A koronavírus-járvány alapjaiban változtatja meg az építészetet, a lakások, az irodák és a városok szerkezetét

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A koronavírus miatti veszélyérzetünk a napi átlaghőmérséklettel fordítottan arányos: minél nagyobb a meleg, annál kevésbé törődünk vele. Nem szerencsés helyzet, de érthető: két Pfizerrel a karunkban könnyű felbátorodni, és fittyet hányni Müller Cecília és Anthony Fauci intelmeire. Ki törődik velük ilyen szép napsütéses nyári időben? Adják vissza a régi életünket, meg egy Long Islandet szívószállal, és kész. De aki ilyen álmokat dédelget, az ébredés után csalódni fog, mert ha a „régi élet” alatt a járvány előtti állapotokat értjük, azt valószínűleg sohasem kapjuk vissza.

A koronavírus mindent felforgatott, amit az életről, a munkáról, a társas kapcsolatokról, a nyilvános helyekről és a személyes terekről gondoltunk. Hatása nemcsak a gondolatainkba vésődött be, hanem a falakon is nyomot hagy.

A járvány új, innovatív megoldások kiagyalására ösztönözte az építészszakmát. Műszaki tervezők, belsőépítészek, dizájnerek, alkalmazásfejlesztők, informatikusok és várostervezők porolták le a régi ötleteiket, és vettek elő vadonatújakat. Az alapoktól kellett újragondolniuk, milyen szerepe van az életünkben az épített örökségnek és a természetnek – hiszen az új körülményekhez akkor a legkönnyebb alkalmazkodni, ha sorra vesszük a kockázatokat és a lehetőségeket. Ahogy most állnak a dolgok, több esélye van annak, hogy az új terveket valósítják meg, mint annak, hogy visszatérjünk a régi kerékvágásba.

De nem túlzás egy világjárványhoz igazítani az életünket és a falainkat, ha a vírus úgyis visszavonulót fújt? Nem, nem túlzás. Először is, a vírus még nem tűnt el, másfelől meg a járványok és a várostervezés mindig hatással voltak egymásra. A kórokozók az elmúlt évszázadokban számtalanszor rajzolták át a településképeket. Nemcsak az építészektől, hanem a vírusoktól is függ, hogy hol fogunk élni és dolgozni, hogy milyen lesz a munka- és életterünk, illetve azok a nyilvános terek, ahol a szabadidőnk egy részét töltjük.

Az 1850-es években Georges-Eugène Haussmann, a híres francia várospolitikus azokat a középkori párizsi utcákat is lerombolta, amik útban voltak a szabályos alaprajzú parkoknak, a tágas tereknek és a soksávos autóutaknak. Barbárság? Örökségvédelmi szempontból talán az, de Haussmann ezzel a lépésével a XX. századi urbánus várostervezés úttörőjévé vált. Bár az urbanizmus az elmúlt évtizedekben ezt a folyamatot a visszájára fordította (a társasházak egyre olcsóbb, egyre kisebb lakásaiban egyre többen zsúfolódnak össze), a járvány ezt is szétzilálta. A nagy népsűrűség a vírusok terjedésének kedvez, nem az urbanizációnak.

És miért ne lenne tekintettel a várostervezés a járványkockázatra? Hátha épp ettől támadnak korszakalkotó ötleteik. Ma már mindenki önálló iskolaként tartja számon és ismeri el a XX. század modernista építészetét (Frank Lloyd Wright! Ludwig Mies van der Rohe! Le Corbusier! a Bauhaus!), de kevesen tudják, hogy a modernista építészetre óriási hatással volt a 100 évvel ezelőtti tuberkolózis-járvány, illetve egy finn kórház, a Paimio Sanatorium.

Egy épület, ami a gyógykezelés része

Az építész Hugo Alvar Henrik Aalto és felesége, Aino 1933-ban adták át a tuberkolózis-kórháznak szánt Paimiót. A Finnország délnyugati részén fekvő kórház merev, geometrikus szerkezetéhez és hosszú falaihoz harmonikus kiegészítésként társulnak a homlokzat tágas ablakai, valamint a korláttal szegélyezett óriási napozóterasz.

A Paimio nem véletlenül emlékeztet a múlt század húszas éveinek modernizmusára, például a Bauhaus-házakra vagy Le Corbusier épületeire. (Aki jobban elmélyülne a hasonlóságokban, annak Beatriz Colomina könyvét, az X-Ray Architecture-t ajánljuk.)

A szanatórium praktikus és látványos elemei számos híres épületet inspiráltak. Egy Le Corbusier-villa vagy Ludwig Mies van der Rohe Farnsworth-háza azért áll cölöplábazaton, hogy elcsatolják az alapozást a nyirkos talajtól és a szennyeződésektől. Az Adolf Loos tervezte prágai Müller-villa kockaépületei között karanténszoba is volt a beteg gyerekeknek. (Persze nem minden építésznek jutottak ekkora megbízások; a balszerencsésebbek európai szanatóriumokat építő cégeknél hízelegtek, ha modernista stílusban akartak építeni.)

A Farnsworth-ház, Ludwig Mies van der Rohe minimalista építészeti remekműveFotó: Wikimedia Commons

A száz évvel ezelőtti tbc-kórházakat úgy alakították ki, hogy rengeteg világos, nyitott tér legyen bennük, de berendezési tárgy csak kevés. Amikor a környezetpszichológia önálló tudományággá fejlődött, a szakértők megfigyelték, hogy az ilyen karakterisztikájú szellős, semleges terek jó hatással vannak a páciensek mentális egészségére. Az Aalto-házaspár azonban nem esztétikai vagy mentálhigiénés okokból forszírozta a dolgot: a Paimio tervezésénél az volt a cél, hogy maga az épület is a gyógykezelés részévé váljon.

Orvosi célokat szolgált az ablakokon beömlő napfény és a tágas napozóterasz, ahova a betegek kifeküdhettek pihenni és sütkérezni - hiszen a napfény hatékonynak bizonyult a tbc-t okozó baktérium ellen. A szobák berendezését a legyengült páciensek erőnlétéhez igazították; a mennyezet színe nyugalmat sugárzott; a lámpák fénye pedig sosem világított a betegek szemébe, de a fűtés mindig a lábfejükre irányult.

„A modernista építészetre tekinthetünk úgy, mint a megbetegedéstől való félelem következményére, amit az a vágy hajt, hogy felszámoljuk a baktériumokat rejtő sötét szobákat és poros sarkokat”

– írja a New Yorkerben megjelent esszéjében Kyle Chayka. Talán így van, talán nem, az viszont elgondolkodtató, hogy miért ragaszkodunk ilyen makacsul a modernizmus örökségéhez. A tbc elleni védőoltást 100 éve ismerjük  (1921-ben kezdték használni), a betegség ma már jobbára ártalmatlan, de a kórokozók ihlette önálló építészeti iskola még mindig él és virul.

A Paimio Sanatorium, a tuberkolózis-járvány megfékezésére tervezett finn kórház, a modernista építészeti iskola egyik fő műve.Fotó: Wikimedia Commons

Idővel a Bauhaus megfertőzte Európát és New Yorkot, majd lecsorgott Afrikába, hogy nigériai egyetemként szülessen újjá.  Szívós munkával ugyan, de végül meghódította az egész világot: mára a Tel Aviv-i lakásbelsőktől a kamuskandináv AirBnb-kig mindenhol meghonosodott. Az üres falak, tágas terek és simára polírozott felületek semlegessége jó érzést kelt azokban, akik nincsenek otthon, de mégis szeretnék otthon érezni magukat. Nem véletlen, hogy ezt a stílust gyakran használják átmeneti tartózkodásra szánt helyeken, például repülőtereken, kórházakban, vasútállomásokon és irodaházakban.

Kérdéses, hogy a régi recept meddig lesz működőképes. Ami azt illeti, már most sem tűnik annak – lehet, hogy épp most tesszük a sublótba a modernista építészetet? Lehet. Nem tudhatjuk, hogy a járvány hogyan hat majd az építészetre, de az már most látszik, hogy a koronavírus nem a modernisták napfényes-levegős-szabadteres építészeti nyelvét beszéli; ami 100 éve az élet és az egészség szimbóluma volt, az ma veszélyes asszociációkat ébreszt.

Vírusépítészet: izoláció, biztonságos zugok, szűk lakásbelsők, távolságtartás

A biztonságos távolság hatásait diszkréten ugyan, de a fizikai térben is meghúzták – például az élelmiszerboltok padlóján a távolságjelző matricákkal, vagy a pénztárak elé szerelt áttetsző plexilappal. A járvány miatt veszélyes lett a zsúfolt térben tartózkodás, de minden, a vírus útjába kerülő akadály a mi életünket óvja. A kis különbségek apránként megváltoztatták a térhez fűződő viszonyunkat, minek hatására új szokásokat vettünk fel, új reflexeket alakítottunk ki. Először furcsa volt meglátni a plexifalat a pénztárak előtt, vagy a maszkot a szembejövők arcán; ma már épp attól illanna el a biztonságérzetünk, ha nem látnánk ezeket.

Tesztelőállomások Bécsben.Fotó: Wikimedia Commons

A karantén előtt csak keveseknek volt alkalmuk meggyűlölniük a saját otthonukat, de mostanra talán mindenki megismerte az érzést. Florian Idenburg és Jing Liu, a New York-i ingatlanvállalat, a So-il vezetői is a járvány alatt szembesültek a saját lakásuk korlátaival. Idenburg szerint több mint valószínű, hogy az emberek a járvány hatására ha öntudatlanul is, de ingatlanbérlés vagy -vásárlás előtt számításba fogják venni, hogy milyen lehet az adott helyen több hónapot bezárva tölteni.

A lakásbelsők és a saját otthonaink rugalmasabban alakíthatók át, mint a több funkciót betöltő vagy közcélú létesítmények. A járvány azonban rávilágított, hogy nagy szükségünk lenne vészhelyzet idején könnyen felhúzható vagy átalakítható épületekre.

Az új divat. a modularitás

Még sosem volt ekkora az igény a kórházként, karanténként vagy tesztközpontként működtethető létesítmények iránt. A moduláris konstrukció – az előregyártott elemekből készült épületegyüttesek – igen népszerűvé váltak, mivel kevésbé pazarlók a hagyományos építészeti megoldásoknál. A járvány epicentrumában, Wuhanban is moduláris elemekből építették fel – mindössze két hét alatt – az 1000 ágyas Huoshenshan Kórházat és az 1600 ágyas Leisenshan Kórházat, jelentősen kibővítve a kínai egészségügyi kapacitást.

A járvány alatt az adaptív újrahasznosítás is felkapottá vált; a létező struktúrákat új célokra alakították át. Az újrahasznosítás hatékony és fenntartható módon teremthet új tereket, különösen a több száz éves múlttal rendelkező, megcsontosodott szerkezetű városokban. A New York-i Javits Központot, a New Orleans-i Convention Centert vagy a chicagói McCormick Place-t például a járvány kitörése után villámgyorsan 3000 férőhelyes egészségügyi létesítményekké alakították át.

A moduláris konstrukció és az adaptív újrahasznosítás a civil építészetnek is lendületet adhat. Már a járvány előtt is nagy népszerűségnek örvendtek a modern, újrahasznosított konténerházak, valamint a kisebb, elszigetelt helyiségekből felépült épületegyüttesek. Ezek nemcsak a lakóterek alaposabb izolációját biztosítják, hanem fertőzésveszély esetén megkönnyítik az önálló karanténszobák kialakítását is. Ugyanakkor ahhoz, hogy ne csak otthon, hanem az utcán is biztonságban érezhessük magunkat, új várostervezési megoldásokra van szükség.

A járvány hatására nemcsak a közösségi terek, hanem a közlekedés is átalakult: az autóhasználat visszaszorult, a kerékpárhasználat új lendületet kapott. A bicikli a közösségi távolságtartás eszközévé vált: aki teker, annak nem kell tömegközlekedési járműveken, másokkal összezárva szorongania. A kerékpár új reneszánsz előtt állhat, és ezt mi is megérezzük: Budapesten az elmúlt évben 15 százalékkal nőtt a kerékpárhasználók aránya.

Egyes nagyvárosokban megváltoztatták a közterületek jellegét és besorolását, hogy alkalmazkodjanak a körülményekhez. Milánó már bejelentette, hogy a lezárások után 35 kilométernyi közutat alakítanak át bicikliúttá. New Yorkban 65 kilométernyi utat adnak át a gyalogosforgalomnak, hogy kibővítsék a közparkokhoz való hozzáférést. Londonban is új kerékpárutak kiépítését fontolgatják, a litván fővárosban, Vilniusban pedig forgalmas utcákat alakítanak át sétálóutcákká, hogy a kávézók és éttermek biztonságos távolságban helyezhessék el egymástól a teraszok asztalait.

Kerékpáros a nizzai Promenade des Anglais-n. A járvány nagy nyertesei a kerékpárosok voltak, és ebből a magyar főváros sem maradt ki.Fotó: ARIE BOTBOL/Hans Lucas via AFP

Hogy az autók visszaszorulásának hosszabb távon milyen hatásai lehetnek, az még kérdéses, de a környezeti mérleg egyelőre pozitív. A BBC Future cikke szerint az Egyesült Királyságban a fosszilis üzemanyagokból származó károsanyag-kibocsátás mintegy 5,5-5,7 százalékkal csökkent. Ma még nem tudjuk, hogy ez a járvány hatása-e, vagy a fenntarthatóbb életet célzó törekvéseké, de a változások egyértelműen a gyalogos- és kerékpáros-központú városfejlesztés irányába mutatnak: egyre több erőforrás jut közösségi terekre: parkokra, sétányokra, közterekre, közösségi központokra, és gyalogosoknak átadott utcákra.

Azt, hogy járvány idején hogyan tarthatjuk életben a vendéglátóipart, elsősorban ázsiai példákból leshetjük el. Tajpejben, Hongkongban, Dél-Koreában és Kínában egyes helyeken bevezették a dolgozók kötelező hőmérőzését, és a kirakatüvegeken elhelyezett feliratokkal, illetve az asztalok elrendezésével is a távolságtartás szabályainak betartására ösztönöztek. Egyre gyakoribbá váltak a műanyagból készült áttetsző védő- és szigetelőfelületek. Egy sanghaji étterem testfertőtlenítő berendezést szerelt a bejáratra, egy pekingi vendéglőben pedig robotpincérrel vitetik az asztalhoz a megrendelt fogásokat.

Járványbiztos piac: mobil árusítóhelyek biztonságos távolsággal, kézfertőtlenítővel, érintésmentes fizetéssel és más biztonsági intézkedésekkelFotó: Wikimedia Commons

Tobias Armborst, a Brooklynban és Detroitban aktív várostervező cég, az Interboro építésze szerint amit látunk, azt taktikai urbanizmusnak nevezik: ezek a kezdeményezések nem felülről, hanem alulról érkeznek. A taktikai urbanizmus kategóriájába sorolhatók a gerillakertek és a flashmobok, de a módszereiket az olyan várostervezési csoportok is átvették, mint amilyen a New York-i Közlekedési Központ. A koronavírus-járvány miatt újra kellett gondolnunk, hogy hogyan hasznosíthatjuk a közterületeket a járvány idején, amit sokszor épp az alulról jövő kezdeményezések inspiráltak. A Studio Precht építésziroda például bemutatott egy ötletet egy parkról, ami a közösségi távolságtartást helyezi előtérbe, miközben arra is lehetőséget nyújt, hogy az emberek kimehessenek a szabadba. A jövőbeli vészhelyzetek idején az efféle közterületek menedékhelyet kínálhatnak – még a nyüzsgő nagyvárosokban is. A fertőzésveszély csökkentésében segíthetnek a steril, érintésmentes technológiák, illetve azok az építészeti megoldások, amiket az egészségügyből emeltek át a civil életbe.

A szakértők előrejelzései szerint a közterek is az automatizálás irányába mozdulhatnak el, hogy ezzel is csökkentsék a fertőzésveszély kockázatát. Valószínűleg egyre gyakrabban találkozhatunk majd fotocellás ajtókkal, hangvezérelt liftekkel, mobilalapú szállodaiszoba-beléptetéssel, automatizált csomagkezeléssel, valamint fejlettebb reptéri becsekkolási és biztonsági szolgáltatásokkal.

A kézzel nyitható ajtajú, nyilvános helyeken található mellékhelyiségek már egy ideje visszaszorulóban voltak, de a koronavírus-járvány alighanem felgyorsítja majd ezt a folyamatot: várhatóan egyre több helyen fognak antibakteriális szöveteket, a vírusfertőzést megakadályozó rézkilincseket, vagy éppen öntisztító fürdőszobákat és mellékhelyiségeket telepíteni.

A jövő nyilvános tereiben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az érintésmentes (contactless) technológiák.Fotó: GORODENKOFF PRODUCTIONS/SCIENCE/Science Photo Library via AFP

A modernista építészet száz éve sokat merített a tbc-kórházak tervezési elveiből. Ehhez hasonlóan az építészek ma is rengeteg, az egészségügyben már szabványként használt szerkezeti elemet használhatnak fel. Csökkenthetik például a sima felületek számát, ahol a baktériumok könnyűszerrel megtelepedhetnek, vagy olyan szellőzőrendszereket alakíthatnak ki, amik eltávolíthatják egy adott területről a potenciálisan szennyezett levegőt.

Ezek az eljárások és módszerek sokat segíthetnek abban, hogy a közterek ne félelemérzetet váltsanak ki belőlünk. A változás általában óvatosságra késztet, de ez nem baj: természetes, hogy így reagálunk az ismeretlenre. Most azonban épp az a baj, hogy tudjuk, hogy az eddig ismert és használt építészeti megoldások nem biztonságosak, az újakat pedig még nem ismerjük annyira, hogy biztonságosnak tartsuk őket. Márpedig ahhoz, hogy nyugodtan térhessünk vissza a munkahelyünkre vagy a közösségi terekbe, bizalomgerjesztő környezetet kell teremteni.

Ez a bizalom hasznosul például akkor, amikor visszatérünk a munkahelyünkre. Ha alapvetően ismerős térbe érkezünk, az megalapozhatja a bizalmat.

„A bizalom a biztonságérzet alapja. Szerencsére számos pszichológiai kutatás foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy hogyan építhetjük ki a bizalmat a fizikai térben”

– mondta Sally Augustin környezetpszichológus, a Design With Science tanácsadó csoport igazgatója. Augustin szerint törekedni kell rá, hogy az alkalmazottak lehetőleg ismerős környezetbe térjenek vissza. Persze lehet, hogy a munkahelyükön kisebb-nagyobb átalakításokat kell végezni – például fel kell szerelni egy kiegészítő plexifalat –, de ennyi még belefér. Ami fontos, hogy ne a járvány örvén akarjuk felújítani az egész irodát.

Munkahelyi telekonferencia korona idejénFotó: PAUL BRADBURY/CAIA IMAGE/SCIENCE/Science Photo Library via AFP

Az alkalmazottak bizalmát már az olyan apró változtatásokkal is felébreszthetjük, mint a szabályoktól való eltérés – például az ablakok kinyitásának engedélyezése, vagy a biztonságos távolságok felmatricázása az irodák padlójára. Ugyanakkor – mutat rá Augustin – az is fontos, hogy a dizájn ne helyettesítse a tervezést, és ne gondoljunk rá varázslatként. Nincs annál veszélyesebb, mint hamis biztonságérzettel elaltatni a dolgozók veszélyérzetét. Mármint azokét, akik hajlandók visszamenni az irodába dolgozni, mivel a járvány hatására alaposan felfordult az otthoni munkavégzéshez való hozzáállás.

Miután véget értek a lezárások, egyre több nagyvállalat próbálta visszacsábítani az alkalmazottait a munkába. Persze cége válogatja, hogy ehhez ki mennyire viszonyul rugalmasan. A Facebook például engedélyezte, hogy a munkatársai onnan dolgozzanak, ahonnan akarnak; ugyanakkor az Apple visszaállna az oldschool irodai munkavégzésre.

De ami korábban tiltott vagy tűrt kategória volt, a pandémia miatt támogatottá vált. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy az alkalmazottakat arra biztassák, hogy dolgozzanak otthonról, de most nem volt más megoldás. Ezzel azonban a szellemet is kiengedték a palackból, és nem tudni, hogy vissza lehet-e tuszkolni.

A nagyvárosok üzleti negyedeiben kiürültek a felhőkarcolókban bérelt irodák. A távoli munkavégzés hatására sokan újraértékelték, hogy valóban szükség van-e méregdrága négyzetméteráron bérelt tágas irodahelyiségekre.

„Hosszú távú kiigazításra szorul a helyezkedési stratégiánk. Az a gondolat, hogy hétezer ember dolgozzon egy irodaépületben, a múlt részévé válhat”

– mondta a BBC-nek Jes Staley, a Barclays bank vezérigazgatója. Az érvelés pusztán anyagi szempontból is érthető lehet: mi értelme van drága irodákat bérelni, ha nincs rájuk szükség? Számolni kell azonban a közvetett hatásokkal is: ha eltűnnek az irodák, azt a környékbeli vállalkozások is megsínylik majd. Az üzleti központok emiatt a múlt részévé válhatnak – épp úgy, ahogy Staley jósolja. A járvány hatására újra kellett gondolnunk, hogy mi szükségünk van az irodaházakra, és hogy egyáltalán mi is az az iroda.

Egy hely, ahol az újoncok elsajátíthatják a munkához szükséges ismereteket a tapasztalt kollégáktól? A főnökök vadászterülete, ahol a beosztottjaikat felügyelhetik? A barátok és a társasági élet forrása? Menedék a család elől? Ok arra, hogy kilépjünk a házból? Mert az biztos, hogy nem a munkavégzés nélkülözhetetlen terepe: hogy a munka máshonnan is elvégezhető, azt a járvány feketén-fehéren bebizonyította.

Először biztonságosabbá kell tennünk az irodákat, ha azt akarjuk, hogy az alkalmazottak is nyugodt szívvel térjenek vissza a munkahelyükre.Fotó: What The Fox Studio / IB Photography Limited/© 2017 What The Fox Studio / IB Photography Limited

Ha vissza is térünk az irodákba, valószínű, hogy nem ugyanolyan irodákba fogunk visszatérni. Az elmúlt 30 évben az irodabelsők fokozatos átalakuláson mentek keresztül: eltűnt a falak és fülkék hierarchiája, a helyét pedig átvette a csapatalapú, nyitott elrendezés – az open office.

Az olyan digitális eszközök, mint az Excel, a Google Docs, a Slack és a Zoom a munkavállalók jelenlétének szükségességét is elsöpörték. Az open office már korábban is visszaszorulóban volt, a járvány azonban megnyithatja az utat az új belsőépítészeti megoldások megjelenése előtt. 

„Amikor ’94-ben diplomáztam az építészeti szakon, arról beszélgettünk, hogy a technológia hogyan fogja megváltoztatni az ingázást és az életmódot, de az elképzeléseinkből semmi sem valósult meg. A városok egyre népszerűbb élettérré váltak, a kereskedelmi ingatlanok egyre kelendőbbek lettek, az emberek egyre több papírt használtak. Ha azonban a virtuális munkavégzés sikere azt bizonyítja, hogy produktívabbak vagyunk, az alapvetően meg fogja változtatni a megosztott munkaterületek értékét. Nem mindenki szeretne egy nagy, közösségi játszótéren dolgozni”

– mondta Lionel Ohayon, a New York-i ICRAVE stúdió alapító-vezérigazgatója. (Az ICRAVE az egész világon dolgozott egészségügyi, reptéri, vendéglátóipari és munkahelyi projekteken.) Ohayon meglátásait azonban nem minden cégvezető osztja.

„A digitális technológiák nem helyettesíthetik a valódi emberi kapcsolatokat. A digitális technológiák csak tér- és időbeli megkötések esetén segíthetik elő a valódi kapcsolódást”

– mondta Satya Nadella, a Microsoft elnök-vezérigazgatója. Kissé furcsa ezt hallani a világ egyik legnagyobb technológiai vállalatának vezetőjétől, akik korábban a digitális kapcsolattartás mellett kardoskodtak – de ez nyilván csak addig igaz, amíg az elképzelés nem érinti a vállalati üzletmenetet és a munkavégzési rutint.

Kérdéses, hogy ezt el lehet-e magyarázni az alkalmazottaknak is, mert most ők vannak kedvező alkupozícióban, és a vállalatok törik magukat, hogy visszacsábítsák az irodába az alkalmazottaikat. A Bloomberg például napi 75 dolláros ingázási költséggel próbálja bejárásra ösztönözni a 20000 alkalmazottját. Azt nem mondták, hogy ezt hányan veszik igénybe, de az általános trendek azt mutatják, hogy ez nem ösztönző erő: az Upwork felmérése szerint az amerikai munkavállalók 27 százaléka 2021-ben is otthonról fog dolgozni, és 20 millióan hagyják el (vagy tervezik elhagyni) a nagyvárosokat.

Az Egyesült Államokban a járvány kitörése előtt a munkavégzés fele-fele arányban oszlott meg a fizikai és virtuális terek között. A digitális eszközök elterjedése lehetővé tette, hogy a munkavállalók akár az egész napjukat otthon töltsék, és a munka se lássa kárát. Bár az új digitális eszközök a kommunikáció javításával csökkenthetik a fizikai munkaterület szükségességét, egyben alááshatják az irodai-munkahelyi kultúrát azzal, hogy csökkentik az irodákban mindennapos személyes találkozások számát.

Áthidaló megoldásként érdemes lehet megfontolni olyan építészeti megoldások alkalmazását, mint amilyet a Cushman–Wakefield iroda talált ki. A 6-Feet Office (6 lábas iroda) lényege, hogy biztonságos (itt: fertőzésmentes) távolságot alakítson ki a dolgozók között. A nyitott belső terekben plexilapokat illesztettek az asztalok közé, és a padlókon – az iparból ismert megoldást alkalmazva – fekete körökkel jelölték a biztonságos és veszélyes zónákat. Így egyszerre biztosítható a személyes munkavégzés, illetve a higiéniai és járványügyi előírások betartása.

„Amit egy bizonyos anyaggal csinálhatunk, egy másikkal nem szabad megtenni. Nincs két egyforma anyag. Nincs két egyforma építési terület. Nincs két olyan épület, amelynek ugyanaz lenne a célja. A cél, a terület és az anyag határozza meg a formát. Semmi sem lehet észszerű vagy csodálatos, hacsak nem egy koncepció szüli, és nem az határoz meg minden részletet”

– írta Ayn Rand Az ősforrásban. A regény főszereplőjének ars poeticája 100 évvel ezelőtt hangzott el, de a mondanivalója ma is érvényes. A változások mindig új megközelítést követeltek meg. Ez nemcsak az építészetre igaz, de a változás ott a legszembetűnőbb, mivel ott a korra adott reakció téglában, malterban, üvegben és acélban merevedik meg. Őrzi egy darabig a formáját, amíg betölti a megkívánt funkcióját, majd átalakul, hogy új korok új kihívásainak feleljen meg. Ez a dolgok rendje, és hogy ezt a rendet ki hogy teremti meg a térben, azt a kor követelményei határozzák meg. Az, hogy most a járvány diktálja az építészet szabályait, legfeljebb annyira különös, mint az, hogy a tenger hullámai is elsimulnak vagy összecsapnak a széljárás hatására. Igazítsuk hát újra a vitorlákat, és célozzunk meg egy szebb, egészségesebb jövőt! Ha száz éve képesek voltunk rá, akkor most sem fog nehezünkre esni.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: