Kant azt akarná, hogy oltasd be magad, de várd ki, míg sorra kerülsz
Sűrű évet zártak 2020-ban a bioetikusok: a világjárvány, a vakcinafejlesztés, a különböző korlátozások, az oltási sorrend és a jövőben lehetséges vakcinaútlevél mind olyan megoldandó, vagy legalábbis tisztázandó erkölcsi problémákat vetettek fel, amelyekkel korábban nem találkoztunk, legalábbis ebben a formában.
A járvány elején az egyik legnagyobb problémát a maszkviselés jelentette. A tiltakozók egyik legfőbb érve elméleti: az egyéni szabadság súlyos korlátozásának tekintik a maszkot, sőt az Egyesült Államokban voltak, akik egyenesen kommunista ármánynak minősítették, hogy az állam megmondja a polgároknak, mit viseljenek. A kijárási korlátozásokkal szemben ugyanez a kifogás szokott felmerülni, most pedig, hogy már van vakcina, az oltások elosztásával és sorrendjével kapcsolatban szaporodnak a kérdések.
Vakcinaetika
A legegyszerűbb kérdés persze az, hogy van-e elég oltóanyag; ha van, a következő az, hogy kötelező-e, és hogy milyen sorrendben és milyen rendszer szerint adják be azoknak, akik kérik (vagy akiket köteleztek rá, hogy adassák be maguknak). A legsúlyosabb kérdés persze az, hogy – ha már van egy ilyen keretrendszer –, azt hogy lehet kijátszani, és vajon szabad-e ilyet tenni.
A vakcinakérdés persze már a koronavírus ellen kifejlesztett oltóanyagok előtt megjelent: világszerte erősödik az oltásellenesek hangja, szaporodnak a konteók, aminek következtében egyre több helyen jelenik meg az egyszer már legyőzött kanyaró, az emberek félnek a chemtrailtől, az alumíniumtól, a tűtől, 5G-től, mindentől. Azok, akik nem valami összeesküvés-elmélet miatt kerülik az oltást, gyakran azt hangoztatják, hogy fiatalok és erősek, nincs szükségük az oltásra, egyébként is, a saját felelősségük meghozni a döntést. Ez is az egyéni szabadság része, persze, de figyelmen kívül hagyja, hogy fertőző betegségek esetén hogy működnek az oltások: ha nincs meg a nyájimmunitás, az oltáskerülő olyanokat is veszélybe sodorhat, aki egyébként a védettség mellett döntött.
A lista
Alberto Giubilini, az Oxfordi Egyetem bioetikusa 2019-ben egy egész könyvet szentelt az oltásetikának. A kötetben kifejti, hogy egy ideális világban nem lenne szükség arra, hogy kötelezzék az embert az oltásra abban az esetben, ha az egyértelműen a társadalom javát szolgálja. Az általa felhozott példa szerint Olaszországban egy középiskola azzal került be a hírekbe, hogy az összes diák és tanár beoltatta magát influenza ellen egyetlen diák miatt, aki kemoterápiás kezelést kapott, így kiemelten veszélyeztetettnek számított.
A vakcináció kérdésében az ehhez hasonló veszélyeztetett státusz a legtöbb oltási forgatókönyvben kiemelt szerepet kap: az országok többségében az egészségügyi dolgozókat, az idősotthonok lakóit és a krónikus betegeket veszik előre. Van, ahol más szakma alapján is priorizálnak: az USA több államában, vagy akár Szerbiában az újságírók is előbbre kerültek a listán, máshol pedig a dohányosokat is előbbre veszik az oltás során – ebből persze újabb etikai természetű viták születtek. Az egyik tábor szerint a dohányos maga tehet róla, hogy cigarettázik, így nem jogosult kiemelt bánásmódra, a másik szerint pedig egyrészt kitettebb a betegség súlyos szövődményeinek, másrészt pedig függő, így a függőségéért nem igazságos teljes egészében őt hibáztatni.
Sokféle oltási sorrend létezhet: az országok különbözőképpen próbálják meg elosztani a rendelkezésükre álló vakcinákat, ezeknek a technikai részletei most mellékesek, végső soron ugyanis nem arról van szó, hogy az emberek megfelelnek-e egy bármilyen önkényes szabályrendszernek, hanem arról, hogy erkölcsi kötelességük-e a megfelelő szempontok alapján meghozott intézkedéseknek alávetniük magukat.
Morális válság
Michael Sandel amerikai morál- és politikafilozófus szerint az, ahogy az Egyesült Államok sok részén viszonyultak a járványügyi intézkedésekhez, nem csupán egy egészségügyi vagy vezetési krízis következménye, hanem egy, már ezt megelőzően megjelent morális válságé. A járvány nem új igazságtalanságokat szült, hanem a már meglévő egyenlőtlenségeket és értékválságot hozta felszínre: rávilágított, hogy bizonyos társadalmi csoportok milyen hátrányból indulnak az élet minden területén, ahogy arra is, hogy milyen egyenlőtlenségek állnak fenn az egyes csoportok között.
Ez igaz a vakcinákra is: a CDC adatai szerint Amerikában a feketék körében arányaiban 3,7-szer, a latinók esetében pedig 4,1-szer többen kerülnek kórházba a COVID-19 következtében, miközben február elején a New Yorkban rendelkezésre álló vakcinák 49 százalékát fehéreknek adták be.
Az ehhez hasonló ügyek idővel persze elsimulnak: ideális esetben előbb-utóbb mindenkinek jut vakcina, a bőrszíne miatt előbbre sorolni valakit pedig igazságtalan (annál is inkább, mert a rosszabb mutatók általában a rosszabb életkörülményekre vezethetők vissza). Logikus, hogy a legtöbb ország korábban oltja az egészségügyi dolgozókat, mint azokat, akik home office-ban dolgozhatnak, a New York Times etikai tanácsadója szerint pedig a közérdek és az erkölcsi érzékünk is azt diktálja, hogy a buszsofőrök hamarabb kerüljenek sorra, mint a bankárok.
Egyéni és kolletkív érdekek
A fő probléma ebben az esetben is az egyéni és a kollektív érdekek látszólagos ütközése. Ilyenkor minden józan ember rápillant az alkarjára tetovált Kant-idézetre: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen”. Egy kantiánus világban nem is lenne nagy dilemma, hogy mit kell tenni: nyilvánvalóan nem akarhatom, hogy mindenki megpróbálja kijátszani a vakcináció sorrendjét, hiszen az mindenkinek rossz lenne, végső soron nekem is, így a klasszikus német filozófia hívei valószínűleg belenyugodnának a sorban számukra kijelölt státuszukba. De nem mindenki kantiánus, és nem is mindenki akarja, hogy beoltsák.
Az Oxfordi Egyetem gyakorlati etikával foglalkozó központjának filozófusa, Alberto Giubilini még az influenzajárvány idején írt könyvében idején számos ütős metafizikai és etikai érvet is felhoz – ezek most, a COVID-os időben talán jobban is hatnak.
A metafizikai érvek
Giubilini szerint a közösség erkölcsi kötelessége a nyájummunitás elérése, ezért pedig az egyén is felelős. Metafizikai érvként először Virginia Held amerikai filozófus gondolatkísérletéhez folyamodik: ebben három járókelő egy összedőlt épület alatt rekedt emberre lesz figyelmes, akit csak úgy tudnak megmenteni, ha leszedik a rá szakadt gerendákat.
Abban az esetben, ha nem tudnak együttműködni, és eldönteni, hogy melyik gerendát mozdítsák meg előbb, a sérült meghal. Held a példával azt akarja megmutatni, hogy kudarc esetén mindegyik egyén felelős lesz a sérült haláláért, igaz, elképzelhető, hogy különböző mértékben. Tracy Isaacs filozófus szerint, akit Giubilini második példaként hoz fel a metafizikai felelősség szemléltetésére, ez a morális egyéni felelősség nem csupán visszamenőleg érvényes, hanem a következmények tekintetében is: nem csak az vonható felelősségre, aki elmulasztott valamit megtenni, és emiatt valami baj történt, hanem az is, aki nem tett meg – képességeihez mérten – mindent azért, hogy megelőzzön egy jövőbeli negatív következményt.
Az analógia nyilvánvaló: ha a kívánatos cél a járvány visszaszorítása, és ezt nyájimmunitással lehet elérni, az embernek egyéni felelőssége is ehhez hozzájárulni, ezért erkölcsi kötelessége mindent megtenni a cél elérése érdekében. A szerző által idézett harmadik metafizikai érv a szintén amerikai Bill Wringe-től származik, aki szerint a csoport által képviselt értékek nagyban meghatározzák a csoport tagjainak döntéseit: az oltottság tekintetében ez azt jelenti, hogy egy adott csoport (pandémia esetén: a Föld lakossága) közös érdeke, hogy megfékezzék a járványt, ennek a morális kötelezettségnek a megszólítottjai (addressees) pedig azok, akik képesek azonosulni ezzel az érdekkel és érdemben tenni is tudnak érte.
Az etika
A megfelelő eredmény elérésé érdekében a közösség tagjaitól az is elvárható, hogy igazságos mértékben háruljanak rájuk azok az esetleges terhek is, amelyeket el kell viselniük azért, hogy az elvárt immunitás megszülessen. Ennek szellemében Giubilini szerint abból kell kiindulni, hogy míg a többség számára az oltás csak kisebb kellemetlenséget okoz, a beadása nagyobb jóhoz vezet, mint amekkora a kellemetlenségek összege lenne, ennek megfelelően pedig azok, akiknek aránytalanul nagy terhet jelentene az oltás beadása (egészségügyi okokból nem kaphatják meg), nem is kötelezhetők arra, hogy beadassák maguknak. Ugyanez az érv, bár a szerző nem érinti, igaz a korlátozások betartására is: eltérően értékeljük azt, ha egy orvos a teljes lockdown idején bemegy dolgozni, mint ha valaki csak kedvtelésből elmegy kocsmázni.
Számtalan különböző – és egyaránt érvényes – szempont alapján lehet szemlélni a helyzetet: a kantiánus várna a sorára, az, aki John Rawls híve, némileg utilitarista módon szintén arra szavazna, hogy előbb az kapja meg a vakcinát, akinek arányosan nagyobb a jogosultsága.
A tudatlanság fátyla és Rawls
Rawls a Theory of Justice című könyvében ismertette a tudatlanság fátylaként emlegetett gondolatkísérletét, ebben a társadalom tagjai nem tudják, hogy milyen csoportba tartoznak, így az amerikai filozófus szerint hajlamosak lennének elfogadni azokat a közös megállapodásokat, amelyek a hátrányos helyzetben lévőket támogatják, hátha ők maguk is ebbe a kategóriába esnének. Nagy-Britanniában botrány tört ki, amikor Dominic Cummings, Boris Johnson főtanácsadója tavaly márciusban állítólag amellett érvelt, hogy engedjék szabadjára a járványt, úgy majd kialakul a nyájimmunitás, ha pedig meghal miatta pár nyugdíjas, hát így jártak. Cummings a későbbiekben tagadta, hogy ezt mondta volna, de ez lenne a radikálisan utilitariánus megközelítés: a közjó érdekében áldozatot kell hozni, ez azonban kisebb, mint amekkora kárt okozna a közös fellépés.
De maradjunk annál a forgatókönyvnél, hogy előbb-utóbb mindenki vakcinához jut. Szabad-e ilyenkor csalni, hogy előrébb jussunk a sorban? Kant szerint nem, de hát Kant 1804-ben meghalt, sőt, Rawls sem él már, ők nem fognak tolakodni. Itt, ahogy korábban a nyájimmunitás esetében, érdemes kettéválasztani az egyéni és a közösségi érdeket, illetve ezek súlyát a döntéshozatalban – de valójában a kettő megint csak nem áll szemben egymással. Rawls 2019 végén munkába állt, és tulajdonképpen jobban teljesít, mint valaha: gondolatkísérlete szerint a tudatlanság fátyla alatt nemhogy azt nem tudjuk, hogy milyen etnikumhoz, valláshoz, politikai hitvalláshoz tartozunk, feketék vagyunk-e vagy fehérek, megvan-e a kezünk-lábunk, hanem most, kizárólag a járvány szempontjából, az esetek többségében nem tudjuk, hogy fertőzöttek vagyunk-e.
Mindnyájunkat érhet baleset
Hogy mit jelent ez? Elméletileg azt, hogy tolakodni filozófiai szempontból is illetlenség, és teljes joggal érezhetünk lelkifurdalást, ha jogosulatlanul kaptunk oltást. A tudatlanság fátyla alatt mindannyian potenciális fertőzöttek vagyunk, legalábbis két héten át mindenképpen, miután kiléptünk a nagyvilágba. Az ember nem megy tömegbe, nem megy koncertre, legalábbis az nem, aki magára és másokra is tekintettel van – a vírus amellett, hogy rávilágított egy sor egyenlőtlenségre, azt is világossá tette, hogy a fenyegetés közös, csak a körülmények különböznek. Nem vezet hosszú út Kanttól Rawlsig, de úgy tűnik, hogy egy csipetnyi önzést bedobva a tiszta ész ítélőszékébe – hiszen mégiscsak emberek vagyunk – a végén csak világossá válik Fülig Jimmy sapkagombjának üzenete, amelyen két srófhúzó között egy havasi gyopár és négy piros kémény fénylett zománcból, ami az üzlet tulajdonosa szerint annyit jelent, hogy: „Mindnyájunkat érhet baleset”.
Vagy azt, hogy a sorban előretolakodni erkölcsfilozófiai szempontból is csúnya szokás.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
