a filmesek körében.

A vasbeton szerkezet a teremépület nagytermébenForrás: Vasárnapi Újság 1911. augusztus 13. 665.
A Biblia Szól Egyház gyülekezeti terme, 2017Fotó: BME-VIK SPOT

Akik láthatóvá teszik a láthatatlant

 

A kultúrház nagyon sűrű életéből, a filmforgatásokról és az épületegyüttes különböző funkcióiról felvillantott részletek nem feltétlenül ölelik fel a hely történetének minden fontos állomását. Az áttekintés inkább azokra az elemekre támaszkodott, amelyeket mások is előszeretettel emelnek ki a kolónia kapcsán. A mai lakók, a kolóniával foglalkozó kurátorok és bloggerek különböző mozzanatokat tartanak értékesnek, de közös bennük, hogy mindannyian szélesebb körben kívánják láthatóvá tenni a telepet, valamiféle épített vagy szellemi örökségként értelmezve azt. De vajon kik hozzák létre ezeket a nézőpontokat és milyen eszközzel érik el közönségüket?

A megőrzés igénye egyrészről a hivatalos védettségen keresztül érhető tetten, amely szakmai alapon próbálja megóvni a múlt emlékeit. Ironikusnak hathat, de a 19 500 négyzetméter alapterületű tömbből elsőként négy festmény kapott hivatalos védelmet. A teremépületben, vagyis az egykori kultúrházban található négy, ipari tájat ábrázoló festmény már 1954-ben védelmet kapott a Népművelődési Minisztériumtól úgynevezett „műszaki emlékként”. A MÁVAG testvérgyárait bemutató képzőművészeti munkák, köztük a Diósgyőri Vas- és Acélgyár látképe szintén máig a kamaraterem falát díszíti, három másik, szintén indusztriális környezetet megjelenítő társával. Maga az épületkomplexum azonban csak 40 évvel később, 1994-ben került fel a fővárosi védettséget élvező emlékek listájára. A zárt formának köszönhető, hogy a lakótelepnek épült egységet, bár voltaképpen több házból áll, a munkáslakótelepek közül egyedüliként nem „épületegyüttesként” került fel a helyi védettségi listára, hanem a „védett épület, építmény” kategóriában. Az utóbbi évtizedekben emellett szakmai és nyilvános fórumokon is méltatták a kolónia érdemeit: a korszak építészettörténetének specialistája, Ferkai András több írást is publikált a helyről.

A hivatalos védelemmel párhuzamosan más jellegű kezdeményezések is megindultak, hogy a Ganz-MÁVAG kolónia hagyományait alternatív módon örökítsék tovább. Az első próbálkozásra a rendszerváltás után, 1995-ben került sor, amikor világossá vált, hogy a gyár privatizálásával visszafordíthatatlan a szétszakadási folyamat, és az ipari létesítmény minden kapcsolatát elveszíti a kolóniával. Ez a jelentős lépés pont akkor történt, amikor a hely azonosságtudatában minden addiginál súlyosabb törés következett be. A Bóbita Habilitációs Egyesület és a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola közös kutatást indított, hogy felélesszék a lakóközösséget és kapcsolatot teremtsenek a hely múltja és jelene között. Gosztonyi Géza és Darók Ildikó, a projekt vezetői arra az űrre tapintottak rá, amit a gyártól való elszakadás jelentett, és a kolónia identitásának újraértelmezését kezdeményezték. A projekt jellemző mozzanata volt a miskolci kirándulás, amely során a lakók tapasztalatot cserélhettek a diósgyőri vasgyár, azaz a MÁVAG korabeli testvérgyárának kolóniáján élőkkel. A hely önazonosságában bekövetkező szakadást próbálták áthidalni egyéb programokkal is: a teremépületben megrendezett Kolónia régen és ma… című kiállítás például lehetőséget adott arra, hogy az ott élők megosszák tárgyaikat és emlékeiket a nagyközönséggel, mindemellett közvetítsék elképzeléseiket a döntéshozók felé a hely jövőjét illetően. A négyéves munkát ugyan nem követte közvetlen folytatás, mégis ez volt az eddigi legátfogóbb kezdeményezés, ami szélesebb körben érzékeltette, hogy a kolónia története túlmutat szűkebb közegén.

A Bóbita és a Bárczi projektje óta figyelemre méltóan sokan és sokféleképpen próbálták meg közvetíteni a hely örökségét a helybelieknek és általában a budapestieknek is. A megnyilatkozóknak ráadásul csupán egy része közvetíti tudatosan a benyomásait, a virtuális térben sokszor név nélkül, anonim módon szólalnak meg, ezért nem is térhetünk ki minden szereplőre. Az online világ mindenesetre számos lehetőséget biztosít a kolóniával kapcsolatos impressziók és gondolatok megosztására. A Ganz Mávag Kolonia Facebook-profilja és legújabban „A mi Kolóniánk” Facebook- és Instagram-oldala biztosítja a hely online jelenlétét. Ezeknek az oldalaknak mai lakók a szerkesztői, de a folyamhoz bárki hozzájárulhat egy-egy személyes történettel. Ezenkívül számtalan blogon, fórumon olvashatunk egy-egy bejegyzést az épületegyüttes értékéről, ahol személyes történetekre és anekdotákra egyaránt rábukkanhatunk. Idesorolhatók még azok az oldalak is, amelyek az épített környezet megőrzésével foglalkoznak, és a hivatalos védelem irányába is hatnak.

Az internet nyújtotta lehetőségek és a nyomtatott publikációk mellett a városi térben is megjelentek az örökségközvetítő csoportok. A városi séta műfaja adott lehetőséget arra, hogy a kolóniaát a szomszédjaival összekötve mutassák be. Az egyik legelső tematikus séta, a „Ganz-Mávag Tour” 15 éve innen indulva a hajdani Ganz-MÁVAG területén folytatódott, hogy felelevenítse a kapcsolatot. A séta vezetője ráadásul Bartha Sándor grafikus volt, aki korábban Maurer Dóra mellett maga is részt vett a kultikus képzőművészeti foglalkozásokon a kultúrházban. A „Hosszúlépés. Járunk?” sétacég rendszeresen szervez hasonló útvonalon túrát; ők a Budapesten élő kínaiak életét mutatják be. Mivel az utóbbi két évtizedben a kolónián is több család telepedett le közülük, a séta telepi állomásán a múlt felidézése mellett róluk hallhatnak az érdeklődők. A Kortárs Építészeti Központ egy gimnáziummal együttműködve külföldről érkező diákoknak szervezett várostörténeti programot a kolóniát érintve, míg a C8 – Civilek Józsefvárosért sétája a kerületi lakosokat kívánta mozgósítani, részben egy kampány keretében. Ezeknek a programoknak különbözőek a szervezői, és más közönséget is céloznak meg, mégis közös bennük, hogy a lakhatás mellett a kulturális és szociális funkciókat is a kolónia életének szerves részeként tüntetik fel.

A fürdő várócsarnokaForrás: A Biblia Szól gyűjteménye
Az alagsor, 2017Fotó: Balogh Marcell

Örökség, na de ipari?

A kolóniát tehát nemcsak különböző csoportok használták, hanem változatos azoknak a köre is, akik annak örökségét meghatározzák. Az emlékezet persze itt sem mindig őrizte meg gondosan a múlt minden részletét, sőt, több esetben át is írta, olyannyira, hogy még a hely eredeti neve is feledésbe merült. 110 éve az újságok a modern „lakógyarmatról” cikkeztek, ma viszont a hely szinte kizárólag „kolóniaként” ismert. A két kifejezést tekinthetjük szinonimának, de a hozzákapcsolódó, egymást váltó vállalatnevek már mindenképpen eltérő tartalmakkal ruházhatják fel a telepet. Hivatkoznak rá például mint Ganz-kolónia, tehát mint olyan magánlétesítményre, amely a második világháború utáni államosítás áldozata lett. Ez a hamis kép feltehetően úgy jött létre, hogy a köznyelv egyszerűen rövidítette a Ganz-MÁVAG kolónia elnevezést, amit valójában csak a két gyár 1959-es összevonása után vezettek be. Tovább bonyolítja a megnevezéseket, hogy bármelyik ismert formáról legyen szó a felsoroltak közül, átadásakor ezek közül egyiket sem viselhette az épületegyüttes, hiszen a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára csak 15 évvel a kolónia megépülése után vette fel neveként a MÁVAG betűszót.

A különböző megnevezések egymás mellett való megjelenése az örökség megjelenése szempontjából azért kulcsfontosságú, mert bármelyik nevet is használták, sosem csak lakó- vagy társasházként tekintettek az épületegyüttesre, hanem mint olyan létesítményre, amely a gyárhoz kapcsolódva lát el kulturális és szociális funkciókat. Legyen szó blogbejegyzésről, sétáról vagy építészeti szakleírásról, a hely legnagyobb értékét abban látták, hogy keletkezésekor éppen a gyár dolgozóinak biztosított jólétet. A toposz szerint ugyanis a gondoskodó vállalat olyan infrastruktúrát épített ki a telepen, amely képes volt a legtöbb igényt ellátni és jó életkörülményeket nyújtani. A kolónia épületegyüttese tehát annak ipari kapcsolódásaival együtt jelent értéket.

Az „ipari örökség” 1970-es években megjelenő fogalma épp abban a tekintetben hozott változást a korábban a gazdaságra és technológiára fókuszáló iparrégészeti megközelítéshez képest, hogy a gépeken, gyárépületeken túl az iparosodás társadalmát és annak életmódját egyaránt a tudományos vizsgálat és az örökségvédelem tárgyává kívánta tenni. Párhuzamosan az építészet és a társadalomtudományok képviselői is egyre inkább emberi események színtereként kezdtek tekinteni a térre. Immár nemcsak az épített környezetet vizsgálták, hanem azt is, hogy mitől válik az egyén és közösség számára élhetővé egy hely, hogyan használhatók egyes terek. Napjainkban, amikor egy tájra, gyárra, csarnokra ipari emlékként, megőrzendő értékként tekintünk, a cél már nemcsak az egyes épületek fenntartása, hanem mindannak a megőrzése, ami az iparosodásnak volt köszönhető: az épített és szellemi örökség, az iparosítás által érintett környezet,  a lakóházak, közösségi terek, templomok vagy  iskolák, valamint a hozzájuk kötődő kulturális gyakorlatok, hagyományok. Az ipari örökség módszertanának alkalmazása tehát pont azt hivatott elérni, ami a kolónia esetében, ha csak részben is, de spontán módon megvalósult.

Akár a kolónia örökségét hangsúlyozók szemszögéből, akár a történetírás kritikai megközelítését követve tárjuk fel a hely múltját, különböző léptékeket kell figyelembe vennünk. Tekinthetünk rá nagyívű folyamatok részeként, az iparosodás társadalmi hatásainak lenyomataként, legyen szó a monarchia ipartörténetéről, az 1950-es évekbeli államosításokról vagy a rendszerváltást követő privatizáció következményeiről. Emellett elkülöníthetünk lokális történeteket, a kolónia múltjából látszólag független epizódokat, mint például a Fekete Lyuk működése. 

Néhányan a Fekete Lyuk közönségéből a Golgota utcában, 1989Fotó: Urbán Tamás, Fortepan

Mint láthattuk, a kolónia építésekor létrejött épített környezet és a benne otthont kapó funkciók nem önmagukban váltak értékké, hanem közösségmegtartó erejükön keresztül, amelyhez később további jelentések társultak. Az emlékezetben ezek az eredetileg különálló történetelemek azonban könnyedén képesek egymás mellé kerülni. A filmforgatások, a gondoskodó vállalat képe, az erődszerű falak megtartó ereje együttesen rajzolják meg azt a hatalmas, színes tablót, ami a hely értékét tükrözi. Az időben egymástól távol álló események felidézése tehát újra és újra a telepszerűen működő közösségre kíván rámutatni.

A Ganz-MÁVAG kolónia az építése idején a lakhatáson túl azt a célt szolgálta, hogy a gyári munkások és tisztviselők szervezetten tudják eltölteni szabadidejüket, legyen szó olvasókörről, kórusról vagy épp a napi teendők elvégzéséről, tisztálkodásról, bevásárlásról. Mára a méhészklub, a fürdő, az orvosi rendelő és sok más lehetőség megszűnt, a Biblia Szól Egyház jelenleg is árulja a teremépületet, de az emlékezetben elevenen él a közösségi múlt. Mindeközben különböző csoportok újabb és újabb jelentésrétegekkel egészítették ki a hely történetét, ezzel bizonyítva, hogy a kolónia továbbra is képes társas események színtereként működni, vagy legalábbis az emlékezetben őrizni a közösségi szerep jelentőségét. Az emlékezetben pedig, dacolva a történelem kronologikusságával, jól megfér egymás mellett a munkások, a punkok vagy a kolónián élő kínaiak világa.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza, aki a témával a Korall társadalomtörténeti folyóirat 75. számában részletesen is foglalkozott. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Felhasznált irodalom

A Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára Új Munkás-lakótelepe. Budapest, 1910.

Bencze Géza (szerk.): „A magyar gépipar minta- s a honi munkások nevelőintézete” Tanulmányok a MÁVAG történetéből. Budapest, 1989.

Ferkai András: Lakótelepek. Budapest, 2005.

Ferkai András: Űr vagy megélt tér. Budapest, 2003.

Németh Györgyi: Ipari örökség és városkép. Regio, 2005/3. szám, 27–46.

Pillantás a Kolóniára. In: A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola II. évfolyamos, szociális munkás hallgatóinak lapja, 1998.

Rajk László: A tér tágassága (életútinterjú). Budapest, 2019.

Szieberth Imre: A magyar államvasutak gépgyárának munkáslakótelepe. Vasárnapi Újság 1911. augusztus 13. 664–665.


Kapcsolódó cikkek a Qubiten: