Az univerzum csaknem úgy viselkedik, mint egy hangszer
„A tudomány előbb látomásos, aztán szakszerű” – írja Carlo Rovelli A valóság nem olyan, amilyennek látjuk című könyvében. Ha valahol világosság támad, fény gyúl, a fényforrás környezete erős megvilágításba kerül, a háttere egyidejűleg kevésbé kivehetővé válik. Az érzékelésnek ez a változása végigkíséri a kivilágosodások történetét az első fáklyáktól a ledlámpákig. Ezek nyomán sok mindent világosabban látunk, miközben egy s más homályba vész, konkrétan és képletesen egyaránt.
Az értelem fénye a modernitás évszázadaiban egyre több természeti és társadalmi jelenséget világított meg, ezáltal kialakulásuk és fejlődésük láncolatai jól kivehetővé és értelmezhetővé váltak. Egyidejűleg azonban homályba merült, vagy egyszerűen csak kiesett a figyelem homlokteréből számos háttérben rejlő tényező, kevésbé világos jelenség és alapvető vonatkozás. A legtágabban értelmezett természet tekintetében csakúgy, mint a legközvetlenebb társadalmi dimenziókban.
Igazán kontrasztosan ez az antropológiai adottságok észlelésében mutatkozott meg: a felvilágosodás során az ember racionalitására vetült fény, így a korabeli diskurzusokban ez a vízió csaknem kizárólagossá vált. A nem-racionális jellemzőket mellőzték az emberképből, vagy leküzdhetőnek vélték a „kiskorúság” (ahogy Kant írja) állapotából kivezető fejlődés során. A megvilágítás változása folytán különösen a vallás megítélésében mutatkozott erős érzékcsalódás: a racionális embert vallástalannak vélték, a francia felvilágosodásban olykor egyenesen mint ateista embergép (de La Mettrie kifejezésével) jelent meg.
A vallás mint veleszületett képesség
A későbbi fejlemények következtében ez az emberkép tarthatatlannak bizonyult. „Soha olyan jól nem mutatkozott meg a társadalom istenné emelő vagy istenteremtő képessége, mint a Forradalom első éveiben – írja Émile Durkheim A vallási élet elemi formáiról írt kanonikus könyvében. – Alakulófélben volt egy vallás is, amelynek megvolt a maga dogmája, megvoltak a szimbólumai, oltárai és ünnepei. Ezen spontán törekvéseket igyekezett aztán hivatalosan is kielégíteni az Ész és a Legfelsőbb Lény kultusza.”
Durkheim ezt a társadalomnak tulajdonítja, ám a társadalmat emberek alkotják, akik vallási „képességeiket” tekintve a különböző társadalmakban meglehetősen hasonlónak mutatkoznak. Ennek a „képességnek” a mértéke egyénenként eltérő, de létezik intézményesült vagy konfesszionális hitvilág nélkül is. Tárgya éppúgy lehet a tudomány, a fejlődés, a művészet, mint ahogy a nemzet, a forradalom, vagy majdhogynem bármi más. Erre az elmúlt két évszázad során különösen a politikai vallások szolgáltak egyértelmű példákkal: a nacionalizmusok nemzetisteneikkel, kultuszaikkal és állami áhítataikkal ugyanúgy, mint a nemzetközi és nemzeti szocializmus „haladó” hiedelemvilágával, szeánszaival, oltáraival és liturgiáival.
A vallásképesség antropológiai adottságként nem csak a múltban mutatkozott meg; megannyi jelenségben, különféle kereskedelmi, mediális és szórakoztatóipari kultuszokban ma is jelenvaló. Csak jóval kevésbé nyilvánvaló, mivel a modernitás folyamatában egyre több területre és tárgyra szóródott szét. Ezért is állapította meg Clifford Geertz antropológus már az 1960-as években, hogy „egyre sürgetőbbé váló problémánk nem a vallás definiálása, hanem a felismerése”.
A kérdés korántsem kizárólag tudományos perspektívából vetődik fel: ha történetesen egy Nike (Nájki) márkájú lábbeli kerül elénk, kevéssé valószínű, hogy Niké (Νίκη) istennőre, Zeusz győzedelmes kocsihajtójára gondolunk, pedig nemcsak a név eredete kötődik hozzá, hanem az alakját illető hódolat is nem egy elemében hasonlatos a cipőmárka hívei körében mutatkozó kultuszhoz. Persze a különbség is számottevő, hiszen a görög istenalakot a mítoszvilág poétikusan megformált szövedéke hordozta, a reklámokkal szított kereskedelmi kultusz alapja pedig egy, a csábítás pszichotechnikai hatáselemeivel keveredő neodarwinista ideológiai koktél.
Friedrich Schleiermacher vallásfilozófus ezért is mondhatta, hogy az „ember más képességekhez hasonlóan vallási képességekkel születik...”. Ez a képesség az alapja a vallásnak, ami meghatározása szerint „a végtelen iránti érzék és vonzalom”. A mai kulturális antropológia jóval kiterjedtebb, empirikus kutatásokon alapuló vallásértelmezése ebben a tekintetben hasonló: Clifford Geertz szerint a vallási szemlélet abban különbözik a tudományos szemlélettől, „hogy nem intézményesített szkepticizmussal, (...), hanem tágabb és nem hipotetikusnak vélt igazságok segítségével kérdőjelezi meg a mindennapok valóságát”.
A kozmosz neutralizálása
A modern tudományok és világítástechnikák növekvő fénye mellett az éjszakai égbolt elhalványult, egyre fakóbbá vált az ég és vele a földöntúli távlat. Noha manapság különféle, egyre távolabbi égi objektumokról egyre több felvétel áll rendelkezésünkre, a kozmosz nincs képben. Az univerzum ma olyasvalami, ami valahol messze kint van, amiről olykor különféle érdekességeket lehet látni és hallani, de az egésznek nincs különösebb jelentősége. Annak ellenére, hogy az újkorban kitüntetett tudományos érdeklődés övezte, mégsem vált a szemlélődés szokásos tárgyává, sőt Charles Taylor szerint paradox módon a kozmosz neutralizálása ment végbe.
A változások fényében a végtelen iránti érzék és vonzalom megvilágító ereje is alábbhagyott. Az ég és a menny régebbi korok vallásaiban egymásra épülő, egybeeső vagy egymást átható képzete végérvényesen kettévált. A judaizmus Zsoltárokának világában „Az ég beszéli Isten dicsőségét. És kezei munkáját hirdeti a mennybolt.” (18/19. Zsoltár). A 8. századi keresztény teológus, Hitvalló Szent Maximosz még kozmikus liturgiaként értelmezi az eucharisztiát. A modernitás évszázadainak tudományos, technikai és szociális fejleményei a vallási képzetekre is hatottak. Ezt jól mutatja Colleen McDannell és Bernhard Lang A Menny történetéről írott könyve, amelyben azt állapították meg, hogy a 18. századtól kezdve a túlnanra vonatkozó elgondolásokban Isten inkább csak mellékszereplő, a mennybéli örök boldogság pedig egyre inkább a polgári életforma meghosszabbításává válik. A 20. század elején D. H. Lawrence ennek a folyamatnak a következményét fogalmazza meg, amikor ezt írja: „Ha modern embereket hallok panaszkodni a magányról, tudom, mi történt. Elvesztették a kozmoszt.”
A mindenség metaforái és értelmezési mintázatai
A kopernikuszi világ genezise című nagy munkája előtt mintegy másfél évtizeddel Hans Blumenberg filozófiatörténész írt egy metaforológiai könyvet. Ebben a metaforák szellem- és tudománytörténeti szerepét tárgyaló műben megmutatja, hogy egy-egy új tudományos felfedezésre vagy felismerésre alkalmazott metafora igen nagy hatású – sőt olykor a felismerés jelentőségénél is nagyobb hatású – lehet. Erre a legjobb példa a „kopernikuszi fordulat”. Ennek tényleges jelentősége Ernst P. Fischer tudománytörtész szerint nem valamiféle kozmikus szemléleti „forradalom”, hanem „hasadék az érzéki és fogalmi ismeretek között, a jelenségek világa és a teóriák világa között, a valóság esztétikai és racionális megközelíthetősége között”.
Kopernikusz De revolutionibus orbium caelestium művéről Goethe úgy vélte, hogy „valamennyi felfedezés és meggyőződés között (...) semmi más sem gyakorolt nagyobb hatást az emberi szellemre”. Nietzsche szerint pedig Kopernikusszal „vereséget szenvedett a teológiai asztronómia”, és az emberi lét „még tetszőlegesebbé, tétovábbá nélkülözhetőbbé lett a látható dolgok rendjében”. Ez vált „azóta a kopernikuszi önértelmezés tenorjává” – állapítja meg Blumenberg, ám hangsúlyozza, hogy „mindezeknek semmi közük a kopernikuszi reform folyamatának csillagászati teoretikus-terminológiai művéhez. Mindazt, ami történt és felfedeztek, nem megismerésnek, hipotézisnek, hanem metaforának tekintették. Méghozzá abszolút metaforának: a kozmosz kopernikuszi átalakítását viszonyítási modellnek vették...”. Blumenberg szerint azok tekintendők abszolút metaforának, amelyek „a filozófiai nyelv alapkészletének részei lehetnek; olyan »átvitelek«, amelyeket nem lehet a tulajdonképpeni mivoltába, a logicitásba visszavinni”. Az abszolút metaforák „abszolút volta csak annyit jelent, hogy a terminológiai követelménnyel szemben rezisztensnek bizonyulnak”.
A manapság egyre általánosabban használatos háló, akárcsak a vele összefüggésben álló digitális szókép ugyan nem abszolút metaforák, ám a bennük rejlő metaforikus potenciál (Blumenberg) felbecsülhetetlen, különösen akkor, ha dinamikájuk alapján vélhető jövőbeni hatásukat is tekintetbe vesszük. Az ezredvég utolsó évtizedétől kezdődően a háló metaforája a hétköznapi nyelvhasználattól a legkülönbözőbb tudományos és kulturális szakterületekig menően egyre szélesebb körben vált használatossá. Ebben meghatározó jelentősége volt az internet, pontosabban az 1993-ben létrejött World Wide Web elterjedésének. A metafora közkeletűvé válásának további tényezője a hálózatok fizikai elméletének kidolgozása, valamint több területre történő alkalmazása Barabási Albert-László és munkatársai révén. A hálózat szóképe és elméletének alkalmazása a fizikában és kozmológiában is egyre gyakoribb.
Bár a világot átfogó háló képe nagyon is kortárs metaforának tűnik, kozmikus vonatkozásban már az újkor kezdetén feltűnik: Az ember hálót szőtt, s felhajította / A mennyboltra, mely az övé azóta, írta John Donne, a nagy vizionárius költő, miután elolvasta Galilei Sidericus Nuntiusát.
A digitális kozmosz derengése
A mai technológiai fejlődés alapját a digitális technológia, a kódolás és a memória fejlesztése képezi. A bináris információk hordozására kezdetben a szilícium bizonyult alkalmasnak, utóbb egyre több elem és anyag, továbbá szerves molekula is képes a tárolására. Ez a tendencia arra utal, hogy a természet bármely része alkalmassá tehető ilyen információk tárolására: a különféle kőzetek és kristályok, a holt és élő tárgyak, sőt egyes feltevések szerint még a fény is.
A kilencvenes években a digitális technológia kibontakozása láttán felmerült bennem annak a lehetősége, hogy az univerzum analóg arculatán túl másként kódolt mintázatai is lehetnek, amelyeknek addig nemhogy az értelmezésére, hanem a feltételezésére sem voltunk képesek. Továbbá az is, hogy ebből adódóan egy nagy szemléleti fordulat megy végbe, ami több mint paradigmaváltás, és amihez talán csak a „kopernikuszi fordulat” hasonlítható.
Utóbb kiderült, hogy John Archibald Wheeler már 1990-ben megfogalmazta It from Bit tételét: „Ahogy az információelméletnek mint a létezés alapjának eszméjét forgattam a fejemben – írja önéletrajzában Wheeler –, az »ez bitekből« (it from bit) kifejezésre jutottam. Az univerzum és mindaz, amit tartalmaz („ez”), a mérések általi miriádnyi igen-nem választásból eredhet. Információ nemcsak az lehet, amit a világról megtudhatunk. Az is lehet, ami alkotja a világot.” Ebben az értelmezésben „a világ végső soron digitális információn alapul. Az univerzum e szerint egy gigantikus komputer; amely gondolat az elméleti fizikusok körében nagyon népszerű.”
Az univerzumnak ez a nem-analóg kozmoszként való felfogása olyan szemlélet- és értelmezésmód, amelyben a világ egésze és minden része nem pusztán önmagával való azonosságában jelenik meg, hanem az érzéki, fizikai kvalitásaitól egészen eltérő jelentés és értelem hordozójaként: „Az it from bit annak eszméjét szimbolizálja – írja Wheeler –, hogy a fizikai világ minden elemének mélyén – a legtöbb esetben alapjaiban – egy immateriális forrás és értelmezés rejlik. Amit valóságnak nevezünk, végső soron igen-nem kérdésként és eszköz-kötött válaszként mutatkozik; röviden, hogy minden fizikai dolog információelméleti eredetű, és hogy ez egy participatorikus univerzum.”
A mindenség mint médium
A mindenség ebben az értelmezésben univerzális memóriaként mutatkozik. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a kozmosz médium. A mindenség ilyen értelmezésének lehetősége a médiumelméletben is megjelent: „Ha a médiumok információkat tároló, feldolgozó és közvetítő materiális konfigurációk, akkor e világ bármely eleme egy mediális konfiguráció része lehet, vagy azzá válhat – a sivatagi homokszemtől a kínai nagy falig, egy emberi sejttől a szemüvegzsanérig. A rálátás erre az alapvető és egyszerű tényállásra azért folyvást homályos, mert a médiumokat, a kommunikációt mint az emberi értelemadás folyamatát gondolják el.”
Amennyiben a médiumokat nem pusztán az emberi értelemadás folyamatában értelmezzük, akkor ezen a ponton felmerül az emlékezet és az emlékezés vallási vonatkozása: A nyugati eszkatológiáról szóló könyvében Jacob Taubes vallásfilozófus azt írja, hogy „Isten az abszolút emlékezet, és számára nincs felejtés”. Ennek az emlékezetnek a hordozójáról feltehető, hogy maga a világ: a mindenség – memória. A Bibliában számos erre vonatkozó utalás van. Ilyen a többször előforduló Széfer Hájim, az Élet Könyve, amelyben emberek „nevei” a haláluk után vétetnek fel, és ez – lévén a név a judaizmus világában nem puszta megnevezés, hanem lényeghordozó jel – az ember legsajátabb részét, az individualitását is magába foglalja (lásd Takeshi Kovácsot a popkultúrában).
A mindenségre mint médiumra történő utalások közül különösen hangsúlyos Máté evangéliuma, amelyben arról olvashatunk, hogy a Teremtő „a kövekből is tud fiakat támasztani” (Máté 3, 9). Azaz kőzetekből – szilíciumból vagy bármely más elemből álló anyagból – nem-analóg „információ” alapján. Ha ehhez még azt is tekintetbe vesszük, hogy a görög eredetiben a dünamisz és tekhné ragozott alakjai állnak, amelyek „leszármazottja” a dinamika és a technika, akkor nemcsak a biotechnológia és a digitális technika dinamikája merül föl, hanem egy másként értelmezendő mindenség feladványa is.
Az analógia alkonyának múltával horizontunkon egy másféle kozmosz fénye dereng fel. Ennek elgondolásában és szemlélésében a zene, a mindenség Püthagorasz óta hagyományos médiuma lehet segítségünkre. Annál is inkább, mivel a zenei hang szerepe a kortárs kozmológiában univerzális formáló tényezőként jelenik meg: Alex S. Szalay fizikus, asztronómus így jellemzi az univerzum korai állapotát: „minthogyha egy csőharang hangja lenne, mivel vannak úgynevezett rezonáns frekvenciái. [...] valójában az univerzum is csaknem úgy viselkedik, mint egy hangszer. Csak éppen kozmikus méretekben.”
Amennyiben a kozmosz zenei hangoltságú, és a csőharang hangmintázata egy eon időtartamára – benne a folyvást változó variánsaival – tárolva van, akkor nem lehet egykönnyen elvetni annak a lehetőségét, hogy más, hasonló komplexitású, de másként kódolt kvalitások és entitások is ezen a zenei-ontikus módon részei az univerzális tárlónak. Ennek lehetőségét ragyogó intuícióval már az 1800-as évek elején Johann Wilhelm Ritter, a romantika nagy fizikus-filozófusa fogalmazta meg: „Az Univerzum egyetlen szemlélete sem érvényes olyannyira feltétlenül és oly teljességgel, mint az akusztikus.” Lévén „[a] hallás a belső látás, a legeslegbensőbb léttudat. Ezért is lehet a hallóérzékkel minden más érzéknél ezerszer többet elérni. A hallóérzék az Univerzum minden érzéke közül a legfenségesebb, a leghatalmasabb, a legátfogóbb; mi több, az egyetlen mindközös, az univerzális érzék.”
A szerző filozófus, egyetemi tanár a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, 2014-2020 között a MOME Doktori Iskoláját vezette, a Pannonhalmi Szemle szerkesztőségének tagja, a Qubiten korábban megjelent cikke itt olvasható.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
